Ő is tudja, te is tudod, mi is tudjuk, hogy nyaralókertek, wellnessközpontok , fodrászatok, butikok és egyéb szolgáltatások gyarapodásából semmi sem lesz, ha közben például tömegesen kivágjuk a gyümölcsöt termő fákat, és semmi olyat nem csinálunk, amiből valami is teremhet. Azt hazudjuk, hogy minőségibb az élet a számtalan kacattal, és felélünk mindent – mára már a kék eget is. (Repülőről nagyszerűen megfigyelhető a szmoggyűrű.) Élünk bele a semmibe, és nem merünk szembenézni nemhogy a múlttal – ami súlyos és zavaros –, de a jelenünkkel sem.

Valójában a XXI. századi valóságunkról írta Anton Pavlovics Csehov a Meggyeskertet – amit mi tanulmányainkból eddig Cseresznyéskertnek ismertünk, de ez a lényegen nem változtat. A meggyfa kis odafigyeléssel, gondoskodással, jó talajon bőségesen terem. De minket már idegesít minden ilyesmi, s szeretjük kivágni a fákat, minél öregebbek, annál nagyobb örömmel. A fák zavaróak, mert létükkel a magunkéval szembesítenek. S azt nem szeretjük. Semmi ilyet nem szeretünk.

Zsótér Sándor rendezése ezt a nem szeretést még jobban kiemeli. Ambrus Máriával olyan színpadképet teremtett, amely látványában még jobban elidegenít. Nincs itt semmi gyermekszobát és gyerekkort idéző. A hatalmas cicafej hol ablak, hol beugró vagy tornác. Ha konkrét utalás történik egy-egy bútorra – mint például a szekrényre és annak fiókjára –, akkor egy kis, kézbe fogható zenélő szekrényke kerül elő. A látványt három felvonáson át egy hatalmas műanyag pálmafa uralja az előtérben. Ez az „orosz” táj megjelenítője. Jelzi, ami a „természetben” történik. A második felvonásban – az eredeti instrukció szerint „Mezőn, romos kápolna előtt; a háttérben egy város elmosódó körvonalai” – a pálmafaformák ezüst hővisszaverő alumíniumfóliára vándorolnak. Benedek Mari nagyszerű ruhái színükkel és fazonjukkal jellemet mutatnak. 

Mégis, az eredeti csehovi gondolat és életérzés, az 1904-ben megírt mű színpadi megvalósítását látjuk. Zsótér Sándor semmit nem vett el, és a műhöz semmi olyat nem adott hozzá, ami eredetileg nem volt benne. Nem átiratot készített. Ungár Júlia fordítóval és dramaturggal fölfejtette a lényeget. A szöveg friss és élvezetes. 

Nincs a darabban valódi konfliktus, itt nem feszülnek egymásnak ellentétek. A párbeszédek valójában monológok, mert senki sem figyel a másikra. Bár Csehov magára Sztanyiszlavszkijra is írt szerepet a darabban, Zsótér elűzött innen mindent, ami Sztanyiszlavszkijt idézné. Inkább jut eszünkbe Brecht, mikor a szereplők egyenesen a közönséghez, hozzánk szólnak.

Debreczeny Csaba, Békés Itala, Kerekes Éva és Nagy Zsolt (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Kellemes vagy kellemetlen, itt magunkkal szembesülünk. Önnön képünket, mozdulatainkat, érzéseinket és gondolatainkat látjuk a színpadon. Mindenki úgy él, mintha az élete nem az övé volna. Kerekes Éva Ranyevszkajaként naiv és önzetlen. Él bele a vakvilágába. Senkit nem szeret, ezért úgy tűnik, hogy mindenkit. Tettei nem tettek, ezért nem is lehet konzekvenciájuk. Szemre még gyönyörű, de a színésznő tört tekintete érezteti belekódolt végzetét. Bátyja – Debreczeny Csaba ezt az alkatától teljesen idegen szerepet is hitelesen formálja – nagy gyerek, akit nem engedtek, de nem is akart felnőni. Ő játszani, biliárdozni szeret. Hogy mi lesz, ha elárverezik fölüle az otthonát, ősei birtokát? – ez valójában nem rá tartozik, nem az ő története. Aki átérzi mások bajait, aki gondol a gonddal, az Varja, a házvezetőnő-fogadott lány. Szandtner Anna egyszerre érzékeny és kétségbeesett. Neki otthona volt és biztonsága ebben a házban, amit mégsem tudott megmenteni. Élt már annyit, hogy felmérje a helyzetét, s azt is, mi várhat még rá. Érzékenységét és kétségbeesettségét keménységgel palástolja. 

A vannal nem tud mit kezdeni az örök egyetemista, Trofimov (Vajda Milán) sem. Ő az értelmiségi, aki szellemiekkel felvértezve, ahelyett, hogy körülnézne, mérlegelne, helyzetet mérne fel – amihez ugye meglennének az ismeretei –, álmodozik. Úgy viselkedik, ahogy jelenünk értelmisége. Homokba dugjuk a fejünk, és úgy gondoljuk, ha a lényegiek helyett minden másról hadoválunk, akkor elhessenthetjük a nyomasztó felelősséget. Ha nem nézünk szembe sem a múlttal, sem a jelennel, akkor túlélünk. Most ez, a túlélés a cél. 

Itt egyetlen tragikus alak van, Firsz, az öreg cseléd, akit a házban felejtenek. Zsótér Békés Italára osztotta. Törékeny és érzékeny, amilyen a párizsi Sainte-Chapelle ólomüvegablaka. Időtlen, mert már rég megállt számára az idő. Nagyon-nagyon régen volt a vég: többször mondja is: amikor a „ szabadság jött”. ( A darab szerint a jobbágyfelszabadítás – miért neveznénk mi rendszerváltásnak?) Csupa rosszat hozott, amivel már senki nem tud mit kezdeni. Békés Itala egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtja ebben a szerepben. Amikor még gondoskodhat, akkor élénk, amikor már nem, ott az arca „becsukódik”. Ő az, aki környezetében egyetlenként fölfogja s láttatja is, mekkora itt a veszteség. Ahogy a többi szereplő, ő is a közönségnek beszél sokszor, de amikor a darab végén ránk néz, az a tekintet maga a vád.

Az egyedüli, aki a jelent érzékeli, a kupec Lopahin, a kor gyermeke (Nagy Zsolt). Ha körülnézünk, mennyit látunk belőlük! Ő korunk sikerembere. Műveletlen és kapzsi. Valóban, kultúrával és erkölccsel nem terhelten könnyebb intézkedni. A könnyű szerzés meg olyan, mint az alkohol. Rá lehet szokni. Nem rossz ember ő, csak él a kínálkozó lehetőségekkel. 

Igen, bármennyire nem akarunk is tudomást venni róla, a XXI. század tettekre, hitvallásra s döntésekre kényszerítene. De akarunk-e életben maradni? Hagyjuk-e szépen Európát? – mit nekünk Kappadókiában az ókeresztény bazilika, Firenzében a Santa Maria Novella, s a Sagrada Familia Barcelonában! Egyáltalán, feledjük el Beethovent és Mozartot! Több ezer évig építgettek itt eleink valamit – egy gyönyörű meggyeskertet –, amit hagyunk ebek harmincadján. A kényelmünk fontosabb, mint bármi más, mint azok az emberi értékek, amikből valójában állnánk. Kivágjuk az élelmet-oxigént-árnyat adó fákat, s az árukból Bora Borán üdülünk.

Zsótér színháza – hiába dolgozik látszatra szelídebb eszközökkel – kegyetlen. Arcul csap, gondolkodásra, önvizsgálatra kényszerít. Nem olyan időket élünk, hogy feledhetnénk a felelősséget unokáinkért, de akár a saját életünkért is. Miért színház a színház – még létező meggyeskertünk egy darabja? Hát ezért.

 JÓZSA ÁGNES