Jelentem: visszavonhatatlanul tudományos téma lett a mozdulatművészet.

Az utóbbi években persze már viszonylag gyakran megjelentek ilyen témájú cikkek-tanulmányok, forrásközlések nyomtatva vagy elektronikusan, általában azonban legfeljebb szűk kör számára vagy egy idő után sehogy sem hozzáférhetően, időnként jó szándékú, tiszteletre méltó, de a teoretikus vagy történeti feldolgozás szempontjából dilettáns szöveg- és dokumentumkezelésben. A 2012-es év kiállítássorozatát ellenben valóságos publikációs dömping követte. Folyóiratcikkek, tanulmányok, konferenciák sorjáztak, és noha a leírtak egy része nagyjából a már addig is ismert tényeket foglalta össze, tekintette át vagy fedezte fel újra – ez sem haszontalan, érdemes újra meg újra feleleveníteni az ide vonatkozó ismereteket, annyi évtizedig voltak homályban –, születtek igazán eredeti továbbgondolások is. Ideje van egy konkrét és átfogó, a teljes területet a kezdetektől napjainkig áttekintő bibliográfiának, hogy mindenki egyformán képben lehessen.

Alább három nyomtatott, kézbe vehető önálló kötetről számolok be. Nekem, a lappangó eredeti dokumentumok közlésének mániákusaként az első számú szenzációt A gyógyító mozgás művésze – Madzsar Alice emlékének című kötet jelentette, melyet Zaletnyik Zita és Repiszky Tamás állított össze, és amely nemcsak impozáns súlyával, de beltartalmával is mint forrásközlés, népszerű ismertetés és tudományos elemzés, egyaránt figyelmet kelt. A kötet egyik fő szerkezeti része egy bő válogatás Madzsar Alice mozgásgyakorlataiból.

Én Madzsar Alice eredeti gyakorlatos könyveit még Róna Magdánál láttam sok-sok évvel ezelőtt, aki épp akkoriban adta át őket az akkori Művészettörténeti Kutatócsoport Adattárának, a csodálatos Szabó Júlia gondjaiba. És bár a Széchényi Könyvtárban megtalálható levelezésből kiderül, hogy A női testkultúra új útjai hetvenes évekbeli új kiadása számára Madzsar Lili hozzájárult (kénytelen volt, ha kiadást akart látni) édesanyja mondatainak az akkori szóhasználat szerinti megváltoztatásához és a tetemes kihagyásokhoz a főszövegből, elfacsarodott szívvel néztem az eredeti szerző neve alatt megjelent megváltoztatott szöveget. Ez most hiteles eredeti, gusztusos kiadásban, tartós, jól használható, testes, kemény táblás – jó nehéz – kötetben. Természetesen nem az összes gyakorlat, csak mutatóban fejezetek szerint néhány, de jól kiválasztott példa. Más logikával csoportosítva, mint a Madzsar Alice szerkesztette kötetekben (nem is mindig világos ez a logika), de így is hiteles képet ad a Madzsar Alice-féle mozgásrendszerről. Jó lenne persze végre mind a 15 kötetnyi gyakorlatot kiadva látni, de ne legyünk telhetetlenek, a teljes anyagnak talán valóban elég lesz kisebb példányszámban, csak a szakemberek számára megjelennie. Ez a kötet szélesebb érdeklődő körnek szól, alapvetően társadalom-, művészet- és művelődéstörténeti jelentőségű.

Másik ugyanekkora egysége ugyanis Repiszky Tamás „mispochológiája”. Ennek egy korábbi változatát már olvashattuk a Pest megyei múzeumok kiadásában, ezt a tanulmányt fejlesztette tovább a szerző igazi széles szociológiai-történeti tablóvá, és ezzel mélységesen eleget tett annak a feladatnak, amelyet egy ilyen család – a Madzsar–Jászi família – sarjaként és a téma történész elkötelezettjeként évtizedekkel ezelőtt magára mért. Fantasztikus távlattal, lendülettel és alapossággal tekinti át és helyezi szerves társadalmi-történelmi háttérbe a család történetét a XVIII. század végétől napjainkig, nagyon sokat elmondva ezen a több szálból összefonódó sztorin keresztül Magyarország elmúlt évszázadairól.

Madzsar Alice munkásságát izgalmasan és színesen ágyazza be egészségügyi és művészeti előzményekbe, folyamatokba és kapcsolatokba Zaletnyik Zita (mozgástudomány és mozgástudomány-történet), Detre Katalin (mozgásművészet-történet) és Vincze Gabriella (képzőművészet). Egy ilyen sokoldalú bemutatás területei természetesen szorosan kapcsolódnak, néha fedik egymást, nem mindig választhatók szét, ezért előfordul ismétlés, sőt elvétve ténybeli ellentmondás is (a 31. oldalon azt olvassuk, hogy M. A. elfogadta 1919-ben Lukács György meghívását a [Női?] Testnevelési [Testkulturális?] Főiskolára, a 321. és a 350. oldalon azt, hogy nem – „viszont gyógytornát tanított” [?]), és bár gyönyörűséges és imponáló a kötetet illusztráló fényképanyag – még a gyakorlatok fejezetben is, ahol annak ellenére majdnem mindig sikerült a feladatokhoz passzoló fotót találni, hogy felhívják a figyelmet: „a fejezetben levő képek nem a gyakorlatokat illusztrálják!” –, de a kíváncsi olvasónak semmi sem elég: a képzőművészeti fejezetben hivatkozott fotókból-képekből-tervekből jó lett volna többet látni. Rendben, majd a mozgásművészet és a képzőművészet kapcsolatának szentelt monográfiában. De egyebekben is evés közben jön meg az étvágy: mielőbb szeretnénk látni-olvasni azokat a szövegeket és egyéb hagyatéki anyagokat, amelyekre mint a Művészettörténeti Kutatóintézet Adattárában őrzött dokumentumokra hivatkoznak a tanulmányok.

Remélhetőleg hamar elfogy a kötet, és szükség lesz új kiadásra, erre az esetre hadd kérjem: ha úgyis használnak élőfejet, jó lenne az oldalpár egyik felén nemcsak azt a tanulmányt megnevezni, amelyet éppen olvasunk, hanem azon belül a fejezetet is, hogy kevesebbet kelljen oda-vissza lapozgatnunk, ha keresünk valamit. Egy a kötet tartalma szempontjából nagyjából közömbös, de mégis téves képaláírást pedig ki kell majd javítani, ezt az érintett családtag már tudja (esetleg addig is a még piacon levő kötetekbe lehetne beletenni egy erratacédulát?): a 281. oldalon található fotó Jászi Oszkár társaságában nem a menyét, hanem Csécsy Magdát ábrázolja, a kép megjelent utóbbi önéletrajzában. És a második kiadásban majd remélhetőleg jegyzetben is eltűnik Kövesházi Ágnes nevéből a csak a mamája által használt „Kalmár”.

Akár ennek a kötetnek is lehetett volna egy (vagy két) fejezete a Kassák Múzeum Elmozdulás – Munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában című kiállításának katalógusa. Érintőlegesen szó van A gyógyító mozgás művészében arról, hogy a mozgásművészet sok esetben nevelési, életmód-, sőt szociális reformelképzelésekkel is érintkezett, illetve ilyenekre is kiterjedt. Az Elmozdulás kötet tanulmányai fegyelmezetten a mozdulatművészeti mozgalom szociológiai vonatkozásaira, a mögötte felrajzolható tágas kapcsolati hálóra, illetve a munkáskultúra többi rétegével és csoportjával való viszonyaira koncentrálnak. Csatlós Judit bevezetője megadja a hangütést: a középpontban Madzsar Alice testfelfogása áll, egészségügyi, életmódbeli, sport-, szociális, sőt politikai, kulturális, művészeti és egyéb vonatkozásainak összes aspektusával. Nagyjából a kiállítás főbb szerkezeti részeit követik a kötet szövegei. Borgos Anna tanulmánya Madzsar Alice gyógytornászi munkásságának bemutatását a nő szerepéről és feladatáról szóló álláspontjának részletes elemzése irányában tágítja tovább. Madzsar Alice testképének és a belőle fakadó gondolkodásnak és aktivitásnak ez a széles körű bemutatása önmagában is tartalmas (bővítve a Holmiban olvashattuk májusban), nem szükséges azzal indokolni, hogy „Madzsar Alice utóélete mind ez idáig elsősorban gyógytornászi tevékenységére irányult”, hiszen a színháztörténet mindig is számon tartotta részvételét Palasovszky vállalkozásaiban, valamint önálló mozgásdrámáit, arról nem is beszélve, hogy a hivatalos magyarországi gyógytornászat sokáig nem szerette hangoztatni, hogy honi elődei a mozgásművészek voltak, hogy szakmájuknak egyáltalán köze lehet a művészethez, ami pedig – hogy ti. ugyanazok a mozdulatok korrekciós-egészségügyi, karbantartó-életminőségjavító és művészi célt egyaránt szolgálhatnak, sőt, ezek a célok egymásra épülhetnek, egymásból következhetnek – Madzsar Alice és kolléganői felfogásának döntő eleme volt.

A Madzsar-féle aktivitásnak a korszak munkáskultúrája erővonalai közepette elfoglalt helyét vázolja Konok Péter, miután néhány vonással jelezte a munkásmozgalmi miliő – szerinte a politikatörténetben nem mindig kellő árnyaltsággal ábrázolt – rétegezettségét. Elsősorban Madzsar Alice koreográfusi-csoportszervezői munkásságával foglalkozik, megkülönböztetve ennek politikai-agitatív, illetve avantgárd-konstruktivista színpadi megnyilvánulásait, s mindeközben felvázolja a mögötte-körülötte kialakult kapcsolati háló főbb vonalait és metszéspontjait a Kassák-körtől Stromfeld Aurélig, az Alkoholellenes Ligától az MTE tornászaiig – és tovább, ahogy a kiállításon falra szerelt és a katalógusban is közölt kapcsolati ábrán is látható. Azt a mondatát nem értem, hogy „amikor 1912-ben Madzsar Alice megnyitotta budapesti iskoláját, az új mozgásművészetnek komoly konjunktúrája volt” – hiszen ez volt az első mozgásművészeti műhely Magyarországon, Dienes Valéria pár hónappal később kezdte tanítani különbejáratú görög tornáját, későbbi orkesztikája elődjét, a többiek pedig még sehol se voltak, a konjunktúra csak bőven ezután jött el.

A kötet katalógushoz méltón megemlékezik a kiállítás harmadik eleméről, egy kortárs performance dokumentálásáról, akkurátusan közli a kiállított fényképek listáját készítőjükkel és őrzőjükkel egyetemben, valamint szívfájdító módon annak a dokumentumgyűjteménynek a tartalomjegyzékét, amelyet egy példányban kézbe vehettünk a kiállításon. Megint valami, amit sürgősen ki kellene adni. Ez a kötet nem olyan elegáns, mint az előző, de még ez a fekete-fehér szikárság és komolyság is illik a felidézett mozgalmi hangulathoz.

Ha A gyógyító mozgás művésze kötet szélesen, nagy látószögű lencsével pásztázza a sokarcú Madzsar Alice-jelenséget, az Elmozdulás egy szempontból ás mélyre, a Mozdulat – magyar mozdulatművészet a korabeli társadalom és művészet tükrében című kötet konferencia-előadásaiban a megközelítések sokszínűségét, a mozdulatművészettel asszociálható lehetséges kérdések sokaságát reprezentálja. Külsőre akár a kistestvére is lehetne az elsőnek, hasonló a színe és a borító koncepciója, bévül azonban rendkívül széles skálát ölel fel a mozdulatművészet ürügyén. Ebben a kötetben aztán mindennél jobban nyilvánvalóvá válik, hogy a két világháború között a mozdulatművészet jóval többet jelentett puszta testképző mozgalomnál. Beke László konferencianyitó előadása után, amelyben leginkább a művészeti kapcsolódásokat hangsúlyozta, Boreczky Ágnes Más művészet – új közönség. A mozdulatművészet és a korabeli társadalom című tanulmánya ezt a bizonyos többletet vizsgálja elsősorban szociológiai szempontból. Ez a dolgozat egy kapcsolati ábrát is tartalmaz, érdekes összevetni az előző kötet ábrájával, bár a konstruáló szempont eltér: az Elmozdulás kötet ábrája széles körültekintés eredménye, az itteni Dienes Valéria saját címlistája alapján készült. Mindenesetre igazat kell adnunk a kötetet záró tanulmány szerzőjének, Lőrincz Viktornak, aki – magát a mozdulatművészetet egyáltalán nem érintve, hanem a sport, a pedagógia, a békeharc és a művészet kapcsolatait vizsgálva Kemény Ferenc, a magyar és nemzetközi olimpiai mozgalom nagy hatású alakjának életében – a hat lépés távolság elméletét emlegeti a hálózati ábrák kapcsán. Tartalmában kapcsolódik az Elmozdulás kötethez Németh András nagyszabású életreform-történeti tanulmánya, amely elméleti, történeti és nemzetközi háttérben helyezi el a magyar mozdulatművészetet. Érdekesen egészítik ezt ki Detre Katalin Testkultúra, életreform, egészség, szépség, szabadidő című dolgozatának adalékai. A kötet másik tanulmánytípusa egy jól feldolgozható résztémát választott ki: a mozdulatművészet és a bábművészet kapcsolatát elsősorban Blattner Géza munkásságán keresztül (Tészabó Júlia), a Kelet megjelenését a magyar mozdulatművészet programjaiban, háttéranyagaiban és produkcióiban (Vincze Gabriella) vagy a Lábán-féle táncírás gyakorlatát Szentpál Olgánál (Fügedi János). Ezek némelyike már a további gondolkodás irányát is sugallja: át lehetne tekinteni a báb(u) szerepét az avantgárd színház fejlődésében Gordon Craigtől az olasz futuristákig, akiknél a báb nem mindig piccolo, aKelet és a hozzá kapcsolódó miszticizmus pedig bőven van olyan gazdag téma, hogy további kutatásokra inspiráljon. A szövegek és a jegyzetek itt is gyakran utalnak olyan publikálatlan dokumentumokra, levelekre, interjúkra stb., amelyekkel szívesen találkoznánk nyomtatásban. (N. B. egy téves adalék a Kelet-dolgozatban valami félreértés vagy félreolvasás következménye lehet: Ritoók Emma sose volt Zalai Béla felesége, mi több, senkinek nem volt a felesége.) Valószínűleg ez a jövő útja: hosszan sorolhatók azok a jól körülhatárolható részszempontok, amelyeket a mozdulatművészet szempontjából meg kellene vizsgálni.

A kötet harmadik cikktípusában a személyes jelleg dominál, bár az erőteljes szakmaiságot ezek sem nélkülözik. Lőrinc Katalin Lőrinc György és Merényi Zsuzsa munkásságának állít emléket – a háttérben természetesen Szentpál Olga nagyszabású alakjával. Fenyves Márk ugyanezt a Berczik- és Dienes-életművel kapcsolatban végzi el, hangsúlyozva az eredeti mozdulatművészet, illetve orkesztika jelen- és életrevalóságát. Nem tudom, hogy a konferencián volt-e vita az előadások után, érdekes lenne látni, hogy az egyes előadók miként vélekednek erről az álláspontról. Az ő előadásában van utalás arra, hogy Madzsar dédunokaként Repiszky Tamás is tartott előadást ezen a 2012. őszi konferencián, ennek írott változatával itt nem találkozunk, valószínűleg fedte A gyógyító mozgás művésze kötetben közöltek egy részét.

Ez a kötet elegáns külseje ellenére nyelvileg a legkevésbé igényes a három közül, olyik szövegen kifejezetten éreztem, hogy egy szabadon elmondott előadás kevéssé szerkesztett leirata, előfordulnak csonka, nem világos mondatok, sok a helyesírási és nyomdahiba. Ami az irodalom használatát illeti, örömmel találtam egy-két olyan címet, amelyet kiváncsian fogok kézbe venni. Örvendetes, hogy nem egy tanulmány már hivatkozik A gyógyító mozgás művésze kötetre, szomorú, hogy minden előfordulásakor hibásan van leírva a címe. És itt is megnyilvánul a bevezetőben említett bibliográfia-igény, nem értem például, hogy a Boreczky-tanulmány, amely olyan alaposan foglalkozik Szentpál Olga munkásságával, miért nem használta Merényi Zsuzsa monográfiáját (más tanulmány irodalomjegyzékében szerepel).

Zajlanak más konferenciák, folyamatban vannak más megjelenések is, ezzel az intenzitással és sűrűséggel nyilván nem lehet folytatni, de remélhetőleg egy szolid tempóban állandósul a mozdulatművészet kutatása.

 LENKEI JÚLIA