- novella - válogatása kapcsán

Az életmûvek néha visszatérnek, akár az álmok. Rejtélyes, mégis logikus utakon jönnek, hogy újra és újra föltegyék a maguk kérdéseit, hogy szembesítsenek az irodalom lezártnak hitt, esetleg meg sem válaszolt kérdéseivel. Nagy Lajos életmûve e provokatív típushoz tartozik.

Az Alexandra Könyvkiadó Kossuth-díjas írókat bemutató sorozatában (sorozatszerkesztő: Turczi István) az életmű, "Nagy Lajos szobra" körül komoly érdemeket szerzett Tarján Tamás szerkesztésében és bevezetőjével adja kézbe Nagy Lajos novelláinak válogatását. Az ilyen jellegű összeállítás elkészítése nagy opusszámú klasszikus esetében a különösen nehéz és tépelődően hálátlan feladatok közé tartozik. Menthetetlenül maradnak számon kérhető címek, elsősorban nem is akadémikus alapon, sokkal inkább az átfoghatatlan olvasói igény és emlékezet jegyében. Mégis van mérce, és ez a kötet annak maradéktalanul megfelel: plasztikus, élő és hiteles képet kapunk a személyiségről ... vagy legyünk merészebbek, plasztikus, élő és hiteles képet kaphat a személyiségről az, aki e válogatás révén lépi át először e gyötrelmesen szigorú életmű küszöbét. Az első olvasó fölépítheti önmagának személyes Nagy Lajos-élményét, messzemenő, érdemi segítségére van Tarján Tamás rövid, lényegre törő, a jelenség történelmi és szellemi szerkezetét pontosan föltáró, ugyanakkor mindenféle intellektuális agressziótól és szellemi arroganciától mentes bevezetője is. Remélhetőleg sokakat megnyer az élménynek. Remélhetőleg másokat elvezet a felfedezés öröméig. Irodalmi kánonok jönnek és mennek. A történelem megkérdőjelez eszméket. De a szigorú szavú, az emberért perelő irodalom, az olyan haragosan humánus művészet, mint amilyen Nagy Lajosé, a jelek szerint túléli ezeket a változásokat. Van ebben valami végtelenül vigasztaló, s e minősítés ellen ő, aki olyannyira átélte, tudta és értette a hétköznapok kis és nagy, átvészelhető és lélekbe vágó fájdalmait, talán nem tiltakoznék maga sem.

A fentebb mondottak jegyében végezzünk el egy gondolatkísérletet. Kövessünk végig egy nyitott szellemű, hiteles esztétikai fogódzót kereső olvasót az író szellemi tájképének felderítése közben. Tételezzük fel, hogy egy művet már ismer, a magyar irodalom egyik önéletrajzi remeklését, A lázadó embert. Fölmérte, hogy olvasmánya bölcs könyv - éppen a bejáratott, hétköznapi bölcsesség hiánya avatja azzá. Fájdalmakról, haragokról, vágyakról, mámorokról rajzol képet. De sohasem egy magánkedély hullámzásait érzékeljük, hanem meghatározott időben és térben, konkrét társadalmi erőtérben élő ember szeizmográflétének örömeit és szenvedéseit. A magyar modernizáció értelmiségi mélyvilágáról írott vallomás, és lényegesen több is annál. Szomorú, boldogtalan, akaraterős, kőkemény életküzdelmi kézikönyv. Egy szomorú, boldogtalan, akaraterős személyiség, kőnél is keményebb alkat hű tükörképe.

Emeljük ki belőle, egyáltalán nem önkényesen az irodalomkritikára és irodalomtudományra vonatkozó passzusokat. Az írók kritikusellenes indulatai örökek, és valószínűleg azok is maradnak. "Csapjátok agyon, műítész!" - proponálta közvetlen modorban Goethe. Nagy Lajos indulata sötétebb. Zordabb. Hordoz valamit a hideg gyűlölet mániákusságából. Egy lélektani szempontból gyanúsan terjedelmes fejtegetés végén elszólja magát: irigyli azokat az elismerő kritikákat, amelyeket Révész Béla és Herczeg Ferenc kapott. Az olvasó azt hiszi: tetten érte a memoárírót, és leleplező nagyvonalúsággal mosolyog. Közben Nagy Lajos pszichikailag erőt gyűjt. Megírja árnyalt véleményét Ady Endréről. Majd áttér korabeli életformája elemzésére - és itt végül bevallja: dühét méltatlan mellőzöttsége, írói semmibevétele formálta, és expressis verbis elismeri, hogy amit a kritikáról ír, az igazságtalan. Kirohanása sérelmi tudatának terméke. Az olvasó "műértő" nagyvonalúsága elpárolog. Emberi, írói formátum áll előtte. Olyan lélek, akit nagyon nehéz rokonszenvessé stilizálni a szó hétköznapi, és aki mélységesen rokonszenves a szó spirituális értelmében. "Nehéz ember." Igen. Az. Mert egy darab fragmentális magyar történelem.

A Nagy Lajosnál öt évvel idősebb Molnár Ferenc megírta a kezdődő, a XIX. századi magyar polgárosodás kódolható kudarcának regényét: A Pál utcai fiúkat. Az embrionális állapotú polgárt, nevezzük diáknak a Lónyay utcai gimnáziumból, minden erőfeszítése ellenére - sőt, tragikus áldozathozatala ellenére - kidobják életteréről, a grundról, hogy ott négyemeletes házat építsenek. Az. érdekelv és a reprezentáció kiszorítja magát az embert. Nagy Lajos csupán fél évtizeddel fiatalabb, ám egy évezreddel hátrányosabb helyzetű, mint Molnár. Ő helyzetként örökli azt, amivel a Soroksári úti polgárfiú, Boka János még tapasztalati traumaként szembesül. Az apostagi törvénytelen fiú nem csak a kasztrendszer külső szabályai folytán él más életet, mint a tiszti főorvos nagypolgár fia. Nem kaszinó- vagy békaperspektíváról van itt szó, hanem a történelmi időélmény két, szükségszerűen eltérő dimenziójáról. Az élet Nagy Lajos számára egy gyermekkori lázadással kezdődik, amelynek tárgya és célpontja első barátja, tehát olyasvalaki, aki biztosan nem ellenség, és tudhatóan nem is gonosz. Még csak nem is kellene ilyennek lennie. A gyermek Nagy Lajossal olyan embersors indul útjára, amelynek az adott történelmi viszonyok közt egészen egyszerűen a lázadás állapotában kell élnie, feltéve, ha egyáltalán létezni akar.

E lázadási neveltetés tartja mozgásban azt a szociológiai érvényű naturalizmust, amelynek erős befolyása alatt Nagy Lajos írói pályája megindult. Czine Mihály pontos metszésű, lényeglátó tanulmányában tisztán elemzi a magyar naturalizmus 1900 körüli sorsfordulóját, azt a folyamatot, amelynek révén a korábban távolinak, magyar rögön érvénytelennek, idegennek tartott, a legmagasabb szinten idegenül kezelt eszmeáramlat polgárjogot nyer. A helyükön kell meghallanunk a kortárs jelen idő akcentusait: Péterfy Jenő 1882-es Zola-ellenes kirohanásának élét napjainkra látszólag elveszi, hogy Péterfy arra összpontosít, ami csakugyan mulandónak bizonyult a zolai szemléletben és regénytechnikában. Ám ellenkezése, idegenkedése kulturálisan összetettebb, mélyebb gyökerű - filológiai bizonyíték rá az utolsó mondatban a Goethével való szembeállítás. A naturalizmus - pontosabban az e néven összegzett világlátás - a huszonéves Nagy Lajos indulásakor nyer csatát. Húszéves háború ér véget, mely egykoron Bródy Sándor Nyomor-novelláinak megjelenésével vette kezdetét, 1884-ben. A korai időszak három bálványa, Zola, Ibsen és Tolsztoj mellé az ő, Nagy Lajos, nemzedéke sorolja majd Hauptmannt, Csehovot és Gorkijt. Nagy Lajosra Gorkij hat elementáris erővel. Barátja, Forró Pál, a későbbi sikeres szaloníró (róla közölt értékítélete helytálló) adja kezébe a Huszonhat és egy (mai fordításban Huszonhat férfi és egy leány) című novellát. Nagy Lajos megdöbben: "Egészen más, mint amit a mai magyar novellisták írnak. Egészen más hangban, témaválasztásban, ez a nem fordulatos, és nem csattanóval végződő történet kezelésében. És más, főleg azáltal, hogy a novella alakjai szegények, a társadalom legalsó szintjéről való emberek, akiket az író nem felülről néz. Szóval más az író szemlélete. Szinte azt mondhatnám, hogy vagy azok, akikkel önkéntelenül összehasonlítom, nem írók, vagy Gorkij nem író, hanem valami egyéb."

Nagy Lajos alkotói útja innen később messzire vezet. A tízes évek még inkább érzelmi színezetű baloldalisága, amely a forradalmakba is elkíséri, a Horthy-korszakban kezdetben szükségképpen torkollik önkereső, kísérleti periódusba: kísérletezik szimbolizmussal, német típusú expresszionizmussal, a film formanyelvével. Lelkesedik Piscatorért és Mejerholdért. Holttá nyilvánítja a klasszikus realista prózát - főképp a regényt -, majd remekműveket ír ezen a formanyelven. A Nyugat egyik problematikus korszakában rovatvezető-szerkesztő a folyóiratnál, holott ekkor már tudatos szocialista, aki azonban a marxizmust a freudizmussal próbálja egyesíteni - korántsem egyedül a nagy kortársak közül. A húszas évek elején a fehérterrora még csak nemet kiált. A harmincas évekre kikristályosodik az ellenpólus, az állító mód, az igen: határozott, történelmileg körülírható baloldali attitűd az eredmény, amelynek keretei közt, minden körülírhatóság mellett is az író megtartja alapállását, egyéni véleményét, ténytisztelő etikusságát. Nem laposan szkeptikus, és nem követ kritikátlanul lobogókat. Pályafutása elején viszolyogva nézi a nappal a szegények nyomoráról papoló, este az Ős-budavárban táncosnők és fezőrök közt pezsgőző szociáldemokrata vezetőt, és később sem válik vezércikk szintű házi szerzővé. A fájdalom és kételkedés jogát mindvégig fönntartja magának. Így lesz a baloldali népi írók fegyvertársa, ám éppen a léttörvénnyé emelt különvélemény veszélyes vizekre viszi: sokakkal együtt ő is hisz Gömbös Gyulának, hisz az Új Szellemi Frontban. A sokkszerű csalódás után ő ugyan nem érzi úgy, hogy "a magyar történelem 1935-ben véget ért", de a kudarc egy időre őt is megrokkantja. Ám ez a létélmény, a lázadás öröksége akadályozza abban is, hogy 1949 után hivatalos értelmezés szerinti "pártos" íróvá legyen, pedig az elkötelezettség, a feladatvállalás erkölcse nevében, önlelke ellenében is kísérletet tesz rá. Így és ezért különösen igaztalan az a támadás, amely 1951-ben, a Magyar Írók I. Kongresszusán éri. "Kispolgári lázongónak" minősítik, nyilvánvaló módon mit sem értve a kortörténeti jelenségből. Kibírja ezt is. És még súlyos beteg életébe belefér egy utolsó újrakezdés, egy utolsó alkalom annak az írónak, akit történelemmel való összeforrottsága tesz alkalmassá arra, hogy a magyar irodalmi szociográfia egyik atyja legyen; akit történelemmel való összeforrottsága tesz alkalmassá arra, hogy meglássa és megírja a XX. századi magyar történelem "dermesztően gúnyos mosolyát".

Nyugtalan sorsú szellem. Provokáló lélek. Ingerültséget vált ki Osvát Ernőből és Révai Józsefből egyaránt. Igaz: ténytisztelete olykor egyoldalú faktualizmusba viszi, szem elől veszíti a tágabb összefüggést. Igaz: hajlamos az indulati improvizációra, mint 1934-ben a szovjet írókongresszus után. Törhetetlen személyes etikája olykor groteszken szektariánus gondolatot sugall neki, ilyen például kirohanása a szerinte eredendően emberellenes polgári repülés ellen. Csakugyan az a tehetség, aki elől hátrálni kell, amint azt Déry Tibor teszi? Az a "keserű ember", akinek Varga Balázs látja? "Népszerűtlen klasszikus", ahogyan Vargha Kálmán definiálja? Igen. Az.

Mindezekkel együtt és mindezeken túl: nagy író. Olvasásra érdemes, újragondolásra méltó író. El nem évülő művei arról beszélnek, hogy az ember társadalmi nyomora, kiszolgáltatottsága történelmi körülményként elfogadhatatlan. És tiltakozása minden útkeresése, tévedése közepette mindig esztétikailag érvényes formában jelenik meg.

A felfedezni induló, értékre vágyó olvasó jól jár vele. Nagy Lajos egy meghatározott magyar sorstapasztalat megszólaltatója. Ebben az értelemben örökké aktuális író, aki nélkül hiányos lenne a szó legtágabb értelmében vett magyarságismeretünk.

MARTON GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1