Horvátország fõvárosában idén szeptemberben immár harmadszor szervezték meg a Zágrábi Világszínházi Fesztivált. Az egymilliós város színházi kínálata mennyiségben nem hasonlítható össze Budapestével. Az eddigi két tekintélyes, nemzetközi jellegû fesztivál az alternatív színházhoz és a kortárs tánchoz kötõdik, így júniusban az Eurokaz és a Kortárs tánc hetén általában izgalmas produkciókkal ismerkedhet meg a zágrábi közönség, a klasszikus értékek, a "színházi mesterek" teljesítményeinek élménye azonban (hadd éljek vissza a Fesztivál válogatóinak, Ivica Buljan rendezõnek és Dubravka Vrgoè színkritikusnak a kifejezésével) nagyon hiányzott a zágrábi befogadó köröknek.

Mint ahogy az általában lenni szokott, a 2003-ban létrejött első Világszínházi Fesztivál a figyelemfelkeltés és a hagyomány megalapozása érdekében több nemzetközi színházi sztárt hívott meg: olyan rendezők munkáit láthattuk, mint Robert Lepage, Eimuntas Nekrošius, Nagy József, 2004-ben pedig többek közt Pjotr Fomenko és Luc Bondy előadásai vendégszerepeltek. Az idén a megszokott előadásszám öt-hatról négyre csökkent, nem számítva a főprogramon kívüli két adalékot: a magyarázat a már megszokott módon pénzhiány. Idén tehát a következő előadások kerültek műsorra: Eugenio Barba és az Odin Teatret A bálna csontvázában című előadása, a Varsói Drámaszínház két, Befejezetlen darab színésznek címen futó "ikerelőadása", Csehov Sirálya és Yasmina Reza Spanyol darabja Krystian Lupa rendezésében, a Pippo Delbono Társulat Csend című előadása, végül a Rigai Új Színház Hosszú élet című előadása Alvis Hermanis rendezésében, amellyel nemrégen ismerkedhetett meg a budapesti Trafó közönsége a Kortárs Dráma Fesztivál keretében. Kiegyensúlyozott válogatás: egy szinte már legendás, történelmi jellegű alkotó, amilyen Barba; Lupa, a klasszikus közép-európai mester; egy olyan konvenciókon túllépő, de meglehetősen populista szerző, mint Delbono, s végül a viszonylag fiatal, "fényes" jövőt ígérő Hermanis. A zágrábi közönségnek már korábban is volt némi kontaktusa Barba munkájával, ettől eltekintve viszonylag friss, "ártatlan" befogadói helyzetben találta magát.

A fesztivál során minden egyes alkotó saját sajtótájékoztatón mutatkozott be, ami nem igényelne különösebb figyelmet, ha Delbonoé nem tett volna rám mély benyomást. A társulat poétikáját egyszerűen magyarázta el, személyes élettapasztalatával támasztotta alá a színház szerepét a krízisek, életválságok átvészelésében. Nagy meggyőződéssel bizonyította a legkülönbözőbb életsorsú amatőr színészek egyenrangúságát a profikkal, és ahogy a terét betöltötték a hajléktalanokhoz hasonló megjelenésű, néha pedig korlátozott szellemi képességűnek tűnő, de annál valódibb emberek, ezt könnyen el is hittük neki. A csúcspont a társulat egyik legexponáltabb tagjának, a plakátokon és fotókon gyakran szereplő süketnéma, nehezen mozgó, 69 éves Bobónak a megjelenése volt, aki a jelenlévőket sikolyszerű beszédjével és széles gesztusaival köszöntötte, egyidejűleg mély benyomást keltve bennük. Fél évszázadot töltött egy nápolyi elmegyógyintézetben, mielőtt Delbono felfedezte és bevonta színházi munkafolyamatába. Ezek után érdekes színházi élményre számítottam. Miközben néztem az előadást, az érzelgős humanizmus épp az ellenkező hatást váltotta ki bennem: a kiszolgáltatottság érzését egy megalomán kreatív eszme megvalósítása céljából. A címbeli Csend, az a csend, amely akkor következett be, amikor 1968-ban egy földrengés lerombolta a szicíliai Gibelina helységet, az előadás során költői szimbólummá emelkedik. A kezdet kivételével, amikor sírt ásnak, temetnek előttünk, az előadásban összeszövődik a földrengés előtti idő, maga a földrengés, és a földrengés utáni események. Egy szicíliai falu lakosai, politikusok, a maffia jelenik meg a színpadon, de Delbono sajnos semmit sem körvonalaz igazán, színházára a tömegek (maga a társulat is elég nagyszámú), nem pedig az egyének jellemzők: az impresszív színpadi képeken kívül leginkább a nagy cirkuszjelenet kel életre. Az előadás legnagyobb problémája azonban maga Delbono egyénisége: egy nem igazán egységes forgatókönyv szerzője, aki jobb megoldás híján egy zavaróan érzelgős narrátor szerepében "lép föl", mesél, magyaráz, ordít a színpadon, miközben nehezen szervül a saját maga alkotta színpadi világgal. Egyszerűen mondva, Delbono rossz színész, aki tulajdonképpen nem is játszik, színpadi tevékenységét mint a rendező jelenlétét a színpadon, pedig nehéz elfogadni. Szentimentális mondanivalóját a Pink Floyd Shine on You Crazy Diamond dalától kezdve egészen Beethoven VII. szimfóniájáig bőven alkalmazott, néha élőben, a színpadon előadott zenével próbálja erősíteni, gyakran elég banális módon. Dani Manfredini költői slágerei dominálnak, de általában nehéz őket kapcsolatba hozni a színpadi eseményekkel, hangulatokkal, és valójában csupán az olasz kulturális sztereotípia szintjén működnek. A traumatizált emberek, különösen Bobo, a színpadon sokkal kisebb hatással voltak rám, mint a "valóságban": ha ugyanis a tömegben jelennek meg, könnyen behelyettesíthetők másokkal, szólójeleneteik pedig nem többek impresszív képeknél: ellentmondásnak tűnik, de ezek a különleges emberek Delbono terhétől elveszítik az egyéniségüket, eszközökké válnak.

Hosszú élet

Eugenio Barba egészen másfajta karizmatikus személy. A negyvenéves, eredetileg norvég, majd dán Odin Teatret művészeti vezetőjének, aki antropológiai irányzatával történelmi szerepet játszott a nyugati színház fejlesztésében, tipikus színházi, kicsit szenzácionális művészi megjelenéséből mégis közvetlenség sugárzik. 2001-ben az Odin Teatret egy hetet töltött a Szkéné és a MU Színházban, műhelyeket, nyilvános próbákat és néhány előadást is tartottak, amelyek közül az 1998-ban keletkezett Mythos a legismertebb. Zágrábban most csak egy alkalmunk volt a megismerésükre, ez is csupán egy óra volt, A bálna csontvázában, egy fantazmagorikus Biblia-Kafka ötvözetben. A korlátozott számú nézőknek csak egy része ülhetett a két hosszú, elegánsan megterített asztalhoz. A gyertyafény és kenyérdarabok mellé maga Barba és egy segédje töltött a vendégek poharába vörösbort, lassan, nyugodtan, szinte szertartásosan. Megokoltan, hiszen Barba színházára épp ez a jelző illik leginkább, és bár a játszási technikában, a színészek teljesítményének finom bravúrjaiban voltak keleti színházi elemek, A bálna csontvázában elsősorban keresztény archetoposzokat mozgat meg bennünk, méghozzá szinte vad intenzitással. A nyolc különböző nemzetiségű és képzettségű színész közül három elsősorban vagy kizárólag a zenész szerepét tölti be a színpadon, de az intenzív tánc és az ének átszövi az összes "színi lényt", a frenetikus, ugyanakkor precíz örvény mindvégig elkápráztatja a néző érzékeit, különösen ilyen intim közelségből. Angolul, dánul, olaszul, ki tudja hány nyelven az élete végéig egy ajtónál várakozó emberről szóló Kafka-elbeszélésből, továbbá elsősorban Jónás könyvéből és az Evangéliumból hangzanak el szövegrészek, de egy groteszk, szinte morbid változatban. Lázár története, az elveszett bárányról szóló példabeszéd, a "Ha valaki megdob kővel, dobd vissza kaláccsal" és sok más bibliai elem változik át az ellentétébe, mintha valamilyen szigorúan rejtegetett apokrif írásból olvasná fel őket Roberta Carreri színésznő. A csak látszólag kaotikus színpadi esemény-, vagy talán inkább hangulatsornak mélyenható érzelmi töltete van, amely a részletekig pontosan megkomponált csoportmunka eredménye, anélkül, hogy elveszítené a spontaneitását. Barba a fesztivál keretében megszervezett kerekasztal-beszélgetésen kissé félrevezető kommentárt fűzött az előadáshoz, amely szerint Jézus újabb, de a világtól ugyancsak fel nem ismert megtestesülésének legendája is beleszövődik az előadásba. Ez az utalás nem segített, sőt, később egyenesen zavart, mert a figyelmemet önkéntelenül is az kötötte le, hogy felismerjem, melyik színész Jézus. Valószínűleg bizonyos értelemben mindegyik... Az előadás azzal végződött, hogy a Kafka-elbeszélés hősének halálával mindegyik színész meghalt, egy kivételével, a mindaddig néma szereplőével, aki egész idő alatt nem kommunikált mással, csak egy deszkadarabbal, ami nyilván a keresztet jelentette. Az összes szereplő hasra feküdt a két asztal közé szoruló színpadterületre, majd a néma "Jézus" egyenként feltámasztotta őket, és mindenki alázatos csendben elhagyta a színpadot. Ez a jelenet katartikus hatású volt. A színészek nem hajoltak meg, csak egy rövid közönségtaps következett, és már távoztunk is erről az utolsó vacsoráról.
Már a Sirály kezdetén, Mása és Medvegyenko jelenetében, illetve a Befejezetlen darab színésznek első perceiben érezhető volt, hogy Krystian Lupa és a Varsói Drámaszínház a Színészt helyezi előadása középpontjába. Így a művészek professzionális és magánéleti sikereit és kudarcait követő Sirály mellé Yasmina Reza a polgári komédiától eddig leginkább eltávolodó újabb szövege, egy képzeletbeli spanyol darab került, amelyet megszakítanak, illetve kiegészítenek a spanyol darab szereplőit játszó színészek költői megnyilatkozásai. A két, tulajdonképpen önálló előadást, egységüket hangsúlyozva két ízben, két egymást követő estén és egy hosszú vasárnap délután és este adták elő.

Andrzej Szeremata (Trepljov), Maja Komorowska (Arkagyina) a Sirályban

Lupát, mint ahogyan meg is vallotta, Csehov színművében leginkább a "színház a színházban" érdekelte, vagyis Trepljov darabjának bukása Nyina előadásában a szabadtéri, tó melletti színpadon: így az előadás első részében csupán az első felvonást láttuk lassú, de kimért tempóban, Delbonóhoz képest visszafogott és minimalisztikus, de annál hatásosabb, fel-felvillanó zenei kísérettel. A díszletben a tavat reprezentáló medence dominált, amelyben Jakov, Trepljov segéde meztelenül úszott is egyet, Nyina pedig előadta apokaliptikus monológját. Az ikerelőadások dramaturgiai munkája talán a Sirály második részében volt a legérezhetőbb és véleményem szerint a legkevésbé sikeres: a hátralévő három felvonást Lupa kissé zavarosan vonta össze, talán azt az értelmezést hangsúlyozva, hogy Trepljov és Nyina bukása már előre elrendeltetett, így tulajdonképpen lényegtelen, hogy az elhangzott puskadurranás csupán Trepljov újabb öngyilkossági próbálkozása, vagy siralmas (művészi) sorsának végleges lezárása. Ennek megfelelően Nyina monológját követően, amikor elsősorban mint színésznő bontakozott ki (ha egyáltalán másképp lehetséges kibontakoznia!), a diptichon első része az ő melankolikus mozgásával fejeződött be egy bús francia dal ütemeire. Yasmina Reza művével sokkal kevesebb dramaturgiai munkára volt szükség. Ott az új szerelemre találó özvegy két színésznő lánya, Csehovtól eltérően, professzionális és magánéleti problémáit nem melankóliával, hanem szinte őrjöngő, néha pedig komikus neurotizmussal fogadja. Az előadás végén Pilar, az anya Carmenhez is méltó táncba kezd, mire a színpadra rohan éljenezve az összes, a Sirályban (ahol több a szereplő) is fellépő színész. Ezután Aurelia, az idősebb, kevésbé sikeres és a húgára féltékeny színésznő egy képzeletbeli bolgár dráma - talán - záró monológját mondja el, amely egy zongoratanárnőről szól, aki titkolja a nála idősebb és nős tanítványa iránti szerelmét. Búcsúzásul eljátssza neki Mendelssohn egyik prelúdiumát, míg a zongoránál a Trepljovot játszó színész ül és ismét a medencét látjuk, majd Jakov újból úszik egyet... Kétségtelenül csehovi kicsengés! A "tó" keretmotívuma kissé megmagyarázhatatlan, de bizarr jellege mellett is hitelesnek tűnik.

Bobo, Pippo Delbono a Csend című előadásban

A két darab egymásra vonatkoztatottságát a párhuzamos szereposztás is hangsúlyozza. Maja Komorowska Arkagyinaként, majd a másik darabban az egyszerű családanya, Pilar szerepében lép föl, de előadás végi táncában újból felidézi az orosz színésznőt. Wladimir Kowalski a visszahúzódott Szorin után a csak látszólag szégyenlős Fernan szerepében valósít meg színészi bravúrt. Piotr Skriba különös módon teremt kapcsolatot a hasonlóképpen nihilista Trigorin és Mariano szerepe közt. A Polina Andrejevna epizódszerepét játszó Jadwiga Jankowska-Cieslak pedig neurotikus létét, figyelemre és szeretetre vágyását csak Aurelia szerepében tudja kifejezni. A rendező a két előadás kulcsszerepeit azonban mégsem bízta egy színésznőre: Nyinát és Nuriát, a két fiatal, tehetséges, szép színésznőt, két egyformán elbűvölő, de sok mindenben különböző színésznő alakította. Nyina, a "Sirály", bár még mindig sok mindenre vágyik az életben, illetve a színpadon, igazi művészi kiteljesedését csak Trepljov "tavi" monológjában érte el, amelyet nem igazán ért, ahogyan szerzőjét sem, Nuriának pedig a siker külső jelei mellett csak egy igazi vágya van, Szonya szerepe a Ványa bácsiból. A két színésznő monológja csúcspontot jelent a Színész intimitását feltáró folyamatban, miközben Lupa sosem irányítja az előadás(oka)t szentimentális irányban: sőt, időnként dekonstrukciós törekvést mutat. Így a Spanyol darabban, amely már irodalmi szövegként is nyíltan intertextuális, nemegyszer (valódi?) színpadi személyzet szereli szét a díszleteket színváltáskor. Egészében véve a Befejezetlen darab színésznek egy nagy rendező színészeknek szentelt megrázó alkotása.

Maja Komorowska (Pilar), Jadwiga Jankowska-Cieslak (Aurelia), Piotr Skriba (Mariano) a Spanyol darabban

A fesztivál utolsó előadása Alvis Hermanis lett rendező Hosszú élet című előadása, amelyben nincs artikulált beszéd. Nem tudom, hogy nyertem-e vagy veszítettem-e valamit azzal, hogy mielőtt még láttam volna az előadást, a sajtótájékoztatón megbizonyosodtam arról, hogy a hetven éven felüli, szocialista időkből származó ruhákban és környezetben sürgő-forgó nyugdíjasokat tulajdonképpen harmincéves, átlagos kinézetű fiatal színészek játsszák. Átváltozási erejük elképesztő. Miután a nézőtérre a háromszobás lakás folyosóján keresztül bejutottunk, elsötétült a színpad és a nézőtér, majd az együtt lakó öt idős ember egy "tipikus" napja bontakozott ki előttünk, groteszk hangnemben, de különös hitelességgel. A rendezés és a színészi alakítások bravúrja épp abból áll, hogy a semmittevésből, az öregségtől maximálisan lelassított és stilizált mozdulatokból, sertepertélésből ki tudták facsarni mindazt az ellentmondásos életerőt, ami még egy ilyen hosszú élet esetében is megmarad. Az előadás a lett szociális élet aktuális problémáiból indult ki, valódi nyugdíjasok élettörténeteit, sőt, a díszlet egy részét is idősebb lett társbérlőktől "csenték el". Ily módon öt-hat órás anyag alakult ki, amiből egy majdnem két órás előadás keletkezett. Az indítékok és a keletkezési mód ellenére azonban nem társadalmi manifesztum jött létre: még az ilyen életmaradékokból is különös energia sugárzik. Az egyik házaspár az egymás közti ellentétekből, a konfliktusból merít erőt, a másik az egymásra támaszkodásból, a végső megszokásból, az ötödik "társbérlő" pedig műszaki jártasságával és zenélésével próbálja felvenni a kapcsolatot a többiekkel. Annyira specifikus és zárt világ, hogy verbális kommunikációra már nincs szükség, és ennek ellenére - vagy éppen ezért - bárki bárhol megérti. A színészek mind az öten groteszk, de annál szeretetre méltóbb alakokat keltettek életre - a közönség széles mosollyal, együttérző szeretettel kísérte ki őket.

Jelenet a Csend című előadásból

CSURKOVICS IVÁN

 

NKA csak logo egyszines

1