Szeptember 15-én egykori tanítványa, Sárdi Dóra rendezõ kíséretében Zalaegerszegre látogatott Guiseppe Bevilacqa, a római Olasz Színmûvészeti Akadémia nemrég kinevezett rektora, hogy a tanítványa vizsgarendezésével kezdõdött kapcsolatfelvétel kibõvítésérõl,* s a tavaszra tervezett vendégrendezésérõl tárgyaljon a házigazda Hevesi Sándor Színház vezetõivel. Ezekrõl kérdeztem õt tanítványa segítségével.

Honnan az ötlet? Miért Magyarország, és miért Zalaegerszeg?

Mint ahogy az életben mindenhol - főleg a színházi világban -, ez is egy kapcsolatból született. Amikor megismertem egyetlen magyar tanítványomat, kezdtem el foglalkozni a magyar kultúrával. Ahogy ő kezdett érdeklődni az olasz színház iránt, úgy kezdtem el én is foglalkozni a magyar nyelv rejtelmeivel, a magyar színházzal, s ahogy ez az ismeretség mélyült, éreztem egyre inkább úgy, erre nekem szükségem van, ez az, amihez kapcsolódni szeretnék. Olyan volt ez az egymásra találás, mint amikor messzi távolból figyelsz valamit, egyre több dolgot tudsz meg róla, s a végén rájössz, hogy ez a messzi-távoli dolog igazából nem is tűnik olyan távolinak. Mert erre van szükséged! Olyan ez, mint a levegő, amit beszippantasz - az életet adó levegő. Én is így voltam ezzel.
Ahogy kicsiben történt, most az történik nagyban. Az olasz színház jelenleg egy krízisen megy keresztül, válságot él át. Visszaállítani az olasz színháznak azt a felelősségét, hogy mindig is egy kulturális központ volt Európában, úgy érzem, csak egy friss, külső erő segítségével lehet. Én egy nyugati színházi kultúra részese vagyok, s most úgy látom: ahhoz, hogy ez a színházi kultúra nyugati módon tudjon működni művészileg, s nem csak gazdaságilag, mindenképpen szükséges egy külső partner bevonása. Ezt a változást nem lehet elérni az ugyanilyen nyugati partnerekkel, akik a szomszédaink, akiket mindig is látunk. Erre a partnerre, érdekes módon, egy távoli nemzetben kellett rátalálnom.

Én mindig tanácsadó szerepben, és mindig fontos szereplője voltam az Olasz Színművészeti Akadémiának. Most olyan helyzetbe kerültem, hogy változtathatok. Nem akartam partnert sem az angol, sem a spanyol színházból, mert őket már ismerem, őket már meguntam. Azért használom ezt az erős szót, mert már nem adtak nekem újat. Megnéztem, amit csinálnak, ők is megnézték, én mit csinálok - kulturális szempontból nem történt velünk semmi: velem sem történt semmi, mert nem hatottak rám, ővelük sem történt semmi, mert távol maradtunk egymástól. A magyar partnerben, és ebben a színházban megtaláltam azokat az embereket, akikkel együtt tudok működni. Ebben a kapcsolatban már az elején azt érzem: közösen hozzunk létre dolgokat, kölcsönösen segítsük egymást, s közösen változtassunk! Ha szabad egy hasonlattal élnem: amikor két szereplő szereti egymást, s igazán komoly a kapcsolat, akkor összeházasodnak, és gyerekük lesz. Ha nem, akkor csak szerelmeskednek, egyszer csak elhagyják egymást, és semmi sem lesz ebből a kapcsolatból. Én úgy érzem, hogy Magyarország az én feleségem.

E frigynek mik lesznek a "gyermekei"?

Nagyon sok dologban valósul meg ez a harmadik világ, ez a közös gyerek. Mindenképpen megtartva a gyökereket, a hagyományokat, a színházi hagyományokat, de azokat nem összekeverve, hanem egymás hagyományait látva, a látottak alapján szerzett tapasztalatainkat ötvözve alakítani ki belőle egy olyan közeget, amiben hasznosan és érdekesen tudunk együttműködni. Ez nem egy "kényes" színház lesz, hanem nagyon precíz, valós, igazi színház, amiben két egyenrangú fél vesz részt, ahol nem próbálunk hatalmi viszonyokat kialakítani.

Például engem maximálisan érdekel a diktatúra témája. Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy mi - úgymond a nyugatiak - nem élünk egy hatalmas, nagy diktatúra alatt. Ez a szellemi hanyatlás diktatúrája. Természetesen ez más, mint egy olyan diktatúra, amilyet Magyarország is elszenvedett, ami politikai diktatúra volt, de ez is ugyanúgy egy hatalmi viszony: hatalom alatt állás. Két különböző megnyilvánulása ugyanannak az életérzésnek: két rémálom. Mindkét fél arra törekszik, hogy szabad legyen, s ha mindketten ugyanúgy akarják, meg tudják teremteni annak feltételeit, hogy szabadon élhessünk. A színház, a mi közös színházunk lehetne az az igazi valóság, ahol szabadon történhet meg minden. Nagyon fontos, hogy ki- és megtaláljuk: egymásból mire van szükségünk, azt tudjuk hasznosítani, s azzal dolgozni is tudjunk.

Van egy mondat, amit az itteni igazgatótól, Stefán Gábortól hallottam, ami mottója lehetne az együttműködésnek: a test nem tud soha hazudni. A szavakkal tudunk hazudni, a szavakkal be tudjuk csapni önmagunkat és másokat is. A testünk az egyedüli, ami őszintén áll, és azt mutatja be, amilyenek valójában vagyunk. Én szeretnék az olasz színháznak egy ilyen testet faragni, magyar segítséggel. Talán ez lenne a legrövidebben megfogalmazható törekvésem.

Van még egy dolog, ami nagyon jól érintett, és meg is illetődtem tőle: az a tapasztalat, ahogy tolmács nélkül, egymás gesztusaiból, viselkedéséből is megértettük egymást. Ha szakmai szempontból is értékelem ezt a kis élettapasztalatot, akkor azt mondom: álljunk egymással szembe - akár az Akadémián, akár bármilyen más színházi fórumon -, és nézzük egymás testét, és fonódjunk össze úgy, hogy belőlünk egy ember születhessék!

Ezt értsem úgy, hogy akár az operánál, a szövegnek és a nyelvnek itt nincs jelentősége?

Ez egy jó megfigyelés.

Nem tart-e attól, hogy a földrajzi távolság és a gazdasági körülmények akadályai lesznek az együttműködésnek?

Veszély az mindig van a meghiúsulásra, a tönkremenetelre, a létre nem jövésre, de tapasztalatból azt mondom, hogy ha igazán el akarunk érni valamit, és következetesen teszünk is érte, s mindent megmozgatunk, hogy egymást segítve érjük el ugyanazt a célt, akkor nincs az az erő, ami ennek gátat vethetne. Előre csak együtt lehet menni. A másik: a művészeknek van egy nagyon erős erkölcsi indíttatásuk, céljuk, amikkel hegyeket tudnak megmozgatni, s kreatívabbak is ettől.

Volt egy kurzus, egy vizsgarendezés...

Ezek voltak az első lépések ahhoz, hogy elindítsunk egy hároméves tervet, ami erre az évre két szemináriumot irányoz elő itt és az Akadémián. Lesz egy bevezető oktatás októberben, a következő pedig tavasszal, amikor itt leszek, itt rendezek. Első lépésben egymás előadásaiból megismertük egymást, a második az lesz, hogy elkezdjük felnevelni a holnap színészgenerációját - együtt, összefogva tanítva őket. Két különböző munkamódszert fogunk alkalmazni. Ez a magyar kultúra hírnevét is öregbíti majd a fogékony, fiatal olasz színészgenerációban, hiszen a magyar kultúra egyik gyöngyszemén, Bartók Béla muzsikáján keresztül ismernek meg egy új munkastílust, egy új munkamorált. Én úgy gondolom, nekünk, mediterrán nyugati embereknek, nagy szükségünk van Bartók Bélára. Bartók olyan, mint az az idea, amiben én szeretnék élni, ahol nincs nyugat, kelet, észak és dél, ahol csak egyfajta munka van, egyfajta érdeklődés - egy nemzet kultúrájának gyöngyszemén keresztül szeretném ezt megmutattatni Olaszországban. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogják fogadni a tanítványok, akik nagyon tehetségesek, nagyon muzikálisak, de ez az energia hiányzik nekik. Most kibányászhatják magukból.

Elképzelhetőnek tartom azt is, hogy akár a stúdióból jöjjenek az Akadémiára fiatal színészek, természetesen úgy, hogy megtanulták a nyelvet, vagy akár hogy a magyar nyelvet használva jöhessenek hozzánk rendezők az Akadémiáról, sőt: azt is szeretném, hogy elvihessek innen színészeket, és dolgoztathassam őket Olaszországban. Ugye, akkor már ez egy szép tervnek tűnik, egy szép nehéz tervnek, szép, nehéz feladatnak.

Egykori tanítványa a Pirandello-darabról azt mondta: azért is esett erre a műre a választás, hogy ily módon is szeretnék Pirandellót népszerűsíteni. Mindezt akkor, amikor több darabját is játszották budapesti színházak.

Mondjuk azt, hogy ezek szerint jól sikerült a Pirandello-akció, hiszen a rendezőknek kedvük van foglalkozni Pirandellóval.

Nem érzi úgy, hogy ezt a sikert a meglehetősen sajátos feldolgozásnak köszönheti?

Az az igazság, hogy amikor kedvet akarunk csinálni valamihez, akkor - nagyon sokszor - le kell a leplet húzni arról a valamiről. Itt is egy hamis kép alakult ki Pirandellóról, amit egy átdolgozással lehetett eltávolítani, összetörni ezt a hamis képet. Magyarországon valószínűleg az a hamis kép alakult ki Pirandellóról, hogy túlságosan elméleti, túlságosan bonyolult. Pirandello épp az élet maga! Az emberi kapcsolatokkal foglalkozik.

Pirandello nem csak színpadi szerző. Nem tartaná indokoltnak mint írót is bemutatni, akár itt a színházon belül?

Már tavaly is gondolkodtam ezen, s nagyon jó ötletnek tartom. Az lenne a járható út, ha azokat az elbeszéléseket mutatnánk meg, amelyekből aztán a híres drámák születtek, hogy az legyen látható, mennyire más arcát mutatja így.

Erre lehetne példa az itteni előadás?

Igen. Ez az előadás az eredeti elbeszélésből, és nem a darabból készült, ami teljesen más.

Az előzetes hírek az előadás római meghívásáról szóltak. Ön hogy tudja, láthatja-e októberben az olasz közönség?

Én nem tudok pontos választ adni erre a kérdésre, mert nem vagyok fesztiválszervező. De egy fesztiválon való megjelenés nem elég. Szeretném, ha ez egy igazi színházi vendégjáték lenne, ami azt jelenti, hogy egy partnerszínház vállalja be, hiszen más egy fesztiválközönség, és más egy színház saját közönsége. Érdekes lehet mind a két fórumon megjelenni. Remélem, hogy ez létre fog jönni, én azon leszek.

Ez azt jelentené, hogy megpróbál egy partnerszínházat keresni a Hevesi Sándor Színháznak, és az Akadémia fogja koordinálni a kapcsolatot?

Nem beszélnék jövő időben erről a kapcsolatról, az Olasz Színházi Intézettel már megtaláltuk ezt a partnert, az Olasz Nemzeti Színházat.

Tavaszi vendégrendezését illetően: hol tart az előkészületekben, vannak-e már szereplői?

Most vagyok az alapozás korszakában. Arra várok, hogy amit a szövegből kiolvastam - egy-egy gondolatot -, hogyan ölt formát mint illúzió. Azonnal tetszett az ötlet, amit Stefán Gábor ajánlott. Érdekes, hogy egy angol író művén, David Pownalt Master Class című darabján keresztül tudom bemutatni a magyar valóságot. Nagyon érdekes ez az ellentmondás. Az is érdekes, hogy nem éltem soha itt, nem ismerem a helyzetet, de ismerem az angolokat, ismerem az író helyzetét. Tulajdonképpen az író nem akar állást foglalni a témájával kapcsolatban, én megpróbálkozom azzal, hogy állást foglaljak. Elemelem egy kicsit a történelemtől, s úgy tekintem, mint egy élethelyzetet: két álom kerül ellentétbe egymással. Mind a két álom egy rémálom szüleménye. Az az álom, amit megálmodott Sztálin, ugyanabból a rémálomból születik, mint a zeneszerzők álmai, amint a hatalom elnyomása alatt élnek. Mind a kettőnek szüksége van ugyan a másikra, de nem tudnak egymással sem létezni. A hatalomnak szüksége van a művészetre, a művészet nem születik meg a hatalom nyomása nélkül, de együtt mégsem tudnak létezni. A hatalom sohasem lesz művészi, mert a hatalomból soha nem születik művészet. A művészet meghal, ha túlságosan elnyomja a valóság, de ha a valóságtól túlságosan elszakad, akkor is meghal. Mindez mit eredményez? Ez ahhoz vezet bennünket, hogy egy olyan előadást hozzunk létre, ami teljesen független mindentől: valóságtól, képzelettől. Egy harmadik helyet szül itt is az előadás.

Talán megbocsátja, ha a Magyar Dráma Napja előestéjén megkérdezem, mennyire ismeri a magyar drámairodalmat, a kortárs drámaírók műveit.

Kézenfekvő a válasz: Bereményi Gézát ismerem...

...aki éppen belépett az ajtón.

Az az igazság, nemcsak a kortárs irodalommal vannak gondjaim, mert nem ismerem őket, hanem az egész magyar drámairodalommal, úgy ahogy van. Nagyon kevés, ami olaszul hozzáférhető. Szeretnénk ismerni, többet tudni róla, úgyhogy tanítványommal már beszéltünk arról, el kellene indítani egy fordítási sorozatot.

Az interjút készítette:
CHAK ISTVÁN

* Részletesebben lásd Pannon Tükör 2005. 3. sz. (Chak: Kölcsönhatás).

 

NKA csak logo egyszines

1