A Gyulán rendezett I. Nemzetközi Shakespeare Fesztivál keretében - amelyen látható volt többek közt Silviu Purcarete Vízkereszt-rendezése, és a litván Oskaras Korsunovas Szentivánéji álom-rendezése -, 2005. július 7-én konferenciát is tartottak Shakespeare mûveinek fordításairól A magyar Shakespeare címmel. Elõzõ számunkban Nádasdy Ádám ott elhangzott tanulmányát közöltük. Most Oroszlán Anikó szövegének szerkesztett változatát tesszük közzé, s következõ számunkban Kállay Géza tanulmányával folytatjuk a sort.

Az 1990-es évekbeli és a 2000 utáni Shakespeare-fordítások keletkezésének oka általában az, hogy a régebbi szövegek - bár szépirodalmi szempontból értékesek, sőt általában az adott fordító írói-költői életművének részét képezik - a színházi közönség vagy az olvasó számára már nehezen érthetőek, és nem reflektálnak azokra az aktuális politikai-társadalmi-kulturális kérdésekre, amelyek az adott korban felvetődnek, vagy amelyeket egy adott rendező/színházi alkotóközösség érinteni kíván. Erre utal az is, hogy egyrészt a közelmúltban sok fordítás egy-egy előadáshoz, szorosan a színházi alkotókkal együttműködve született meg, másrészt az új szövegek/szövegkönyvek létrejöttével párhuzamosan szinte mindig felmerül Shakespeare aktualizálásának, "átfordításának", a mai nyelvre való lefordításának az igénye is.1 Ez a törekvés legtöbbször nemcsak nyelvi szinten, hanem a színpadkép, a jelmez, a koreográfia, a zene és a történet stb. vonatkozásában is igyekszik megnyilvánulni.

Az ilyen előadások számomra két érdekes kérdést vetnek fel. Az egyik, hogy mi az oka a "modernizálással" kapcsolatos (sokszor nézői, olykor kritikusi) fanyalgásnak, illetve hogy mindig jogos és megalapozott-e a nemtetszés csupán azért, mert az előadás új, modern formát és nyelvet ad Shakespeare-nek. Másrészt érdekes lehet, hogy miben áll és hogyan valósul meg az aktualizálás és a modernizálás a Shakespeare-szövegek és előadások esetében, és hogy az ilyesfajta törekvések valóban közelítik-e Shakespeare-t a mai nézőhöz. A magyar fordítások tehát ez esetben nem nyelvi-irodalmi-filológiai szempontból érdekelnek, hanem a színházi-színpadi aktualizálás vonatkozásában. Más szóval - reflektálva a fent említett rendezői, alkotói szándékokra - a "magyar Shakespeare" problematikája számomra nemcsak a fordítás, de a befogadás kérdése is. A következőkben néhány példa kapcsán azt szeretném megvilágítani, hogy mi a magyar színház viszonya a Shakespeare-fordításokhoz, és hogy ez hogyan kapcsolódik össze az aktualizálás, a modernizálás kérdésével.

A Shakespeare-darabok színrevitele és a fordítás problematikája szinte minden színháztörténeti és drámatörténeti időszakban felmerül. Ez alól nem kivétel a magyar irodalom és színház sem. A XX. század első felében a Shakespeare-fordításokról szóló írások nagy részében a szöveg és a költészet iránti csodálat, áhítat, és az autentikus shakespeare-i nyelv keresése állt a középpontban. Babits a Nyugatban 1924-ben az "új magyar Shakespeare-fordítás eszméjének" tervezetét 18 pontban foglalja össze és ezek között - bár Babits a közérthetőség mellett érvel - nem esik szó a színpadi alkalmazásról. A Shakespeare-fordítás történetéről beszélve a következőket írja: "A Vörösmartytól megindított mozgalom visszavezetett az eredeti Shakespeare-hez, akinek legnagyobb költőink a régibb magyar irodalom jellegével tényleg rokon vonásait: durva erejét, népiességét, szemléletes fantáziáját, humorát, itt-ott szónokiasságát tüntették ki fordításaikban. Ez tette, hogy Shakespeare tényleg asszimilálódott kultúránkba, fordításai, előadásai, rajongói szaporodtak, feltétlen, istenítő rajongók, élükön Petőfivel, nagy megértők, élükön Arannyal, s egy paródia sem, s csak egy ellenzéki felszólalás. És egypár remekmű, mint az Arany-féle Szentivánéji álom és sok-sok köszörülődése a szép magyar nyelvnek." Kosztolányi ugyanakkor szintén Shakespeare szellemének visszatükrözése mellett érvel, és a betűről betűre való követést indítványozza 1924-ben. "Mihelyt elmozdítjuk helyéről ezt a csöpp kötőszót, összeomlik az egész csodálatos mérnöki építmény. Az a tisztelet, melyet szövege iránt érzünk, nem iskolai alázatból származik. Áhítatból és megértésből származik." A nyugatos költők a klasszikus fordításokra támaszkodva tehát a "valódi" Shakespeare-t és az eredeti nyelvet keresik.

A színházi emberek részéről a fordítás és a szöveg körüli viták általában a költészet kontra előadás dichotómiája köré szerveződtek, és a korábbi fordítások ennek megfelelően értékelődtek át. Érdekes megfigyelni, hogy a XX. század első felének rendezői - bár Shakespeare-re elsősorban mint drámaíróra, és nem költőre tekintenek - zömében ugyanúgy szövegközpontúan gondolkodnak, ahogy az irodalmárok. Hevesi Sándor szerint Shakespeare a szavakkal való szuggerálás mestere, és a színház feladata az, hogy felnőjön a shakespeare-i szöveghez. Hevesi kedvenc fordítói Babits és különösen Arany. Németh Antal az 1948-as A teljes magyar Shakespeare című tanulmányában Vörösmarty, Arany és Szabó Lőrinc fordításairól értekezve szükségesnek tartja a romantika szellemében készült fordítások revízióját. Habár elismeri Arany költői nagyságát, alapvetően Kosztolányi, Áprily Lajos és Szabó Lőrinc munkái mellett érvel nemcsak a jobban érthető színpadi szöveg, de az olvashatóság okán is. Vörösmarty és Áprily fordításait összehasonlítva megállapítja, hogy "Vörösmarty Shakespeare-felfogását átértékelte az idő", és helyette a korszerű tolmácsolásokat kell olvasni és követni.

Az 1935-ös nemzeti színházi Athéni Timon Schöpflin Aladár szerint "kísérlet Shakespeare-nek új, egyszerűbb stílusban való játszására" is. A színészek - Schöpflin szerint - egyszerűen, világosan, a társalkodó dráma hangján beszélnek. A főszereplő, Somlay Artúr pedig a darabot és a szerepet egyaránt igyekszik a mai ember abszolút közelségébe hozni úgy, hogy kerüli a látványos szavalást, és úgy kíván megszólalni, mintha "kedves ismerősünkkel beszélnénk". Mindebben pedig nagy segítségére van a Szabó Lőrinc-féle fordítás.2

Látható tehát, hogy az 1935-ös Athéni Timon az aktualizálásra, a modernizálásra törekszik úgy, hogy az a szövegre épít. Szele Bálint szerint Szabó Lőrinc műfordításai megteremtették egy új játékstílus, egy új színészi hozzáállás létrejöttének lehetőségét. Németh Antal a már idézett tanulmányában példaként többek között a Macbethet említi.

Gyógyítsd ki abból. Vagy nem tudsz beteg
Kedélyt megorvosolni? mély gyökért
Vert bút kitépni az emlékezetből?
Az agyra irt gondot letörleni?
S az altató felejtés édes ellen-
Mérgével, egy földúlt kebel ölő
Mérgét legyőzni?

(Szász Károly)

Nincs
Gyógyszered a lélekre? Nem tudod
Gond emlékét tövestől kitépni?
Az agyba írt kínt elmosni, s a zsúfolt
Szívből valami édes feledés
Ellenmérgével elűzni a rosszat,
Amitől úgy szorong?

(Szabó Lőrinc)

A klasszikus fordítások emelkedettségéhez képest Szabó Lőrinc fordításai valóban gördülékenyebbek és - a verses forma ellenére - a hétköznapi nyelvet igyekeznek felidézni. A hétköznapias, természetes, élőbeszédhez közeli szövegmondás azonban pont a verses forma miatt valószínűleg teljesen lehetetlen, és bár a szöveg könnyebbé, jobban mondhatóvá tétele része lehet a modernizálási törekvésnek, önmagában - ahogy ezt a későbbiekben bővebben is kifejtem - nem biztos, hogy a színházban eléri a kívánt hatást.

Az utóbbi kb. két évtized Shakespeare-előadásainak zöméből és a hozzájuk kapcsolódó nyilatkozatokból, kritikákból az derül ki, hogy bár látszólag csökken a Shakespeare mint költő iránti rajongás, és egyre inkább a drámaíró mesterember kerül előtérbe, a nyelv, a szöveg egésze, és a Shakespeare-ideál iránti tisztelet még mindig nagyon jellemző. Ahogy Eörsi István fogalmaz 1990-ben: "úgy vélem, a színésznek és a nézőnek egyaránt esélyt kell adni arra, hogy - ha már Shakespeare kora a maga eredendő közvetlenségében nem támasztható fel - a darabok ős-eredeti modernségét élvezhessék". Mind a kritikusok, mind a rendezők zöme szerint Shakespeare színháza szószínház, amelyben minden egyes kötőszónak jelentése és jelentősége van. Ezért - és a hazai domináns színházi hagyományrendszer miatt - az előadások létrehozása a szövegen való munkálkodással kezdődik, ami jelen esetben gyakran egy új fordítás elkészítése/elkészíttetése.

Ami a fordításokat illeti, a klasszikus Shakespeare-fordítók az autentikus és a költő Shakespeare-t helyezték a középpontba, és bár kisebb-nagyobb mértékben, de hívei voltak az archaizálásnak is, a mai magyar Shakespeare-újrafordítások legfontosabb szempontja pedig a színpadi mondhatóság és érthetőség. Ahogy Nádasdy Ádám mondja az 1995-ös Shakespeare-kötetének az előszavában, a drámák a színházi igényeknek megfelelően mai nyelven szólnak, mert a feladat nem a XVI-XVII. század megidézése, hanem általános emberi helyzetek bemutatása. Ennek megfelelően Nádasdy Szentivánéji álom-fordításában például nemcsak a mesteremberek, de sokszor a többi szereplő is köznyelvi fordulatokkal él - (Demetrius Helénának 2. 2. 84. "Menj, nem bírom, hogy folyton itt nyomulsz.") - és ezáltal kevésbé válik el egymástól a költőiséget reprezentáló fő cselekményszál, és az azt alapvetően parodizáló mesterember-jelenetek. Más szóval nemcsak hogy a dráma egészének stílusa a köznyelvihez közelít, hanem a szövegen belüli stílusrétegek távolsága is csökken.3

Ezt a fordítást használta többek között a 2001/2002-es évadban Szegeden bemutatott, Alföldi Róbert rendezte előadás, amelyben az athéni szerelmesek lakókocsikban lakó vándorcigány-tündérek közé keverednek. Az élőzenés, kissé sírva vigadós, olykor tragikus színezetű előadást - amelyben Arany János bűbájos virágját tű és fecskendő helyettesítette - a közönség mérsékelt lelkesedéssel (felháborodással és unalommal) fogadta. A méltatlankodás oka a klasszikus költő Shakespeare-hez való ragaszkodás lehetett, de nem elsősorban a drámaszöveg köznyelvisége, mint inkább a "túl merész" rendezői koncepció vonatkozásában. Az érdektelenség oka pedig valószínűleg az lehetett, hogy bár az alkotók kitüntetett figyelmet fordítottak a nyelvi és képi megkomponálásra, színészi szempontból az előadás távolságtartó, rutinra építő és energiátlan maradt. Azaz habár díszlet, jelmez, zene, cselekmény és drámai szöveg terén az újító szándék egyértelmű volt, a nézővel való találkozás mégsem jött létre.

Amilyen gyakran kényszerülnek az alkotók a Shakespeare-drámák megrövidítésére, annál ritkábban koncepció a vendégszövegek beépítése. Ez utóbbira a legnépszerűbb példa a Csányi János-féle Szentivánéji-előadásba bekerült mesterember-jelenetekre írt szövegváltozat, ami ugyan már nem tartozik a műfordítás kérdéskörébe, ám a shakespeare-i jelenet cselekményfonalát követi, és direkt módon reflektál aktuális színházi kérdésekre. Más szóval az új fordítások létrehozásának logikája mentén és okán a Csányi rendezte Szentivánéji álom nemcsak az általános emberi, de az általános színházi helyzet bemutatására is törekszik. Akárcsak Shakespeare a saját kora vonatkozásában. A szereposztást például a szövegváltozat egy mai színházi helyzetben képzeli el.

SOM Hogy is hívnak?
TUNYOGH Tunyogh.
SOM Te leszel... nézzük csak... a kutya. Ugass!
(Tunyogh vakkant.)
Nagyon jó! Várjál csak! Még egyszer!
(Tunyogh megismétli.)
Te leszel az oroszlán. Béla, te leszel a kutya.
ORMÁNDI De rendező úr...!
SOM Mi van megint? Miért kell mindig ellenkezni? Mondjad!
ORMÁNDI A darabban nincs is kutya.
SOM Te honnan tudod? Ki fog itt rendezni, te vagy én?
KURTHA Elvállalom! Nem ügy! Csináltam már vadlibát, zsiráfot, és egyszer voltam szamár...
SOM Ezen még gondolkozzunk...
KURTHA És tudok dörmögni, röfögni, lobogni...!
SOM Lobogni?
KURTHA És röfögni is!
SOM (Tunyoghhoz) Gyere csak ide, fiam. Röfögj. (Röffent.)
(Kurtához) Most te! Egész karám! Tunyogh jobb! Eredj föl te is, Béla! Úgy. Most dörmögjetek. (Dörmögnek.) Tunyogh jobb! Csak a rend kedvéért, menj már fel te is, Bibikém! Most lobogjatok! (Lobognak.) Tunyogh jobb. Te nagyon tehetséges vagy fiam. [Csányi kieg.]
Az eredeti szöveg Csányi-féle fordításával összehasonlítva:

SOM Flótás, neked kell elvállalnod Thisbét.
FLÓTÁS Mi az a Thisbe? Kóbor lovag?
SOM Az a lány, akibe Pyramusnak bele kell szeretni.
FLÓTÁS Aj, ne már! Ne játszass velem nőt - hiszen szúr a szakállam! [Csányi ford.]

FLÓTÁS Már bocs, hogy beleszólok Tónikám, de tisztázzuk: mit fogok én játszani?
SOM Te leszel...
FLÓTÁS Köszönöm! És ember ez a Tiske? Mert én embert szeretnék ábrázolni...
KURTHA Tudjátok mit? Játsszuk el a Leart!
FLÓTÁS De mi lesz a Learben Tiske?
ORMÁNDI Az a lány, akit... Learnek... szeretnie kell.
KURTHA Na, most... álljunk meg egy szóra! Nem volt öreg ez a Lear király?
SOM Normális vagy? Az egy másik darab! Ez most a fiatalkora. [Csányi kieg.]

A kiegészítések tehát nemcsak humorosak, de ironikusak és önironikusak is, aminek célpontja Shakespeare és a mai magyar színház működése. Más szóval a Csányi-féle előadás a Shakespeare-drámára támaszkodva megengedi a szöveg újraírását, átalakítását, és az improvizációt, és ezáltal egy olyan önreflexív előadás jön létre, ami közel engedi a nézőt, mert a hierarchia tetején - ha egyáltalán van ilyen - nem Shakespeare vagy a Shakespeare-szöveg áll, hanem a játék.4

Ami a közelmúlt magyar Shakespeare-előadásait illeti, az aktualizálás másik, nyelven kívüli eszköze több rendezésben a történet mai kontextusba helyezése, illetve a színpadkép, a díszlet modernizálása. Jó példa lehet erre a Szegedi Szabadtéri Játékokon 2002-ben bemutatott, Valló Péter által rendezett III. Richárd, és a már említett Alföldi Róbert-féle szegedi Szentivánéji álom. Az ilyesfajta előadások is új fordításokat használnak és sokszor monumentális díszleteket mozgatnak, ám hagyományos színészi eszközökkel dolgoznak és nem nyúlnak radikálisan a szöveghez. A nézőhöz való közelítés módját tehát a közelmúlt vagy a jelen politikai-társadalmi-kulturális közegének felidézésében és/vagy a multimediális kor kihívásaira való reagálásban látták.

A saját és a közvetlen környezetem nézői élményeiből kiindulva azt mondhatom, hogy a fent említett Shakespeare-előadások, minden jó szándék ellenére, talán azért maradtak megközelíthetetlenek, mert a látvánnyal igyekeztek helyettesíteni az élő és aktív színész-néző kapcsolatot. Más szóval a színész - például a látványos vagy provokatív jelmezek révén - egyrészt a modernizált képvilág részévé, másrészt a játék központi elemeként a nagy tiszteletben tartott shakespeare-i szöveg hordozójává vált.5

Brecht az 1954-es A megfélemlítő klasszicitás című tanulmányában a következőket mondja a klasszikus művek színpadra állításáról. "Klasszikus műveink élő színre hozatalát sok minden nehezíti. Ezek közül a legrosszabb a rutinemberek gondolkodásmódbeli és érzelmi lustasága. Van az előadásnak egy tradíciója, amelyet gondolkodás nélkül a kulturális örökséghez számítanak, holott a műnek, a tulajdonképpeni örökségnek csak árt; ez valójában a klasszikus művek megkárosításának hagyománya. [...] mondhatnánk, egyre több por lepi be a régi, nagy képeket, és a másolók szorgalmasabban vagy kevésbé szorgalmasan ezeket a porrétegeket is lemásolják. [...] Így aztán természetesen egy idő múlva szörnyű unalom áll elő. [...] Ennek ellensúlyozására tehetséges rendezők és színészek gyakran arra törekszenek, hogy eddig nem látott szenzációs hatásokat agyaljanak ki, amelyek azonban merőben formálisak, hiszen ráerőltetik őket a műre, rátukmálják tartalmára és tendenciájára, s ez még súlyosabb károsodást okoz, mint a hagyománytól megkötött előadás. [...] A klasszikus művek formális "megújítása" válasz a hagyományos kötöttségekre, és hamis válasz. Olyasmi ez, mintha a rosszul konzervált húst csupán erős fűszerekkel és szószokkal akarnánk ismét élvezhetővé tenni."6

A színházban tehát véleményem szerint nem az az érdekes, hogy Shakespeare-t költőnek vagy drámaírónak tartjuk-e elsősorban, mert mindkét elképzelésben ugyanúgy a szövegközpontúság dominál. A drámát Shakespeare esetében persze nem zárhatjuk ki a színházból, de azt gondolom, hogy ha sikerül kényelmes távolságba kerülnünk a Shakespeare-jelenségtől - ami egyaránt jelenti a szövegek túlzott tiszteletét és a szövegközpontú színház ideáját -, akkor nemcsak a szöveg új fordítások révén történő felszabadítására, de a színész szabadabbá tételére és izgalmasabb előadások létrehozására is esély nyílhat.

OROSZLÁN ANIKÓ

Jegyzetek

1 Az aktualizálás, modernizálás és a mai nyelvre való lefordítás / átfordítás ebben a dolgozatban ugyanazt jelenti.
2 Szele Bálint: Magyar költők műfordításai különös tekintettel Szabó Lőrinc fordításaira.
3 Lásd Ruttkay Veronika: Mesteremberek (2000). In: Shakespeare Kollégium.
4 Szerintem a színház olyan, mint egy rab madár. Belénk van zárva. És legfőbb gátja az ember maga. (FLÓTÁS). J J J
5 Kivétel: Csanádi Judit díszlettervező, Othello, Új Színház 2000, rendezte Kiss Csaba (ford. Kardos László). Egyszerű díszlet, hogy "közvetlenebb legyen a viszony az előadás és a közönség között". ("Egymásra figyeléssel kitölteni a közös teret.") "A sokféleségben a felületesség is munkál. Az üzemszerűség, a szakma lepusztultsága okozta nemtörődömség. Hogy az ötletek gyakran nincsenek igazán kibontva, a gondolatok nincsenek végiggondolv.a" (Ellenfény 2000/január-február).
6 Bertolt Brecht: A megfélemlítő klasszicitás (1954).

 

NKA csak logo egyszines

1