Közhiedelem, hogy Alföldi Róbert rendezéseiben mindig van valami extra truváj: valami szemtelen irónia, látványos (sokak által blöffnek titulált) cirkusz, kifordított ("meggyalázott") klasszikusok, modernizált szövegek és szituációk. Magyarán: kõ kövön nem marad, ha õ beteszi a lábát egy színházba, s meglepetések áradata várja a - már nem is annyira gyanútlan - nézõt, ha az õ nevével fémjelzett produkcióra vált jegyet.

Ha úgy vesszük, a váratlan ezúttal az, hogy nincs semmiféle meglepetés. Kifejezetten puritán, helyenként érzelmes előadást láthatunk: majdhogynem klasszikus jelmezek, semmi polgárpukkasztás, semmi látványorgia. Nem csillog, nem villog, nem pöfög szinte semmi, a középpontban az emberi érzelmek állnak - de erről majd később. (Némi szomorú rosszmájúsággal meg kell jegyeznem azért, hogy az lenne a csoda, ha a felújítás hiányában agonizáló Pesti Színház épületében színpadtechnikai különlegességek várnának ránk, sajnos már az is kuriózum, ha elindul a számítógép, ha áram van a konnektorban, ha a dolgok működnek...)

Mégsem hiszem, hogy puszta kényszer szülte a letisztult formanyelvű megoldást. A közhiedelem ugyanis némiképp téved. S az is, aki titoktalannak tartja e bemutatót.

Eszenyi Enikő és Börcsök Enikő

Alföldi ugyanis mindig, minden rendezésében ugyanarról beszél, a titokról, mint ezúttal is: emberi kapcsolatokról, féltékenységről, szerelemről, szenvedélyről, érzékenységről, érzékiségről, a nők kiszolgáltatottságáról és erejéről. A forma, s a gyakorta kétdimenzióssá egyszerűsített szituációk ez idáig látszólag ellentmondtak a finomságoknak, ám a plakátharsányság, a némafilmgesztusok és burleszkpoénok közt ott vergődött, sírt, szorongott a lélek.

A két boldogtalan királyné, Mária és Erzsébet történetében is a nők drámája érdekli a rendezőt, akik kifordulnak magukból s gyilkossá válnak hiúságukban, hogy egy férfivilágban nőként bizonyítsanak. Néhány erőteljes színpadi jelzés elégséges és hatásos keretet nyújt a játékhoz, amelyben felértékelődik a színészi gesztusok szerepe: a félbetört, tétova mozdulatok, az apró grimaszok, a jelentőségteljes szemvillanások felerősödnek az üres térben, s a klasszikus vígszínházi stílre hajaznak. (Más kérdés, hogy amit elvesztünk a réven, visszajön a vámon - azaz épp fordítva: a látványos izgalmak hiányában kissé döcögősen indul az előadás, de aztán ahogy felizzanak a szenvedélyek, felpörögnek az események is.)

Az előadásban nem a politikai masinéria működésének leleplezése a fő motívum - bár a köpönyegforgató politikusok és a két, egymás véleményét meg sem halló főember viselkedése eléggé áthallásos a jelenre -, itt és most nagy hatalmú koronás fők helyett két nő huzakodik szikrázó szemmel, toporzékolva egy férfiért, a presztízsért. A purparlé tétje igazából a nőiség, az ebben a szerepben megélt siker. Az egyiknek az a baja, hogy nem túl előnyös külseje mián nem nézik nőnek, a másiknak, hogy kizárólag annak tartják, s még a lelkes szabadító is megerőszakolná imádott királynőjét egy elragadtatott pillanatban. Asszonyi pompában és neglizsében folyik a harc a szeretetért, az életért. Bartha Andrea gyönyörű jelmezei pontosan fogalmaznak: az udvari népség egyöntetűen fekete-fehér viseletéből valósággal kiüvölt a rab Mária szenvedélyesen vörös alsószoknyája, az arany köpenyben parádézó Erzsébet pedig szánalmasan esendő lesz a budoárjában viselt páncélszerű latexfűzőben. A skót királynő megviselten, egyszerű ruhában, festetlenül is vonzó, míg szegény angliai uralkodó kikenve-kifenve is érzi romló húsának, öregedő testének nyomasztó korlátait - ezért nem tud megbocsátani riválisának.

A dívák párbaja méltó szereposztásban látható: Eszenyi Enikő a címszerepben, Börcsök Enikő Erzsébetében. Eszenyi Stuart Máriája magára önuralmat erőltető, titkos helyről cigit előkotró, majd hisztériásan kifakadó, büszkeségében és megalázottságában vergődő, parancsoláshoz szokott kemény asszony. Hiába próbál megalázkodni életéért, teste egy pillanat alatt megkeményedik, áll mint a szálfa, szeme villan - nem rab ő, a tömlöcben is uralkodik. Elragadó, ahogy a fogságból pillanatnyi szabadságot kapva, boldog sikkantásokkal körbenyargal a mezőn, s szoknyája vöröse büszkén lobog, éppúgy, mint amikor kétes diadalt ül vetélytársa megalázása után, s a ventillátorok hatalmassá dagasztják a buja színű ruhadarabot. Az élet elveszett, de az önbecsülés, az egyenes gerinc megmaradt. Ezt az asszonyt, aki mindent megkapott életében: férfit, hatalmat, nem lehet megtörni. Képtelen kompromisszumot kötni. Éppúgy, mint fogva tartója.

Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, Erzsébeté az izgalmasabb szerep, s ez nem kismértékben Börcsök Enikő vibrálóan szép megformálásán múlik. Szeretetéhsége, hiúsága, vívódása, elhatározása és megtorpanása, sértett döntése, férfiba kapaszkodása, féltékenysége, a fiatal, vonzó férfi láttán felizzó vágya, tanácstalansága, taktikázása annyi színt, annyi finom megoldást rejt, ami sokszorosan kitölti a figurájára is jellemző önuralom és felfortyanás közti távolságot. Diadalmas pózolás, durcás, ijedt, fájdalmas, majdnem megbocsátó, álságos, megtört arcai és álarcai közt kalandozik. Emlékezetes pillanat, ahogy érzelmeitől elgyengülve leül megtört, épp megalázkodó foglya mellé, keze rebben, hogy megsimogassa a földön fekvő rokont, ám a mozdulat megtörik, a megbocsátó pillanat elszáll, és hirtelen váltással kiélvezi diadalát. S gyönyörű, ahogy a megcsalatás tudatában vergődik, majd virtuálisan letelepszik a kivégzett mellé, s világtalan tanácsadója eldobott szemüvegét magára véve, mindenki által elhagyatva, vak magányba merül.

A két nő közt lavírozó Kamarás Iván (Leicester grófja) végre nem idol, hanem hús-vér férfi. Ravaszkodása, ragaszkodása árnyaltan fogalmazott, s bár az ő jelenlétébe lopakodott be leginkább az érzelmesség, neki jutott a legtöbb ironikus mozzanat is.

A derekasan megkurtított szövegű figurák megformálóira bizton előrángathatom a színészi alázat fogalmát. Szegedi Erika gondoskodó Hannája, Hegedűs D. Géza apásan mennydörgő, utolsó vigaszt adó Melvilje, Tordy Géza vakon botorkáló naiv Talbotja, valamint Varjú Kálmán (Burleigh), Juhász István (Davison), Földi László (Paulet lovag), Telekes Péter (Mortimer), Szőcs Artúr (francia követ) alig szerepeikben hittel teremtenek atmoszférát, hátteret a főszereplők köré, hogy ne légüres térben létezzenek.

Menczel Róbert sokféle módon felhasználható térplasztikája hol trón, hol börtönajtó, hol fal, hol priccs, hatásos színpadképi effektus a "plafonról" lógó ventillátorok erdeje, amelyek egyszer az érzelmek-vágyak fellobbanását jelzik ironikusan, máskor hűsölést nyújtanak a szereplőknek felizzó hangulatokban, vagy fenyegető húsdarálóként süllyednek alá, hogy végül a kivégzés eszközévé váljanak. Boldogabb lennék ugyan, ha nem emlékeznék ugyanezen elemek megjelenésére Telihay Péter tízegynéhány évvel ezelőtti rendezésében, de egy újszülött nézőnek minden vicc új, s ami jó, az jó - másodszor is.

MAGYAR JUDIT KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1