A Danton halála mégiscsak történelmi-politikai dráma volna, ami persze önmagában még nem jelenti azt, hogy érdekes elõadásához feltétlenül politikai-történeti aktualitást kell benne fölfedezni. Bár bizonyára ez a legegyszerûbb. De elképzelhetõ másféle hangsúlyok kitétele is. A nagy politikai-történelmi mechanizmus fölemlegetése önmagában közhely. A forradalom fölfalja gyermekeit, a történelem bedarálja a személyiséget, a felbolydult tömeget folytonosan vérrel kell etetni-itatni - ezek olyasféle bölcsességek, amelyek mindig valamilyen összefüggésben, viszonyrendszerben, valamihez képest érdekesek, izgalmasak, amúgy puszta általánosságok, éppenséggel falvédõbölcsességek. Büchner darabja akkor tudott nagyon erõsen hatni, például Székely Gábor rendezésében a Nemzeti Színházban, amikor a kor politikai rendszere egy gyõztes forradalomból vette legitimitását, tehát az elõadás már önmagában is a rendszer alapjai mellé tett ki kérdõjelet. Másfelõl pedig az akkori nemzedék elementáris színházújító szenvedélye mellett akadt egy hatalmas színészszemélyiség, Kállai Ferenc, aki a címszereplõt olyan formátumú színes egyéniségnek tudta ábrázolni, hogy ezáltal a nagy mechanizmus unalomig ismételt mûködése egy valóban tragikus erejû példán mutatkozhatott meg. Legalább három dolog volt együtt, állt kezére a rendezõnek tehát: társadalmi-politikai aktualitás, színházcsináló szenvedély és lehengerlõ színészegyéniség.

Az előtérben Barts Kata, Márton Eszter, Sarkadi Kiss János és Gyurcza István

Réthly Attila mostani kaposvári rendezéséből egyik meglétére sem következtethetünk. A mostani rendszer legitimitásával kapcsolatban sokat emlegetik ugyan 56-ot, ez azonban nemcsak nem igazán jogosult hivatkozás, de nem is hatja át mélyen a köztudatot, s ami még súlyosabban esik a latba, 56 és a francia forradalom között nehéz bármilyen komoly párhuzamot vonni. A Danton halálát legfeljebb csak a politikai működés felszínén, a demagógia, a népre, a demokráciára való álságos hivatkozások szintjén lehet korunkkal párhuzamba vonni. Az előadást nézve legfeljebb újra elálmélkodhatunk a nagy mechanizmus annyiszor látott szörnyű működése láttán. Ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy ebben az előadásban nem érződik a színházcsinálás, s pláne a színházújítás elementáris szenvedélye, a keresés, a kockáztatás folytonos jelenléte. Sőt, Réthly Attila rendezésének éppen a megbízhatónak, lehiggadtnak tetsző profizmus a leginkább méltányolható erénye. Nemigen vannak az előadásban vad ötletek, nincsenek benne túlságosan feltűnő ízlésbicsaklások, a stílus határozottan egységesnek mutatkozik. Fodor Viola díszlete, amelynek lényege sok-sok guillotine-ra emlékeztető, s végül valóban azzá is alakuló magas ablakszerűség, finoman utal a cselekményre, nem durván és szájbarágó módon, de nem is igazán eredeti mondandót sejtetve. Ignjatovic Kristina ruhái a jellemekhez kívánnak igazodni - sok esetben találóan -, s egyúttal a fölfordult világ történelmi kavalkádját is kifejezik színekkel, szabásokkal. Kovács Márton zenéi általában tragikus-groteszk hangolást adnak a jeleneteknek, Eörsi István pedig songokat is írt a darabhoz, ettől azonban Büchner műve nem lett brechtivé, s amennyi a szövegekből a társulat énekesi képességein átszüremlik, az inkább Eörsi életművéhez tartozik, mintsem a Kosztolányi Dezső fordította darabhoz. S végül hiányoznak az előadásból a formátumos, erős személyiségek. Mert amúgy természetesen egy nagy, vagy akár csak érdekes ember meghurcoltatása, tragikus sorsa minden egyéb időszerűség nélkül is érdekes lehetne. Nem könnyen, de elképzelhető akár a történelmet-politikát zárójelbe tevő, magánemberi Danton-dráma is, ha hőse, illetve hősei izgalmas figurák, a néző érdeklődését felkeltő személyiségek. A mostani Danton-előadás főszereplői nem ilyenek. A címszereplő Sarkadi Kiss János pedig nemcsak szép, testes fiatalember, de nagyjából tudja is, hogy milyen Dantont kellene játszania, és megvannak a színészi eszközei is hozzá, hogy az elképzelést megvalósítsa. Csak éppen a formátum, az erő, az eredetiség hiányzik belőle. Legjellegzetesebb tulajdonságaként minden igyekezete ellenére is az tűnik föl, hogy a nadrágtartóját nem hajlandó fölhúzni. Kocsis Pál is fegyelmezetten játssza a fegyelmezett Robespierre-t, bár tőle alkatilag is kicsit távolabb esik az erény bajnokának szikár alakja. Az meg pusztán szereposztási kényszerűségnek tetszik, hogy a kitűnő komikus, Némedi Árpád Saint-Justöt adja. A forradalmárok férfikarából más nemigen tűnik fel, Nagy Viktor, Kelemen József, Nyári Oszkár, Lecső Péter teszik a dolgukat becsülettel. A nők közül kitűnik Bartsch Kata és Pető Kata. És az előadásból kitűnnek a régi kaposváriak, a nagy korszak(ok) tanúi. Gyuricza István indítja az előadást egy csodás magánszámmal. Ébred a nép - részeg álmából, másnaposan. Ormótlan felesége-ellenlábasa Márton Eszter. Kovács Zsolt, az egykori nagyszerű Tom Paine fölbukkanása Thomas Payne-ként a börtönben üdítő néhány percet szerez, Karácsony Tamás Fouquier-Tinville-je erős intrikus, színesen gonosz karakter. S ugyancsak jó nézni néhány villanás erejéig Varga Zsuzsát és Tóth Bélát. Talán a nosztalgia is teszi, velük mintha egy másik világ térne (vissza) a színpadra.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1