Utoljára két évvel ezelõtt, a Pantagruel sógornõje címû rendezésével járt Budapesten. "Silviu Purcãrete Lyoni Társulata", továbbá a szebeni Teatrul "Radu Stanca" és a Kolozsvári Magyar Színház koprodukciójaként hirdetett elõadás nemrég Rómában, az Európai Színházak Uniójának XIV. Fesztiválján is hatalmas sikert aratott. Magyarországi színészekkel most, a Katona József Színházban dolgozott elõször, a Troilus és Cressidát rendezve.

Milyen különbségeket lát, ha a magyarországi színjátszást összehasonlítja a romániai magyar társulatokéval, például a kolozsváriakéval, akikkel együtt állították színre a Rabelais-fantáziát?

Azt nem tudom, hogy "általában" milyen a magyarországi színház, hiszen abból a két-három magyarországi előadásból, amit életemben láttam, és amit mellesleg szintén a katonások adtak elő, nem lehet megítélni, de szerintem az itteni színészek, akikkel jelenleg együtt dolgozom, munkamódszerük szempontjából nagyon közel állnak a romániaiakhoz - akár a román, akár a kolozsvári magyar pályatársakat tekintve. Nem látok köztük alapvető különbséget.

A Magyarországon is ismert román színházak közül, ahol Ön dolgozott, a Katona inkább az Európai Színházak Uniója tagjához, a bukaresti Bulandrához, vagy a Craiovai Nemzetihez áll közelebb?

Talán inkább a Bulandrához. De a craiovai színház az én számomra kivételes, mert ott rengeteget rendeztem, sok tapasztalatot gyűjtöttem, ennél fogva egészen más típusú kommunikáció alakult ki közöttünk: sokkal elemibb, gyorsabb. Az ottani színészeknek igazából nem kell magyaráznom semmit, elég egy apró indulatszó, finom gesztus, és már pontosan tudják, mire gondolok.

Romániátheater.hu fotó - Ilovszky Béla

Budapesten a legnagyobb probléma a nyelvi kommunikáció hiánya volt, hogy mindent kizárólag tolmács közvetítésével beszélhetünk meg, ami nyilvánvalóan lassítja az előrelépést. Máskülönben a Katona József Színház társulata végtelenül nyitott, együttműködő, soha nem éreztem semmiféle ellenállást. Talán - valószínűleg a különleges helyzetből adódóan, vagyis hogy verbális szinten nem értjük meg egymást - némileg kevésbé tűnnek játékosnak, mint a romániaiak. Az itteni színészek előbb kérdeznek, és csak utána csinálják, amit kitaláltak. De ez is lehet színházfüggő. Romániában szintúgy előfordul, hogy előzetesen jól meg akarják érteni, és csak utána kezdik el megformálni a szerepüket. Tehát ez sem általánosítható a magyarországi színjátszás egészére.

Előbányásztam az időközben megszűnt Semnal Teatral (Színházi jel) nevű bukaresti szakfolyóirat legelső számát, amelyben egy nagy interjút közöltek Önnel, épp amikor Limoges-ba indult, hogy elfoglalja az ottani "Centre Dramatique National" igazgatói székét, ahol aztán 1996-tól 2002-ig dolgozott. A franciaországi színházi struktúrát - amely állandó társulattal nem rendelkező, az állam által finanszírozott befogadó színházak rendszerére épül - ma egyre inkább példaképnek tekintik Kelet-Európában. Hatéves franciaországi igazgatás után mit gondol az ottani struktúra modellértékéről?

Fogalmazzunk másképpen: tízéves franciaországi működés után - és nem csupán az ottani tapasztalatokra alapozva, hiszen azon kívül is számos helyen dolgoztam a világban - személy szerint én sokkal jobban érzem magam egy másfajta struktúrában: az állandó társulattal rendelkező repertoárszínházban, ahol az emberek ismerik egymást, együttest alkotnak, közös színházi létük van. Mint egy családban, amelynek persze megvannak a maga botrányai, örömei, szeretete. Ezt igazabbnak hiszem, hasznosabbnak, egyszersmind termékenyebbnek, vagyis épp olyannak, ahogy én képzelem el a színházat. Tíz-tizenöt éve persze még magam is azt vallottam, hogy Romániában legyen ugyanolyan intézményi rendszer, mint Angliában vagy Franciaországban, alkalmi társulatokkal... Ezt mondtam az interjúban is, nem?

Nem egészen. Azt mondta, hogy valahol a kettő között található az ideális állapot.

Persze, az igazság középütt van, csak ez a fajta közép ténylegesen nem létezik.

Meg a pénztől függ...

Csak a pénztől függ, innen ered minden probléma. Nos, a valóban ideális színház szerintem állandó társulatot jelent. Állandót, de nem örököset. Természetes a rugalmasság, a mozgás, nyugodtan el lehet onnan menni, visszajönni, újak jönnek, megvan a cserélődés lehetősége. És ami nagyon fontos: a tagokat fizessék meg jól! Hogy tehetséges emberek ne azért ne tudjanak kitörni, mert nem mernek mozdulni. Inkább évtizedeken keresztül megelégednek a szerény, de biztos jövedelemmel abban a reményben, hogy egyszer hátha mégis megkapják a nagy esélyt, azt a színházi vagy filmszerepet, amivel azután kiugorhatnak és híressé válhatnak.

Ezzel szemben Franciaországban egy szerintem erősen vitatható, mondhatni perverz szisztéma működik: az időszakos, kihagyásos rendszer. Tudniillik, ha a színész egy bizonyos mennyiségű munkaórát teljesít, az év további részében ugyanolyan magas munkanélküli alapjuttatásban részesül. Így joggal gondolhatja úgy, hogy amennyiben fél évet dolgozik, a következő fél évben meg pontosan ugyanannyi fizetésért otthon marad, sokkal jobban jár.

Azért perverz a rendszer, mert esetenként bizonyos színészeknek, miután elérték a kötelező óraszámot, egyáltalán nem is érdemes színpadra lépniük, mivel ha alkalmasint egy picit kevesebbért játszanak, mint amennyiért színházon kívül ülhetnek, és elkövetkezik ama köztes időszak, anyagilag bizony rosszabbul járnak.

Hát ez igencsak művészetellenes.

Ezért is mondom a magam egoista szempontjából, hogy lényegesen üdvözítőbb az állandó társulat.

Mint amilyen a Craiovai Nemzeti Színház is, amellyel a kilencvenes évek elején az Ön nemzetközi hírneve összefonódott. Elég, ha az 1991-ben az edinburghi fesztivál fődíját elnyert Übü király Macbeth-jelenetekkel című előadásra gondolunk, illetve a másik nemzetközi hírű rendezésére, a Titus Andronicusra, amely Tokiótól Melbourne-ig és Avignontól Sao Paolóig aratott hatalmas sikert, de említhetjük a Wiener Festwochéval közösen színre állított Phaedrát is, ami bécsi bemutatója után négy évvel, negyven nemzetközi fesztivált megjárva (ezek közül ötön a legjobbnak találtatott) jutott el Magyarországra is. Mi 2005-ben a véleménye a nemzetközi fesztiválokról, továbbá magáról az Európai Színházak Uniójáról? Ugyanannyira fontosak ma is, mint közvetlenül a rendszerváltozás után voltak?

Azt hiszem, sőt meggyőződésem, hogy a túléléshez egyszerűen nélkülözhetetlenek. A színházművészet ugyanis szerte a világon nagyon nehéz időszakon megy keresztül: kevesebb a néző, kevesebb a pénz, válságos helyzetben vannak a társulatok stb. A nemzetközi fesztiválok pedig egyfajta ösztönzést jelentenek ahhoz, hogy a színházak összeszedjék magukat, mert például "megyünk Rómába!". Vagyis tényleg fontosak: a művészi érték hitelesítését szolgálják. Persze ez már nem ugyanaz a helyzet, mint a kilencvenes évek legelején, amikor a vasfüggöny leomlása után a gazdag országok figyelme óriásira növekedett a hátrányos helyzetben lévő Közép-, illetve Kelet-Európa iránt, merthogy "lám, hát ezek is tudnak valamit!". Akkor a romániai, magyarországi, oroszországi stb. teátrumok iránt megnyilvánuló határtalan érdeklődés bizony kézzelfogható volt. Kis idő elteltével azután természetszerűleg megcsappant. Sőt, bizonyos reakciók éppen ellenkezőjére fordultak a kelet-európai előadásokkal szemben. De megmaradtak a fesztiválok, amelyek - legyen bár amatőr vagy hivatásos - mégiscsak nemzetközi exportot biztosítanak a színpadi alkotások terjesztésében. Különben minden színház csak otthon játszhatna - elfeledve és elszigetelve.

Ezért ennyire fontos belépni az Európai Színházak Uniójába például a Kolozsvári Magyar Színháznak, amelynek a felvételi kérelmét mégsem tűzték napirendre Rómában?

A legutolsó közgyűlésen sajnos nem lehettem ott, de úgy tudom, közben annyi probléma merült fel, hogy idő hiányában kellett elhalasztani a csatlakozni kívánó színházak ügyét, s ezért nem tárgyalták a kolozsvárit sem. Az Európai Színházak Uniójának jelenlegi dilemmája az, hogy tagjai száma elérte a kritikus határt, s nem tudni, mennyit lehet még felvenni. Minden vita arról szól, hogy hány színházra korlátozzák a csoport létszámát...

Ez ennyire elit szervezet?

Szó sincs róla! Olyan, mint egy klub...

A klubok is zártkörű, elit helyek.

Valóban az európai szokásrend szerint működik, mint bármely olyan klub, amit azért alapítottak, hogy valahogy megkönnyítse a tagok közötti kölcsönös érintkezést. Fogalmam sincs, hogy mennyire "zártkörű" az Európai Színházak Uniója, de jelen pillanatban huszonvalahány teátrum tartozik bele, s azért akarják meghatározni a limitet, mert máskülönben kezelhetetlenné válhat, és akkor értelmét vesztené az egész kapcsolatrendszer. Ez tehát a kérdés, de egyelőre nincs rá válasz.

1995-ben Önnek nagyon komoly fenntartásai voltak az egyesült Európával szemben. Különösen a nyugati produkciókkal kapcsolatban, amelyekről ugyan elismerte, hogy bennük a nézők "az intellektus, rafinéria, szépség grandiózus pillanatait" tekinthetik meg, de ezek azért mégis "csak produkciók".

A szóban benne van a lényeg: produkció, produktum, ipari áru, amit minél jobban meg kell csinálni. A színház pedig szerintem ennél sokkal élőbb valami. A színészek sem csupán "dolgoznak", hogy legyártsanak egy jó minőségű kereskedelmi árucikket, mert az egy dolog, hogy a lehető legmagasabb színvonalon valósítunk meg egy előadást; ellenben ahhoz, hogy a néző szellemileg-érzelmileg tudjon viszonyulni egy alkotó közösség tapasztalatából született művészi eszményhez és aktuális élményhez, más látószög szükségeltetik. Természetesen mindig a lehető legmagasabb nívón álló előadást akarjuk színre vinni, a művészi teremtés viszont ennél jóval összetettebb, izgalmasabb folyamat. Ők pedig mit csinálnak? Veszik a legjobb színészeket, a legjobb tervezőket, legjobb rendezőt stb. - mindenből a legjobbat, azután elkészül a kiváló produkció, amit a legjobban csomagolnak, mutatnak be, mint a legjobb minőségű kész kereskedelmi terméket. A színház ezzel szemben folyamatos változás, fejlődés, olyan, mint az élet. Persze tudom, hogy ez "maradi" szemlélet, maradi és nosztalgikus.

Mint "a nosztalgia torzított tükrei" - amit a craiovai Vízkereszt-rendezése is sugallt?

Pontosan olyan.

És akkor mit gondol most az egyesült Európával kapcsolatban?

Természetesen "európai" szeretnék lenni. A gondolat maga nagyon is rendben van és igaz, bár az idea megvalósítása bizonyos nehézségekbe ütközik gazdasági és politikai téren egyaránt. De lassan megvalósul, és mégiscsak csodás, ha eltűnnek a mesterséges országhatárok és az ember akkor és oda utazhat, amikor és ahová szeretne. Engem leginkább ez vonz benne.

Tíz éve még azt mondta, hogy román útlevéllel alig lehet kijutni az európai uniós országokba. Most már könnyebb, ugye?

Egyáltalán nem, sőt, most még bonyolultabb, mint azelőtt. Jóval megalázóbb...

Az Ön számára?!

Nekem francia útlevelem is van, úgyhogy azt használom, de a romániai barátaimnak némelykor egyszerűen megszégyenítő átlépni az országhatárt.

Immár állandóan Franciaországban él? Van ott egy társulata?

"Állandóan" nem, mert mindig úton vagyok. De a családom ott lakik, a lakáscímem párizsi és ott fizetem a községi adót is. Ám semmiféle társulatom nincsen. Ellenben van egy "társaságom", azaz egy cégem, ami egy számítógépből, egy adminisztrátorból és belőlem áll. A franciaországi struktúrának megfelelően szubvenciót kapok a minisztériumtól, amelyből fenntartjuk a "társaságot", és a kapott pénzt arra használjuk, hogy együttműködő partnereket találjunk bizonyos projektek megvalósításához. Nem azért utalják a támogatást, hogy létrehozzak előadást, akár egy egyszereplős monodrámát, hanem hogy például a Kolozsvári Magyar Színházzal és a szebeni színházzal, illetve fesztivállal közösen megvalósítsuk a Pantagruel sógornője című koprodukciót. Tehát az említett társaság pusztán adminisztratív struktúra. Semmiképp sem társulat. Persze vannak olyan színészek, akiket jól ismerek és igyekszem minél gyakrabban dolgozni velük, de egyetlen szerződtetett színészem sincs.

Térjünk egy kicsit Shakespeare-re! Ebben a sokat emlegetett 95-ös interjúban azt olvastam, hogy ha egy lakatlan szigetre kellene mennie, akkor Shakespeare-t vinné magával...

Érdekes, ezt a kijelentést nemrég hallottam itt Budapesten, már nem emlékszem arra, hogy ki említette, és honnan vette. Mindenesetre a kollégájának vagy kolléganőjének erre azt mondtam, hogy ha egy lakatlan szigetre mennék, akkor ott inkább napoznék, nem Shakespeare-t bújnám. De komolyra fordítva a szót: annak idején pusztán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ha az életem további részében kizárólag ógörög drámákat és Shakespeare-t rendezhetnék, akkor örömmel tenném, mert ezekben a művekben valóban megtalálható minden, amit a mindenkori emberről tudni lehet. Továbbra is így gondolom.

Számos Shakespeare-darabot vitt színre: 1974-ben - friss diplomásként - Romeo és Júliájával országos feltűnést keltett Piatra Neamţon, vagy a bukaresti Kis Színházban eltöltött tizenkét esztendő alatt például ott van a III. Richárd. Nem beszélve a nyolcvankilenc utáni nemzetközi sikerekről: a Craiovai Nemzeti Színház előadásában a Titus Andronicus, a Szentivánéji álom kétszer is műsoron volt az Ön rendezésében - Oslóban és Limoges-ban; aztán nemrég a gyulai Shakespeare Fesztiválon szintén megfordult a craiovai Vízkereszt... Mi is volt még?

A vihart Angliában és Portugáliában, a Téli regét a norvégiai Bergenben rendeztem meg...

A vihar 1995-ben a Nottingham Playhouse-ban eredeti nyelven, a portói Nemzeti Színház megnyitóján pedig portugálul hangzott el. A Troilus és Cressidát viszont most először rendezi. Miért választotta épp most ezt a drámát?

A darabot igazából nem én választottam, Zsámbéki Gábor ajánlotta, mert tudta, hogy ezt a Katonában jól ki lehet osztani, én pedig elfogadtam. Nagyon bonyolult, sokrétegű mű, de nem olyan, mint a Hamlet, amit akkor veszel elő, ha van egy nagy színészed, s miatta eszedbe jut. A Troilus és Cressida igazi társulati darab, jó együttes kell hozzá, mint amilyen a Katona József Színház.

Mindeddig szinte csak teljes társulatra építő előadásokat láttam az Ön rendezésében. A Hamletet nem tervezi-e a jövőben valamely nagy művész miatt?

Egyelőre semmiféle elképzelésem nincs Hamlettel kapcsolatban, de valamikor persze még megtörténhet. Ám Magyarországon nem ismerem a színészeket.

Nem is vendégrendezésre gondoltam, hanem inkább Romániában, állandó munkatársaival, mondjuk a craiovai színházban.

Craiován nemrég volt már egy Hamlet, amit Tompa Gábor rendezett. De egyelőre másutt sem találkoztam olyan színésszel, akiről pont ez a szerep jutott volna eszembe.

A craiovai Vízkereszt láttán úgy tűnik nekem, mintha az utóbbi időben több érzelem lenne a rendezéseiben.

Nem hiszem, szerintem éppen annyi van bennük, mint korábban. Miért, milyenek voltak az előző munkáim? Hidegebbek?

Igen, talán valamivel hidegebbek. Természetesen ez nagyon szubjektív megállapítás, és főként a Vízkereszt "vallomása" után fogalmazódott meg bennem...

Lehetséges, hogy így is van. Például, évekkel ezelőtt a Phaedráról sokan állították, hogy hideg, nekem meg nem hogy hidegnek nem tűnt, hanem épp ellenkezőleg. Az egyik legmegindítóbb előadásomnak tartottam.

Ennyire szubjektív dolog ez: csinálsz valamit, amivel kapcsolatban valamilyen érzésed támad, a másik ember meg teljesen másmilyennek látja, esetleg homlokegyenest mást gondol róla!

Az interjút készítette:
DARVAY NAGY ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1