A Nemzeti Színházban 1879. december elsején, Vörösmarty Mihály születésnapján tartották Paulay Ede rendezésében, fél századdal megírása után, a Csongor és Tünde õsbemutatóját. Az Éj monológját Fáy Szeréna színészeti tanodai növendék szólaltatta meg. A Fõvárosi Lapok beszámolója szerint: "Az éj királynõjét, felhõkön ülve, Fáy Szeréna k. a. ábrázolta s szavalatának megadta a komoly szépséget. A természet oly tömör és mégis hajlékony, már is szélesen folyó hanggal áldotta meg e fiatal színésznõt, hogy ha kiképezi: pár év mulva ujra feltámad színpadunkon a Jókainé feledhetetlen, mély szinezetû orgánuma. Fáy kisasszonyt a szép szavalatáért most is nyilt jelenet közben tapsolta ki és éljenezte meg a közönség." Valahogy úgy, mint az általában a nagy operaáriák dicsõséges megszólaltatása után történni szokott. Prielle Kornélia pedig, színmûvészetünk korabeli nagy csillaga, így dicsérte a fiatal kezdõt: "A mi azonban leginkább megragadt, az az »Éj« monologja volt, melyben Fáy Szeréna szép szavalata és csodaszép hangja nagy hatást gyakorolt reám. Ugy tünt föl nekem a kegyelet e mélabus ünnepén az ifjú leány, mint a remény hajnalsugara müvészetünk egén." Fáy Szeréna ezek után még öt évtizeden keresztül (!), Hevesi Sándor igazgatásának végéig, megtartotta a szerepet.
Vörösmarty ereje, szenvedélye mindig elragad. A Csongor végtelen gazdagsága új meg új gyönyörűséget kínál. Ezzel a költői "színjátékkal", ahogy a szerző nevezte, sokan, néhányan igen magas fokon, elmélyülten foglalkoztak, tanulmányozták és írtak róla. Az Éj alakja, jelentősége körül azonban mindmáig maradt vitatni való probléma. Nem igazán tisztázódott: milyen különböző tartalma s ezáltal milyen dramaturgiai, netán filozófiai helye van a színjátékban a hétköznapi éjnek, Mirigy "boszorkányos éj"-ének (Hubay Miklós szóhasználatával élve), a Szauder József által megfogalmazott, "kozmikus napot" kezdő és záró éjfélnek, az éjnek mint általános hangulatjelzőnek és végül az "Éjnek magá"-nak mint megszemélyesített-megszólaló kozmikus világteremtő hatalomnak, akinek a színjátékban egyébként kettős funkciója van. Egyrészt a cselekménybe beavatkozó, Tünde sorsát kimérő szereplő, másrészt pedig egy hatalmas költői erővel, tömören megfogalmazott világmindenség-filozófia hatalmas alakja. Ezek a különböző "éjszaka"-tartalmak jó néhány elemzésben ellentmondásos értelmezést kapnak.
Óhatatlanul beleütközünk egy másik problémába is. Az Éj monológja ugyanis hosszú idő óta bizonyítékként szerepelt Vörösmarty pesszimizmusára. Ezt a megállapítást azután egy időben a legkülönbözőbb érvekkel, szinte kétségbeesetten igyekeztek megcáfolni, a Csongor és Tündének, illetve Vörösmarty több más művének optimista végkicsengését hangoztatva.
Ahhoz, hogy ebben a két kérdésben állást foglalhassunk, mindenekelőtt arra van szükség, hogy "újraolvassuk" a Csongort, illetve új szempontok szerint próbáljuk megközelíteni az Éj alakját, mondanivalójának egykori és - bár első pillantásra ez fölöslegesnek tűnik - mai tartalmát. Vagyis: mi lehetett Vörösmarty kozmogóniai elmélete?
Az Éj monológját Vörösmarty 57 sorban fogalmazta meg, csodálatosan tömörítve a világmindenség(ek) történetét. Egyben itt is érvényesítette a "hármas" szerkesztésnek a műben nyomon követhető jellegzetességét. A kézirat tanúsága szerint a költő a mű többi részéhez képest - a megelőző-kísérletező sorpróbálkozások után - sokkal folyamatosabban, szinte megszakítás nélkül írta meg a monológot. Ezt bizonyítja az MTA Könyvtára Kézirattárában K 715. szám alatt őrzött egyetlen példányban fennmaradt, a műhelymunkát csodálatosan rögzítő kézirat. A 92. r. oldalon lévő, a mű tartalmi előkészítését szolgáló vázlattervben ez olvasható: "Csongor az éj országába lép, hol az éjet álmodozva találja egy patak mellett...". Egy ezt követő, másik vázlat szerint: "Tünde az éjet fölkeresi, melly álmodozva egy pataknál ül. Tünde által megzavartatván azt számkiveti a’ földre földi szerelméért...". Mint tudjuk, a kidolgozásnál ez az utóbbi elképzelés valósult meg.
Az Éj önreflexiójának, ennek a nagyívű kozmogóniának a gerincét az alábbi sorok alkotják: "Sötét és semmi voltak: én valék, / Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, / És a világot szültem gyermekűl." / ... / "Sötét és semmi vannak: én vagyok, / A’ fény elől bujdokló gyászos Éj, -" / ... / "Sötét és semmi lesznek: én leszek, / Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj."
 |
Azt a tényt pedig, hogy ezúttal nem a "hétköznapi éjszakák" egyik változatával van dolgunk, a "Kietlen táj"-ra érkezve Tündétől tudjuk meg, aki Ilmát így tájékoztatja: "Itt az Éj’ országa van ... lássad ott az Éjt magát."
Irodalomtörténeti közhely, hogy a preromantikának, majd a romantikának új és kedvelt toposza lett "az éj". Vörösmarty is hódolt ennek a divatossá vált, bár őszinte érzéseket is közvetíteni képes költői lehetőségnek. Asszociációi következetesen nyomasztóak voltak. Néhány példa. Horváth Károly idéz két verssort még 1818-1820-ból: "Borzadva jártam harmatos útamon / Az éj borongó karmaiban..."
"Bút süvöltő éj", írja A hűség diadalmában (1822). "A csendes éjnek rémei közt sebes / Rohanva visznek lábaim..." (A bujdosó gyilkos, 1822). "Vagy mely tünő fény leng szemeim felé ? / A csendes éjnek rémei talán?" (Szigetvár, 1822). Még hangsúlyozottabban az ugyanabban az évben született Villidalban: "Jő, társak, az éj fele, jő, / Rémfajzatok ülnek alakján, / Ránk várva felölti kezét, / S mély csend lesz előtte, utána / ... / Fut, társak, az éj fele már: / Rémfajzati tűnnek alakján. / Elvonja borongva kezét / és zaj riad, ébred utána."
Az idézet a vers első és utolsó szakaszából való. Figyelemre méltó ez a tudatos formaismétlés, amellyel Vörösmarty máshol is élni fog. A Csongorban újra felbukkanó motívummal is találkozhatunk az alábbi versben: "Aludjatok szép álmaim: itt az éj, / Öröm rivasztó bánatom éjjele, / Itt a reménynek vég határa, / S a szivet elsanyargó valóság." (Aludjatok).
1824-ben Kazinczyhoz írt levelében idéz Zsigmond című drámájából: "Messze betekintek a’ homálynak mélyibe, / ’s csak az éjt, a’ véghetetlent láthatom: / Vad képe üldöz minden léptemen."
1825-ben barátjához, Stettner Györgyhöz írott levelében idézi A búcsúzó című (csak 1845-48 között publikált) vers sorait: "Láthatatlan éjfél, ’s benne / elmém’ kedves képei / Óriási rémmé nyúlván, / lettek ijedelmei."
Ez a vissza-visszatérő szóhasználat persze semmiképpen sem tekinthető olyan "világmagyarázatnak", amelyben szükségessé vált volna egy grandiózus megszemélyesítés igénye. Annyit mindenesetre elárulnak ezek az idézetek, hogy az "éj" Vörösmarty számára már mint hétköznapi napszak is nyomasztó hangulati konnotációkkal volt terhes.
Folyamatosan visszatér az "éj" különböző összefüggésekben a Csongor és Tündében. A teljesség igénye nélkül kiragadott idézetek következnek. (A megadott sorszámok a MATÚRA-kiadásnak felelnek meg.) Kezdődik mindjárt az első felvonásban, Mirigy fantasztikus-torzuló/torzító beszámolójával: "És mikor közelget a / Szép, borongó éjszaka, / És az éjfél, a gyilkosnak / Denevérnek és tolvajnak / Kósza szellemnek dele, / Száll, mint holló szárnya le..." ( 85-90.)
Csongor védelmet kér: "Rejts el, éjfél, szív, ne dobbanj, / El ne árulj, el ne rontsad / A szerencse útait." (197-199.) A Tündével való első találkozás után megint Csongort halljuk: "Volt-e? vagy csak álmodám? / És az éjnek költeménye / Font körül e gyász tünettel?" (427-429.)
Panasza még tovább fokozódik: "Most fényhez szokott szememnek / E ború, az éj sötéte / Olly ijesztő, oly nehéz. / Éjfél fekszik a napon,..." (455-458.)
A harmadik felvonásban, a némaságra kárhoztatott Tündétől furcsa szókapcsolattal búcsúzik Csongor: "Nap, ki elborulsz előttem, / Éjbe foglalt délvilág..." (1486-1487.) A következő felvonásban Csongor "sötétlő végtelen"-ről beszél (2272.), Tünde pedig, nem sokkal később "a varázskút éjjelébe" kíván majd letekinteni (2405.). Megint más összefüggésben bukkan fel a szó az elboruló aggyal búcsúzó Tudós ajkán: "Sötét van, álmadozzunk, itt az éj." (3011.) Következetesen, szinte konokul visszatérő motívum ez a drámában. Az Éj megszólalásakor pedig döntő hangsúlyt kap.
És itt meg kell említenünk egy formai furcsaságot. A kézirat 90. r. oldalán a tervezett szereplők között (akkor még "Divőr", "Himál", "Csuka", "Galiba" stb.) nem szerepel az Éj. Hogy a kézirat szövegrészének elején ott volt-e, nem tudhatjuk, mert az első oldal, és az utolsó is, mint majd még erről beszélni kell, elveszett: a kézirati szöveg csak a darab 46. sorától indul. Az viszont biztos, hogy nem volt ott az 1831-es, első kiadás szereplistáján, és a további kiadásokban sem! Vonatkozik ez az 1989-es kritikai Összkiadás alapszövegére, sőt az 1992-es MATÚRA-klasszikusok füzetére is. Ezt a tényt irodalomtörténészeink megmagyarázatlanul hagyták. Egy idevonatkozó hipotézissel megpróbálkozunk majd.
A szakirodalomban az Éj alakjának funkciója, jellemzése körül mindvégig volt némi bizonytalanság. Az első Vörösmarty-életrajz írója, Gyulai Pál 1864-66 körül egyáltalán nem szólt róla. Nem említette az ősbemutatót beharangozó cikkében Paulay Ede sem, bár a színlapon már feltüntette. Az első "meghatározás" Babits Mihály 1911-es tanulmányában olvasható, aki az Éjt mint "a káosz megszemélyesítőjét" jellemezte. Amikor a Nemzeti Színház 1932-ben Márkus László rendezésében felújította a drámát, akkor a Pesti Napló kritikusa "az Éj lányá"-ról adott hírt. 1954-ben, Turóczi-Trostler József nagyszabású tanulmányában fausti párhuzamosságokra hivatkozva úgy fogalmazott, hogy Tünde "az ősanyához, az Éjhez" látogat. Ez annyiban önkényes párhuzamba állítás volt, hogy a goethei motívum, a "barlangokban rejtőző" ősanyák képe csak a Faust második részében, 1832-ben jelent meg, Vörösmartyra tehát semmiképpen sem hathatott. Ugyancsak Turóczi-Trostler szólt "Az Éj titokzatos gyász asszonyá"-ról, és ez a kifejezés másoknál később is előfordult.
1955-ben egy másik kiváló germanista, Trencsényi-Waldapfel József "az éj királynőjé"-nek nevezte ezt a szereplőt. Ez annyiban volt félrevezető, hogy megerősítette a tévhitet, miszerint Vörösmarty a mozarti Varázsfuvola hatására alkotta volna meg a saját éj-alakját. Kétségtelen, hogy az 1800-as évek elején Mozart népszerű remekműve hazánkban is közismert volt. Az abban szereplő Éj királynője azonban dramaturgiailag zavaros funkciójú figuraként alakult ki. A szerzők, Schikaneder és Mozart eredeti elgondolása szerint - mint azt Lichtenberg Emil, egy alapos Mozart-monográfia szerzője megállapította - az Éj királynője és a három hölgy mint jó szellem, Sarastro ellenben mint gonosz szemfényvesztő szerepelt. Az első finálé már készen volt, amikor a szerzők, megtudva, hogy egy konkurens színház hasonló tárgyú varázsoperára készül, fölforgatták az egész koncepciót, a két főszereplő jellemét és cselekménybeli funkcióját pedig egyszerűen fölcserélték. Egy ilyen teátrális machinációból származó tisztázatlan figurához semmiképpen sem kapcsolódhatott Vörösmarty nagyszabású, kozmikus jelentőségű színi alakja. Még csak távoli rokonság sem fedezhető fel közöttük. Az újabb elméletek közül Bécsy Tamás a dramaturgia szempontjából a "két világszint összekötője"-ként határozza meg. Alexa Károly megfogalmazása, "a megszemélyesített semmi", túlságosan leegyszerűsíti a problémát. Véleményem szerint ilyesmi történik Taxner-Tóth Ernő egyébként megragadóan nagyszabású és alapos értelmezésében is, amikor - némileg romantizálva - "az embertelen, élettelen világ úrnőjét" látja benne. Ezzel ellentétben, mint azt a monológ középső része költői erővel bizonyítja, a "lelkes porond, / Az ember lőn, és folytatá faját / A’ jámbort, csalfát és dicsőt. - ... Túr és tünődik, tudni, tenni tör / Halandó kézzel halhatatlanul / Vél munkálkodni...". Vagyis: a világtörténelem egy szakaszában az embernek az Éj szerint is erőteljesen kiemelt jelenléte, sőt jelentősége van.
Amikor Tünde és Ilma egy "kietlen táj"-ra érkezik, az úrnő így világosítja fel szolgálóleányát: "Itt az Éj országa van." Idejövetelük egyetlen oka, hogy Tünde szerelme "vég utat" tesz, sorsát kívánja megtudni és ezért kereste fel "az Éjt magát". Ez a megfogalmazás mindenekelőtt megkülönböztetés a színjáték során eddig emlegetett éj-változatoktól. Másrészt (és ezt csak hipotetikusan említem, bizonyítani aligha volna lehetséges, bár "kantiánus" fogalmazásmódra utal) maga az Éj lehetett a Tündén kívül mindenki más számára megláthatatlan-felfoghatatlan "magánvaló Éj", az Éj lényege. Tünde "tündér" létére megteheti-megkockáztathatta, hogy felkeresi ezt a különös, mindeneket átölelő, hatalmas lényt.
"Puszta parton fátyolában / Egy komoly, bús asszony ül: / Csermely folydogál előtte, / Csillagokkal tündökölve - / Nála vannak rejtve mélyen / A’ jövendők titkai, / ... / Álmodik / ’S a pataknak elbeszéli / halhatatlan álmait."
Az Éjnek természetes létformája az "álmodás", amely azonban nem passzív elmerülés, hanem - bár Ilma számára "érthetetlen hangokat mormol ajka" - magasrendű "tudatosság", amellyel tisztán, kivételes tömörséggel fogalmazza meg a világegyetem létének fordulatait.
Ő maga a "sötét és semmi", aki volt, van és lesz. Természetes, mindent átölelő létezés ez: megfelel a születés, élet, halál tapasztalatának éppúgy, mint - egy profánabb megközelítéssel - Arisztotelész dramaturgiájának, amely elvárja, hogy a drámaíró alkotásának eleje, közepe és vége legyen. Itt azonban többről van szó. Nagyszabású kozmogóniát fogalmaz meg "maga az Éj". Teremtéstörténet ez, az emberiség történelme és a végső megsemmisülés leírása. De nem az Újszövetségé, ahol is a János jelenéseiben (20.8.) ez olvasható: "Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki van és aki vala és a ki eljövendő, a Mindenható." A bibliai Teremtő azonban ezúttal nincs jelen. A Csongor és Tündében olvasható kulcsszavak viszont az Éj nagyszabású aktivitását bizonyítják:
- "a’ világot szültem gyermekül."
- "A’ világ / fölkelt ölemből, megrázkódtatá / A’ semmiségnek pusztaságait..."
- "A’ Mind előállt..."
- "A’ test megindult, tett az új erő..."
És az a grandiózus, bár riasztó jövőkép:
- "Fáradtan ösvényikből a’ napok / Egymásba hullva öszeomlanak... / A’ Mind enyész, és végső romjain / A’ szép világ borongva hamvad el."
Az olvasót/hallgatót mélyen elgondolkoztatja a kérdés: honnan vette-vehette Vörösmarty ezt a csodálatos látomást. Az eddigi irodalmi elemzések nem adtak megnyugtató választ erre a kérdésre.
Természetesen voltak a preromantika-romantika korában olyan költői előzmények, amelyek eljuthattak a Csongor szerzőjéhez. Verseghy Ferenc 1791-ben kezdett bele a hat énekre tervezett, de csak az invokációig eljutó A teremtésről című költeményébe, amelynek sorai "Isten munkáinak támadatit" kívánják zengeni, és bölcsen tudja, hogy a "Mindenség! nagy szó, felségesb, hogysem eszünkkel / általhathassuk. Csak az Isten az, aki temérdek / értelmét kimerítheti." Berzsenyi Dániel Fohászkodásában is a teremtő Isten tetteit fogalmazza meg: "Te hoztad a nagy Minden ezer nemét / A semmiségből, a te szemöldököd / Ronthat s teremthet száz világot, / S a nagy idők folyamit kiméri."
 |
Viszont váratlanul merész hangot ütött meg Csokonai, aki 1798-as Újesztendei gondolatok című alkotásában mintegy megelőlegezi Vörösmarty látomásait. Az ő nyugtalanságában már a felvilágosodás kételye munkál: "Ó, idő, te egy egész! / Nincsen neked sem kezdeted, se véged. / És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeire téged. / Téged szült-e’ a világ? / Vagy a világot is te szülted éppen ?"
Nincsen adatunk arra nézve, vajon Vörösmarty olvasta-e ezeket a verseket. Aminthogy arra sem, hogy az idegen nyelvű irodalmakból mi jutott a kezébe. Nem elképzelhetetlen, hogy ismerte Goethe Faustjának első részét, s benne Mefisztó önmeghatározását: "Ich bin ein Teil des Teils, der Anfangs alles war, / Ein Teil der Finsternis, die sich das Licht gebar, / Den alten Rang, den Raum ihr streitig macht,..."
Kozma Andor 1924-ben megjelent fordításában ez így hangzik: "Én részből rész vagyok, amaz éj részeként, / Mely minden volt, amíg meg nem szülé a fényt: / A büszke fényt, mely anyja jogait / S rangját / a teret / felében bitorolja itt."
Bizonyos motívumrokonság tagadhatatlan.
Majdnem biztos azonban, hogy Vörösmarty szinte testközelből ismerte azt a vitát, amely éppen pesti egyetemi évei alatt, 1817-ben bonyolódott le a frissen indult Tudományos Gyüjtemény Első és Második Kötetében. Folnesics János Lajos (1779 k.-1823) mérnökkari tanár ugyanis Észrevételek a’ Pestalozzismus ellen címen jelentetett meg egy tanulmányt, s ebben az alábbi véleményét fejtette ki:
"Nem kell az illyen gondolkozású embernek e’ roppant nagy világ teremtésére is Isten:, mert kiteremti az illyen, tsak önmagától függő Philosophus (ha szinte tsak íróasztalánál is), a’ maga fejéből az egész világot és természetet, minden esméretes ’s esmeretlen lakosival együtt, és kimagyarázza az égnek, földnek és az egész világnak eredetit vagy egy tüzes folyó materiából, vagy a folydogáló Chaosból, vagy a vak történetből, vagy pedig mechanikai mozgásokból, a’ mint Büffon az ő Természetrománjában..."
(Folnesics itt G-L. Buffon 1749-1767 között megjelent Histoire naturelle...-jére utalt, amely földtörténeti korszakokról szólt, az evolúció képét rajzolta fel és kivívta a teológusok támadásait.) A mi szempontunkból azonban fontosabb, hogy a vita fonalát a Tudományos Gyüjtemény Második Kötetében Schedius Lajos, a pesti egyetem esztétika professzora vette föl, és megvédte Pestalozzi tanait. 1817 és 1820 között Vörösmarty Schedius tanítványa volt a pesti egyetemen. Nyilván figyelemmel kísérte a folyamatban lévő vitákat, a Tudományos Gyüjteményt pedig később nem csak Pesten, hanem házitanítóskodása helyén, a Perczel családnál is olvashatta.
Az Éj monológjának elemzői általában bőven foglalkoztak az első két résszel: a születés, illetve az aktuális "jelen" leírásával. Szinte semmi és senki sem szólt a harmadik részről, az univerzum megsemmisülésének grandiózus rajzáról. Ebbe nyilván belejátszott az is, hogy a monológnak éppen ezt a részét kellett volna a "pesszimizmus" nyílt jeleként értelmezni. Ezt pedig, éppen a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, igyekeztek messze elkerülni. A magyar irodalom klasszikus értékű alkotójának - és ezt volt hivatott Csongor és Tünde mesezáró idillje bizonyítani - "a boldog befejezéshez" kellett juttatnia hőseit és remekművét. Vörösmarty azonban sem optimista, sem pesszimista nem volt, hanem következetes gondolkodó.
Éppen ezért olyan fontos az univerzum pusztulását leíró részlet az Éj monológjában. A fent már idézett sorok így hangoznak: "De hol lesz a kő, jel s az oszlopok, / Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik. / Fáradtan ösvényikből a napok / Egymásba hullva összeomlanak:, / A’ Mind enyész, és végső romjain / A’ szép világ borongva hamvad el..."
"Egymásba hullva, összeomlanak" - ugyan honnan vehette Vörösmarty ezt a kozmogóniai katasztrófaképet? Eljuthatott-e hozzá Immanuel Kant legelső - méghozzá névtelenül -, 1755-ben megjelentetett műve, az Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels, amelyet az általa annyira csodált Newton felfedezései alapján fogalmazott meg, s amelyben, többek között, ezt írta: "...ha figyelembe vesszük, hogy miután a világépítményben [Weltgebäude] a bolygók és üstökösök futása végül elfárad és mind belezuhannak a napba...", akkor újra és újra kell kezdődnie a teremtés folyamatának. (Taxner-Tóth Ernő Schedius Lajosról szóló tanulmányában az Éj monológjával kapcsolatban a Schelling által közvetített fichtei gondolatmenet hatását is feltételezhetőnek tartja. Bizonyítékot azonban erre aligha lehet találni.) Az "egymásba hullás és összeomlás" képe viszont a "jövőbe látó költő" zsenialitásáról tanúskodik. A XX-XXI. század kozmogóniai elméletei kísérteties módon szólnak ugyanerről ugyanígy. Stephen Hawking, korunk egyik legelismertebb szaktekintélye ezt írta 1988-ban: "Newton felismerte, hogy gravitációs törvényének értelmében a csillagoknak is vonzaniuk kell egymást, ezért úgy tűnt, hogy nem maradhatnak gyakorlatilag mozdulatlanok. Vajon nem zuhannak-e majd egymásba egyszer?" (Kiemelés - Sz. Gy.) Egy másik helyen: "Ha a világegyetem újra összeroppan, újabb végtelen sűrűségű állapot fog kialakulni, a Nagy Zutty [the Big Crunch] - ez az idő végét jelenti majd." Az 1995-ös Larousse Enciklopédia így fogalmaz: "Más feltételezések szerint a Világegyetem tágulása egy napon véget ér, és elkezd összehúzódni. Lassú zsugorodása során hőmérséklete rendkívül megnő, melynek következtében az atommagokig bezárólag minden elpusztul (Big Crunch - Nagy Összeroppanás)." A Cambridge Enciklopédia (1992) hasonlóképpen fogalmaz a "gravitációs kollapszus"-ról: "Amint a csillag mérete egy kritikus érték alá csökken ... a kollapszust a fizika által ma ismert erők egyike sem tudja megakadályozni, és a fekete lyukba történő összeroskadás elkerülhetetlennek látszik." Pesszimizmus ez? Aligha. Inkább asztrofizikai törvényszerűségek hatásainak reális elemzése.
Az Éj önmeghatározásában van még valami, amit az eddigi elemzések rendkívül óvatosan kezeltek. Ez így hangzik: "Sötét és semmi voltak..." és a hármas szerkezet mindegyikénél megismétlődik ez a furcsa definíció. A "Sötét", ami van? A Semmi, ami van? A XX. század kilencvenes éveiig erre érdemben aligha lehetett válaszolni. Ma már - a világűr tanulmányozásának új technikája nyomán - lehet. Megfigyelték, hogy a világegyetem, "az egész képződmény" szétrepülne, ha csak a megfigyelhető csillagok és gázok tartanák össze. Jelen kell lennie az anyag valamilyen láthatatlan formájának is, amelynek gravitációs vonzása elegendő a forgó galaxis összetartására. (Hawking 1991-es megfogalmazása A világegyetem jövője címen megtartott előadásában.) A 2004-es Penguin Encyclopedia viszont már pontosabb adatokat nyújt: Ez az úgynevezett "sötét anyag" (dark matter) a világegyetem anyagának 95%-át alkotja (!), nem bocsát ki fényt, nem mérhető a konvencionális asztronómiai eszközökkel, ezért úgy is nevezik, hogy ez a "hiányzó tömeg". Lehet, hogy Vörösmarty költői fantáziája éppen ezt a "sötét"-et azonosította a "Semmi"-vel? Ez lenne az Éj mindent beborító sötét palástja? Miért is ne lehetne?
Vörösmarty különben sem itt fejezte be az Éj monológját. Van még egy zárósora, amely a ciklikus újjáteremtés irányába mutat és amely így hangzik: "És a’ sötéten tul van a világ -"
Ez azért mégis más, és talán még "optimistának" is ítélhető. Mintha a Jelenések könyvének fogalmazása visszhangoznék: "Új eget és új földet látok...!"
Végül valamiféle hipotetikus magyarázatot próbálok adni arra a már említett furcsaságra, hogy "az Éj" nincsen rajta a szereplők listáján. Ehhez még hozzávenném azt is, hogy csak a nyomtatott példányokon olvasható az az instrukció, mely szerint a színjáték "A’ pogány kunok idejéből" való!? Mivel a kézirat eleje elveszett, sosem tudhatjuk meg, ott volt-e valaha is. A színjátékban viszont soha, egyetlen szó erejéig sem esik erre semmilyen utalás. Feltételezésem szerint mindkét esetben a rendkívül jóindulatú és ügyes cenzor avatkozott be. Szabó János Chrysostom, a fehérvári gimnázium igazgatója 1826 augusztusától 1834-ig töltötte be a helyi cenzor tisztét. 1831. második harmadában ("trimestri secundo"), pontosabban május 7-én adott 500 (!) példányban való kiadási engedélyt a februárban kapott kéziratra. Volt hát ideje alaposan megismerkedni a művel. Azt nem tudjuk, hogy ez idő alatt találkozott-e a szerzővel, vagy volt-e másfajta kapcsolat közöttük. Véleményem/hipotézisem szerint a következő történhetett. Az igazgató úrnak tetszett a költői mű, és szerette volna kiadva látni. De gyakorlott cenzor lévén tudta, hogy - bizonyos kényes ideológiai részek miatt - adott állapotában ez lehetetlen. Ehhez némi segítség kell. Ezért a szereplők jegyzékéből egyszerűen kihúzta az Éjt, mert - joggal - úgy gondolta, hogy ily módon nem lesz az olvasó szeme előtt, nem hívja fel magára a figyelmet. Azután - lehet, hogy az író tudtával - a szereplőlista alá odaírta, hogy "A’ pogány kunok idejéből" - mert ha valaki kifogást emelt volna a szöveg ellen, jó ellenérv lehetett, hogy csak a pogány kunok gondolkodását tolmácsolta a szerző.
Végül: a játék lezárását illetően talán szintén ebben a hipotézisben kínálkozik némi megoldás. Szerb Antal 1930-ban írt és a Minervában megjelent tanulmányában foglalta össze a dilemmát: "Az igazi Vörösmarty a legpesszimistább, leginkább haláltartalmú, legsötétebb hangú költő a magyar költészetben." Tehát: "A Csongor és Tündében, Vörösmarty filozófiai vallomástételében a végül is diadalmaskodó ‘szerelem az éjben’, amint Babits Mihály is kiemelte, nem más, mint költői gyorssegély [sic! Sz. Gy.], hogy miután a három Vándor sorsában szimbolikusan összeomlott minden, amiért élni érdemes, a mesedráma mégse fejeződjék be súlyos pesszimizmussal, ne váljék tragédiává." Lehet, hogy ez volt a fehérvári cenzor dilemmája is. Mivel nem tudjuk, mi volt az eredeti kézirat végén, hiszen "elveszett", nem teljesen lehetetlen - persze ez is csak hipotézis -, hogy a cenzor-igazgató javaslata nyomán a kézirat 200-205. sorában megszólaltatott Dalt emelték át zárósoroknak (1064-1067. sor). Így tért vissza, némi hangulati enyhítéssel a mű alapvető gondolati kontrasztja: a "rideg éj"-ben mégiscsak feltündöklő, szépséges, éber "egy szerelem".
SZÉKELY GYÖRGY
