A mûsorfüzet a legesendõbb kisnyomtatványok egyike. Akkor készül, amikor az elõadás még nem kész, tehát - akár civil ruhás, akár jelmezes próbafotókat sorakoztat fel - többé-kevésbé pontatlan vagy félrevezetõ képet ad a színrevitelrõl. Nem a rendezés súlypontjai szerint válogat, hanem általában a "minden fontosabb szereplõrõl legalább egy felvétel (szembõl)" hallgatólagos elvét követi. A hevenyészett (tapasztalatból tudom: mindig kényszeres sietségben, nemszeretem módon firkantott) alkotói nyilatkozatok, az innen-onnan ollózott (és soha nem errõl a bemutatóról, hanem magáról a drámáról, esetleg a korábbi interpretációkról szóló) szemelvények töredékességük, valamint véletlenszerû viszonyhelyzetük miatt könnyen kikezdhetõk, a mû aktuális megismerése után erõsen vitathatók. A mûsorfüzet legfeljebb minden tizedik-huszadik nézõhöz jut el, s tõle már másnap, harmadnap, netán hosszasabb és bosszantó hányódást követõen a szemétbe vándorol.

A nyomtatványtípusnak napjainkra a dokumentáló - szereposztást, egyéb adatokat megőrző - funkciója is elsatnyult. A régmúlt évtizedek műsorfüzetei híján a ma színháztörténészei szegényebbek és tanácstalanabbak lennének, a jövő kutató nemzedékei számára viszont ez a nyolc-tíz oldal aligha lesz elsődleges forrás. Magam az előadás mellett önálló kisgrafikai-"könyv"tervezői produktumként tetszelgő, első pillantásra hatásos műsorfüzeteknél (s persze a nem ritka silány, csúf tákolmányoknál) sokkal jobban kedvelem - s a megfelelő drámagyűjteménybe, színház-monográfiába helyezem - az egyszerű szereplistás lapot (amelynek hat-nyolc kísérő-, eligazító sorában ugyanennyi sajtóhiba mindig van).

Általában - elemzően és összevetően - a színházi műsorfüzetekről írni: nem érdektelen, nem haszontalan feladat. Akad is ilyen cikk szép számmal; akadt már e hasábokon, a Criticai Lapokban is. A műsorfüzetről, egy konkrét előadás műsorfüzetéről írni viszont - az előadás helyett - lovagiatlan és szakszerűtlen cselekedet a kritikustól. Ezúttal mégis a Perczel Enikő (a darab dramaturgja) által szerkesztett, Bagossy Levente által tervezett - s igénytelennek, művészietlen külleműnek semmi esetre sem mondható - füzet segítségével közelítem meg a Nemzeti Színház Calderón-premierjét, Valló Péter Az élet álom-rendezését.

A "vezércikket" - rendezői jegyzetet - író Valló a remekművek sokarcúságáról, illetve az 1635-ös keletkezése óta megfejteni, újraértelmezni próbált Calderón-drámáról mondott okos általánosságok és kérdésekbe burkolt lapos kommentárok után hirtelen azzal áll elő: "Ne bátortalanodjanak el - nagyon könnyen fogyasztható mese a Calderóné. Ha az izgalmas meseszövésnél nem merészkednénk tovább, reméljük, akkor is szép estéjük lesz."

Blaskó Péter és Stohl András

Nem volt szép estém. Nem tudtam meg, Valló és színészei végül is tovább merészkedtek-e "az izgalmas meseszövésnél", s ha igen, akkor művészi eredmény-e, hogy a meseszövés cseppet sem izgalmas, sőt: zavarosságában, megszövetlenségében igencsak unalmas. De arra sem érkezett válasz, hogy modern színpadon - akár átvitt értelemben - "mese"-e a sok mitológiai vonatkozással bíró (egy baljóslatú jövendölésből kiinduló) színmű barokkos cselekménykavargása. A rendezői kérdéshalmozást és válasznélküliséget (a műsorfüzetben) betudtam "a nyitott mű" mibenlétével, a látottakat tovább alakító befogadói aktivitással foglalkozó, korszerű esztétikai rendszerek hatásának. Ám tapasztalnom kellett, hogy a Nemzeti deszkáin épp a legfontosabb kérdéseket nem teszik fel, a "válasznak" vélhető sugalmazások pedig egyszerre darabos és szépelgő, erőtlen effektusok formájában, szabálytalan-szeszélyes pulzálásban érkeznek a kulisszák közül. Nem fér a fejembe, Valló Péter miért találja "nagyon könnyen fogyasztható mesének" azt a történetet, azt a drámát, amelynek csavarossága, színváltogatása, meglepetésekkel teli dramaturgiája, állandó mozgásban levő struktúrája a puszta, lineáris cselekménykövetést is csak erős koncentrációval teszi lehetővé (ráadásul a legtöbb költői summázás, összegző verssorkijelentés önmaga ellenkezőjét is hordozza). Meglehet, egy átlagos műsorfüzet textusvilágában megengedhető szójáték mindössze: Valló színrevitele elfogyasztotta - vékonykává redukálta, következetlenségekbe dermesztette, halavány színészi megjelenítésben bocsátotta a publikum elé - a zseniális és aktuális drámák egyikét.

A Mester Yvonne nyersfordításán alapuló új magyarítás, Térey János színpompás nyelvezetű munkája még mindig nem enged szabadulni a műsorfüzettől. Térey tanulmánynak is beillő szösszenetben fejti ki: "A többnyire végtelenített félrímet (xaxaxaxaxaxa stb.) alkalmazó románcok esetében nem követtem Harsányi [Kálmán, 1924] gyakorlatát, aki rímtelenül fordította őket, de Jékely [Zoltán]ét sem [1967], aki - hősies hűséggel - egyetlen rím bokraként értelmezte a nemritkán tíz-tizenöt oldalas megszólalások képletét. Könnyen elképzelhető, hogy az ilyen szöveg a színpadon elmondva az imamalom egyhangúságával vetekszik, legyen akár olyan kitűnő, mint Jékely munkája. Ehelyett általában xaxaxbxbxcxc stb. képlettel éltem: természete szerint a magyar nyelv sokkal több lehetőséget kínál a változatos rímhasználatra, mint a spanyol." Illusztrációként mindjárt közölnek is ötven sort a főhős, Segismundo egyik monológjából. Ebben a hasábban legfeljebb nagyítóval találni x-es (nem rímelő) sort (ha figyelembe vesszük, hogy Térey "a rím illúzióját csupán fölkeltő rímpároktól" sem tartózkodott). A citátum rímképlete - szerintem - ez: abbaaccddcdbbee stb. Természetesen kérdéses, hogy a minta sorvég, tíz sor távolából, visszarímel-e még a mintha sorvégre, vagy - s akkor eeff lenne az idézet képletének kifutása - a beírta összecsengéssel új i/a hangzós rímet indít. Ebből az következik, hogy a költő Térey, a harmadik évezred elejének meghatározó magyar lírikusa, akit, szerencsénkre, pár esztendeje beforgatott magába a színház - szerzőként is, fordítóként is, adaptálóként is, tanácsadóként is - díszesebb változatot alkotott az eredetinél. E szöveg szívesen vonzza magára a figyelmet, önmagában való textualitása, poétikuma el-elhagyogatja, utóbb hirtelen visszaveszi a cselekmény, az információk terhét. Jól jött-e ez Vallónak vagy sem? Ki tudja. A színészeknek nem jött jól. Benedek Miklós Basilio, a rossz jó atya, az okos balfácán király szerepében valóban imamalomként, szkeptikus tétovasággal pergeti: a saját és népe sorsának hírolvasó bemondója egy nem kereskedelmi televíziónál. Vida Péter igyekszik fürdőzni a bolond(os) Clarin kotnyelességében, kedves dumája azonban a filozofáló bohóchoz édeskevés, a gondos koloritú karakterhez sok. Blaskó Péternek nemegyszer már a járásáról, méteresen nekilóduló és idegesen lefékezett lépteiről meg lehet állapítani, összebékült-e a szövegével. Itt nem - de miért is, ha a herceg börtönőrének (és még mi mindennek!) lenni kényszerülő nemes Clotaldo folyton újrafogalmazza magát (a nemtelenségben is), akárha most - és megint most és megint most - kezdődne az előadás. Kaszás Attila (Astolfo) a színpadot uraló nagy, általános rutinnal bújik a mondatok és a garantáltan semleges gesztusok mögé, Schell Judit ámuldozik az eseményeken és rosszkedve van Estrellaként, Csankó Zoltán (1. katona) és Újvári Zoltán (2. katona) "a nép" változó előjelű dinamikájában, Schmied Zoltán (1. udvaronc) és Bródy Norbert (2. udvaronc) a szolgálat foszladozó bársonyosságában keres megoldást. Nemes Vanda e. h. valószínűsíthetően shakespeare-i darabemlékek nyomán, vonzó virgoncsággal aknázza ki, hogy Rosaura fiúnak öltözött lány, hogy annak a gyermeke, akié a legkevésbé lehetne, hogy szeretik s szeret, persze nem az, és nem azt, ámbár...

Valló Péter a maga tervezte, oszlopos és tükrös monumentalitása, mozgékonysága ellenére lomha, nem szép és néma díszletben vezényli le az előadást. Köztudott műveltsége, az analízisben sokszor villogtatott intellektusa, nüanszokra is fogékony érzékenysége ezúttal - s újabb rendezései sorában nem egyetlenként - kevésnek bizonyult arra, hogy mint modellt teremtse újra Calderón nagyszabású gondolati-érzéki konstrukcióját. A Szakács Györgyi tervezte, "korok feletti", de a mához közelítő, minimálisan korhű jelmezek (sok szürke, fekete a sok szürke, fekete közepette) is arra engednek következtetni, hogy a címbeli kérdést Valló egyszerre időtlenül és mégis jelen időben, egyszerre igenlően és az igent erélyesen visszavonva, tagadóan és mégsem negációként szerette volna megfelelni. Olyan mozgásban, hullámzásban, amelynek kiszámíthatatlan, fordulékony szinkron érvényessége nem is kétséges. A korok egybemosása, az eszközkavalkád, a gyenge dvd-ken domesztikálódó nézéskultúra hatásvadász és elsietett kiszolgálása azonban nem visz a célhoz. A történelemből összekapkodott és rögvest dehistorizált asszociációk nem tesznek rendet a kongó produkcióban, mely ritkán tüzesedik át (Rosaura fellépéseikor), ritkán mutat túl primer tényein (igazi jelenetek többletajándékát nyújtja egy-két beöltözési és kivetkőzési kép), s főleg bölcseleti, szellemi minőségként nem eleveníti újjá a történetként is elég zagyvává lett Az élet álom replikáit.

Stohl András a fizikumból szokott intellektust csinálni. Ez a (nem is fából vaskarika!) művelet bizonyos klasszikus drámákban, drasztikusan modernizált, a maguk módján végiggondolt előadásokban sikerült is neki. A rabláncon sorvasztott trónörökös, Segismundo kétszeri (a hatalomba) szabadulásával nem tud mit kezdeni. Az emberi létezés dilemmáival (az élet/a szabadság álom/[ir]realitás stb.) dühösen és ingerülten néz szembe, holott nem fájó, hosszas és méltatlan toronyfogságát végre múltjának tudó fiziológiai egót formálna. Egzisztenciális, antropológiai, ontológiai problémákat az alakítás nem vet fel. S ha a főszereplő nem középponti figura - vagy ha az alakok karéja nem rendel centrumába egy valóban nagy formátumú Segismundót -, a cím olyan üres három szó, olyan magán- és mássalhangzó-váltakozás marad, mint Az élet álom a Nemzetiben.

TARJÁN TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1