Mindenkinek van igaza - Fodor Ákos eme frappáns meglátása, sajnos, rendkívül gyakran tûnik égetõen aktuálisnak, s éppen ezért nehéz felelõsségteljesen véleményt mondani.

Ki ne élt volna át megrendülést, amikor gyermekhangon felcsendül az igazság: "a király meztelen". Bátorság, elfogulatlanság, spontán õszinteség mintapéldája ez Andersennél csakúgy, mint Ránki György operájában. Sokan talán szeretnének (legalább egyszer életükben) hasonló szituációba kerülni, hasonlóképp viselkedni. Igaz, "élõben" ez veszélyesebb, hiszen az élet megy tovább, míg a mûalkotás "jókor" ér véget... Máskor Oscar igazsága gyõzhet (Verdi: Az álarcosbál), aki "tudja, de nem mondja". Vágyakozhatunk ilyesfajta tudásra, de ha teljesülne a kívánság, vajon nem az istenek kegyetlenségét emlegetnénk? Lehet, hogy a legjobb Pomádé király Oscarjának lenni - vagy talán mégsem? És mi van, ha Pomádé "leleplezésére" a nudista strandon kerül sor? Vagy ha nincs király a ruhában? (L. Fodor Ákos) Megannyi kérdés - melyeknél többet talán csak a fõváros õszi koncertjei vetettek fel.

Azt elöljáróban le kell szögezni: a pluralista rendezvényszervezés - bizonyos szempontokból - mindinkább beletanul az együttműködésbe. Tehát nem egymás ellen, konkurálva, hanem egymás mellett (N. B., ilyenkor mutatkozik meg igazán a konkurencia!). Szép példa erre az évadkezdet: a Budapesti Mahler Ünnep véget ért, mire elkezdődött a Korunk zenéje, s a szeptember 28-tól október 11-ig tartó kínálat jó bemelegítő volt a Budapesti Őszi Fesztivál társművészetekre is kiterjedő kínálatához (október 14-23). Mindeközben zajlott a szokásos zenei élet, a koncertkalendárium rendre informál a megannyi helyszín kínálatáról - s az érdeklődő többféle módon hozzájut az operaprogramokhoz is.

Az áttekintés korántsem egyszerű. Függetlenül attól, ki-ki mely rendezvényeken vett részt - írnám, de megtorpanok: éppen ellenkezőleg, attól függően! Hiszen bármennyi személyes esetlegesség befolyásolja is a választásokat, a kirívó esetek jelzésértékűek (a jelzések viszont korántsem kizárólag minőségcentrikusak!).

Mert nehéz lenne elszámolni azzal az érdektelenséggel, amely a Korunk zenéje első koncertjének jutott (Belvárosi Főplébánia-templom; a Filharmónia Budapest Kht. társrendezője a Magyarok Nagyasszonya 7. Nemzetközi Egyházzenei Fesztivál). A Voces Aequales Énekegyüttes mellett a Somogyi Vonósnégyes, Gyöngyössy Zoltán (fuvola), Peták Ágnes (hárfa) és Teleki Miklós (orgona) lépett fel, a műsoron Bánkövi Gyula, Hollós Máté, Soós András, Madarász Iván és Szőllősy András egy-egy műve szerepelt. A szakmabeli, akinek Szőllősy Misereréje életre szóló élménye maradt az egykori King’s Singers előadásában, azóta élő előadásban nem sűrűn hallhatta e művet. Ami pedig itt történt, az egyszerűen csoda - vagy talán inkább előadó-művészet? A Voces Aequales Énekegyüttes képes volt felidézni hasonló megrendülést azon kevesekben, akik ott pironkodtunk (a távollévők miatt) a tátongó templom sötétjében.

Az ötévenként aktuális kerek számú évfordulók jóvoltából születésnap helyett a jubiláló szerzőknek szinte egész évben nagyobb figyelem jut (?). Az operaházi "kedélyborzolás" elültével, ismét zenéjére figyelhettünk például Petrovics Emilnek, akinek a Bartók Emlékházban október 3-án rendezett szerzői estjén a két vonósnégyest a Bartók Vonósnégyes szólaltatta meg, a hegedűre szánt Rapszódiát Szalai Antal, a csellóra komponáltat pedig Fenyő László adta elő. (Petrovics kamarazenéje külföldön is értő hallgatókra talál; október 27-én például a Római Magyar Akadémián épp e vonósnégyeseknek köszönhetően aratott nagy sikert az Accord Quartet.) Talán a komponista is egyetértene azzal, amit ott és akkor éreztem: "csinálni" kell a zenét, s akkor lesz zenei élet. A szerző dolga, hogy komponáljon, az előadóé, hogy előadja, a hallgatóé, hogy meghallgassa - lehetőleg mindegyik többes számban értendő. Ha a gyakorlatban rendszeresen felcsendül a mű, nem "vizsgáznia" kell, de még az előadónak vagy a közönségnek sem. Él, ha életképes, külső beavatkozások-motivációk nélkül. Az ünnepi légkört már a várakozás is növelte - majd az öröm a szép muzsikák hallatán. Hála és elismerés, akkor is, ha a hangrögzítés kívánalmainak nem minden pillanatban felelt meg a felcsendülő hangzás. (A hallás, ha kiművelt, képes lényegorientációra; készségesen elsikkadva az esetlegességek felett.) A meghitt légkör élményszerű - ám az ilyesfajta élmény nehezen osztható meg olyanokkal, akik még csak hasonlónak sem részesei...

Művekről lehet írni (kell is), lehet őket értékelni (kell is) - de a hatást megszervezni csak részben lehet. Tapasztalatlan közönség esetében például, akik az "újszülöttnek minden vicc új" naivitásával, saját járatlanságuk tudatában bátortalanul érdeklődőek. Néha azonban győzött az átütőerő közvetlensége, s a Kagel és Gubajdulina művét jól nevelten végighallgató közönség láthatóan felélénkült, amikor a Katona József Színház produkciójaként Sáry László Remek hang a futkosásban című darabja következett (félig komoly opera 12 képben). És itt most nemcsak értékekről, hanem időszerűségről, korszerűségről is szó van, meg a műsorok összeállítóinak felelősségéről. Amikor sok a lemaradás, voltaképp minden hasznos - de nem válogatás nélkül.

Nem csak a legidősebb (örökifjú) hallgatók szomorodtak el, amikor olyasfajta új darabokkal kellett találkozniuk, mint amilyenekkel a 60-as vagy 70-es évek Varsói Ősz rendezvényein szembesültek először (Művészetek Palotája, Fesztivál Színház).

Így például vegyes érzéseket kelthetett Horváth Balázs mesterkoncertjén (október 17.), hogy a fajsúlyos szerzői bemutatkozás egyébként mívesen kidolgozott, sokirányú stiláris tájékozódásra valló etűdjei a legifjabb generáció körében az újdonság erejével hatottak (Művészetek Palotája, Fesztivál Színház).

Hasonlóképp visszás hatású volt ugyanott a frankfurti Ensemble Modern szereplése (október 23.). A kortárs zene legavatottabb előadói sorában számon tartott együttes játékát hallgatva csak sajnálkozhattunk a műsorválasztásuk miatt. Lachenmann 70. születésnapja nem elég súlyos indok, és Huber megszólaltatott műve különösen nem hathatott a reveláció erejével.

Igazi értéket ígért viszont a MU Színház október 19-i és 20-i programja, Schönberg Pierrot Lunaire-je, ráadásul először magyar nyelven, Schönberg elképzelése szerint színésznő (nem pedig énekesnő) közreműködésével. Ki is vonult a muzsikusok színe-java, mindazok, akik nem akarnak lemaradni valami "első"-ről. A "zenével kísért szavalás" azonban több problémát vet fel; mennyiben fogadható el adekvátnak (értékétől függetlenül) bármilyen fordítás, amikor a német Sprechgesang, a maga artisztikus, már-már affektáltságig fokozott lejtésével a mű lényegi komponense. Nem elhanyagolható szempont: minden "csináltság" mellett, illetve ellenére is minden pillanatban érthetőnek kell lenni a szövegnek (Ambrus Asma ezzel adósunk maradt). Miközben az újdonságokra irányult a figyelem, a színészen kívül a versfordító Térey János, a látványtervező El Kazovszkij és a karmester-zenei vezető Tihanyi László nevén túl a hangszeres közreműködő Intermoduláció Kamaraegyüttes a háttérbe szorult. Pedig e kompozíció nálunk Mihály András elsőrangú kortárs zenét népszerűsítő kamaraegyüttese óta nemigen kapott értő-kidolgozott előadást. Elgondolkodtató: a sok befektetett munka nem érdemelné-e meg, hogy most repertoárdarabként, szériában játszhassák, nemcsak az egyetemes zenetörténet értékére vonatkozó "ismeretterjesztő" misszióként, hanem egyszersmind azzal a jóleső érzéssel, amely minden művészt eltölt, ha biztos benne: értéket közvetít, nívósan. E költői kérdésre jó lenne igenlő választ kapni a közeljövőben.

FITTLER KATALIN