A Frankfurti Könyvvásáron a Jelenkor Kiadó kis standrészén egy plakátról - köszönet Csordás Gábor figyelmének - Eörsi István kerek, kedves arca mosolyog. Alatta azonban a két dátumkaloda: 1931-2005. Ugyanitt, pontosan egy évvel korábban borultunk a nyakába, amikor lihegve, kilenc órányi vezetés után befutott a Vásár magyar fogadására. És ahonnan szállására térve elõször lett rosszul.

Nagyon sokunknak vannak hasonló emlékeink. Ahogy a sírjánál mondták búcsúztatói, úgy igaz: az is barátjának érezhette, aki csak kevéssé ismerte, nem volt vele állandó kapcsolata. Emberi figyelme, őszinte érdeklődése megpihent azon, akivel akár apró-cseprő ügyben is beszélt. Sokan fogják még a továbbiakban is érvényesen felidézni alakját, és nyilvánvalóan az emlékezés centrumában a gondolkodó, a vitára kész, egyben vitát késztő szenvedélyes író-publicista áll. Az, aki - ahogyan a jó barát Végel László írja szép esszéjében - "akkor lett volna a legboldogabb, ha egy életen át a barátokkal vitatkozik, s aki "gerilla maradt, a magyar rendszerváltás lelkiismerete lett... szenvedélyes individualista, aki szenvedélyesen ragaszkodott a közösségi értékekhez."
Mi a színházi embert is nagyon kell hiányoljuk: a Széchenyi alakját újraformáló, Lukács György alakját drámai kontextusba illesztő színműírót, a dramaturgot, a mesteri fordítót, a dalszövegek virtuóz alkotóját. A betegségét páratlan őszinteséggel, de nem mutogató önsajnálattal feltáró augusztusi, ÉS-beli esszéjében írja, miben is akadályozta meg őt "Leukémia kisasszony": "Azért akartam mindenáron hazamenni a kórházból, hogy másnap Kaposvárra utazhassak pár napra. A Színház [sic!], mint olyan és ezen belül a kaposvári, függetlenül életem alakulásától, érzelmi életem egyik központi terepe, akkor is, ha ezt valamilyen okból - a politika ostobasága folytán vagy Leukémia kisasszony féltékenysége következtében - nem tudom kimutatni..." Ezért is volt, hogy Ascher Tamás és a kaposvári művészek legközelebb állóként búcsúzhattak tőle.

Két-három éve Szigligeten, a József Attila Kör táborában fiataloknak tartott drámafordítói szemináriumot. Csillogó szemmel, hévvel magyarázott szótagszámokról, jambikus lejtésről, shakespeare-i csalafintaságokról, jó és rossz megoldásokról. Vagy három órán át, lankadatlanul. Aki ezt a képet viszi el róla magában, az is jól döntött. A mestersége iránti hallatlan alázat és tudásszomj is ő - nem volt - marad.

BUDAI KATALIN