(EÖTVÖS JÓZSEF): "Nemcsak mûvészség a poézis, mint p. o. szobrászat vagy festés vagy architektura; - a poézis szükség, egy jajkiáltása az emberi nemnek, mely jobb után vágyódik - egy tón, mely akkordját még csak keresi, s disszonanccá válik, ha nem találja."

(MEGKÖZELÍTÉSI KÍSÉRLET) Tizennyolc dráma. Eörsi István drámaírói életmûvének foglalata. Nem teljes, de a tehetséget, személyiséget, szellemi arculatot jól, érvényesen bemutató válogatás. Az alábbiakban néhány gondolatot kívánok fûzni hozzá. Szigorúan csupán a válogatás számomra fontos mûveirõl szólok, vállalva a személyes értelmezés esetlegességét. Bármennyire átfogó is a kibontakozó kép, a vaskos kötetrõl szóló írás nem válhat sem sûrített, sem álcázott monográfiává. Ahhoz a teljes életmû számbavételére, és fõként idõbeli távlatra lenne szükség.

Másrészt nem célom foglalkozni az úgynevezett "Eörsi-jelenséggel" sem. Munkatársai, barátai, szellemi fegyvertársai, az erre hivatottak már megtették az első lépéseket: Kis János, Vágvölgyi B. András gyászbeszéde, vagy Konrád György Népszabadság-beli, a szomorúságot fanyar pátoszba rejtő nekrológja érzékenyen képviseli e törekvést. Vállalkozásom beillesztési kísérlet: mai ismereteink, érzéseink alapján megkísérlem elhelyezni a gondolkodástörténet egyetlen meghatározott vonatkozásában. Végig jelen időben beszélek róla: ez nem stiláris fogás vagy kényszer, hanem személyes reményemet tükrözi aziránt, hogy ez a gazdag, provokatív és mély értelmű életmű végérvényesen velünk marad.

Eörsi István európai érvényű tehetség. Olyan magyar író tehát, akit az európai szellemi hagyomány távlatában kell mérlegre tennünk.

Mindenkinek, aki írásos véleménynyilvánításba kezd, vallja magát bármely eszmerendszer hívének, két, egymással szorosan összefüggő, alapvető kérdést kell tisztáznia: mi a személyes viszonya a felvilágosodáshoz és a nagy francia forradalomhoz. A napi szellemi gyakorlat szempontjából az utóbbi válasz konzekvenciái a perdöntőek, akár az "emberiség szégyenének" minősítik (ahogyan ez a közelmúltban történt), akár "gyönyörű napkeltének" tartják (mint jelen sorok írója is) a kétszáztizenhét évvel ezelőtti történelmi földcsuszamlást.

Témánkat közelebbről az érinti, hogy a francia forradalom jakobinus hagyományából ágazik ki a forradalmi demokratizmus irodalmi-eszmetörténeti irányzata, amelynek Eörsi István szellemi örököse, keserű, tépelődő, olykor fölényesen intellektuális, olykor rokonszenves őszinteséggel beismerve egyszerűen boldogtalan kritikusa. Művészete mélységes látlelete a modernitás alapvető antinómiájának. Gondolkodástörténetileg ez az egyik legmélyebb, leginkább átfogó, a szó esztétikai értelmében problematizáló képlet. Tanulságos mérlegre tenni éppen egy olyan eszmerendszer nevében, amelyben Eörsi István személyesen nem hisz, mert ezzel talán újabb távlatot sikerül nyitni fontos életműve értelmezéséhez.

Az egyenlőnek, szabadságban teremtett embert személyiséggé, méghozzá méltóságérzettel rendelkező személyiséggé veleszületett tulajdonsága teszi: az értelem és a szabad akarat (utóbbi nem pszichológiai, hanem normatívan etikai értelemben véve). Általánosságban ebből fakad az emberi lény azon joga, hogy megkövetelje magának az emberhez méltó körülményeket, a megélhetés, a lakhatás, az életvitel emberi és emberséges körülményeit, a személyi méltóság társadalmilag elismert védelmét. A XVIII. század, a felvilágosodás értelmezési fordulatot idéz elő ebben a kérdésben. Szekfű Gyula klasszikus megfogalmazása szerint: "Az állam keresztény jellegének általános elkopásával az új laikus államok sem tagadták meg a természetjogi kötöttséget, csak részben új fogalmazást adtak neki, amennyiben elhagyták az Istenre és egyenlőnek teremtett lélekre való hivatkozást, s vallásnélküli, kizárólag világi, földi érveléssel folytatták a középkori irányt. A nagy szabadságokmányok, az észak-amerikai függetlenségi nyilatkozat, a francia forradalomtól kiadott ťemberi jogok deklarációjaŤ, mindnyájan a természetjognak összefoglalásai s az emberi méltóságot és szabadságot megalapozó természetjog tanai akárcsak morzsákban is ott vannak a XIX. század liberális-demokratikus berendezéseiben. Mindebben van valami vigasztaló." Önmagában véve az eszmetörténetre alapozott, hívő társadalmi cselekvés szempontjából feltétlenül. A XX. század azonban iszonyatos tapasztalatot szül. A laicizált világban ugyanis a világi, földi érvelés olyan gyakorlatot is lehetővé tett, amelynek részeként az ember egyoldalúan felfogott társadalmi egzisztenciája és egyoldalúan, szűken, materiálisan felfogott érdekelvűsége szembeállíthatóvá vált a természetjog elveivel. Eörsi István 1965-ben írott drámájában, A kihallgatásban Horetzky Sándor alakjában, sorsában vizsgálja meg ezt a jelenséget közvetlen formában. 1953. december 24-e van. A börtönben Fóti Ferenc alezredes, börtönparancsnok hallgatja ki az elítélt Horetzkyt:

"HORETZKY: Nehezemre esik, hogy meg kell hazudtolnom egy embertársamat...

FÓTI: Nem is ajánlom. Itt maga nem egy embertársával, hanem az állam képviselőivel áll szemben. Amíg nem szünteti meg az államot, számolnia kell ezzel.

HORETZKY: Rosszul van tájékoztatva, alezredes úr. Én nem megszüntetni, hanem társadalmasítani fogom az államot. Az állam funkcióit, ha kormányra jutok, a hivatásrendek veszik át. Ennek az lesz az előnye...

FÓTI: Meg akar agitálni? [...]

HORETZKY: Én nem megagitálni akarom az alezredes urat. Isten akarja, hogy mindenkinek legalább egyszer felkínálják az igazságot. Talán ezt a kihallgatást éppen ezért engedi meg. Ne engem terheljen, ha ön nem talál rá az igazi útra.

FÓTI: Hallgatom."

Tragikus, sötét irónia árad ebből az utolsó, látszólag jelentéktelen frázisból. A modern világ pusztító, megtévesztő iróniája. Hallgatom. Nem, egyáltalán nem hallgatja. Eszközt keres a másik megtörésére, de ez természetesen nem azonos az érdemi, dialógusteremtő figyelemmel. A belülről megélt törvény és a kegyetlen, gyenge pontok után kutató ellenségesség örök drámája ez, 1953-as alakváltozatában. És történelmi-eszmei kétszólamúságával a közelmúlt magyar drámairodalmának egyik legjelentősebb pillanata.

A kíméletlen szituáció kiteljesedik:

"HORETZKY: Valóságos csoda volna, ha szavaim célt érnének. De én hiszek a csodákban. Csoda volt az is, hogy 1910-ben egy amerikás pap éppen a mi kis alföldi falunkba töfögött be rossz tragacsán, csoda volt, hogy éppen rám, mocskos cselédgyerekre figyelt fel, épp engem tanított ki, hogy a tudás és a társadalom magas régióiba emelkedjek..."

A társadalmi igazságszolgáltatás kérdéséhez érkezünk, 1953-ban. Fótinak közbe kell vágnia, mert mentenie kell önképét, helyzetét, egész labilis túlélő-önmagát.

"FÓTI: Jó magasra emelkedett, Horetzky.

HORETZKY: Zsellérek sarjából grófgyerekek tanítójává, majd - az új rendszer kezdetén - országgyűlési képviselővé emelt az Isten. De mert még nagyobb tervei vannak velem, előbb megmutatta nekem a poklot. Szeretném, ha az alezredes úr elolvasná a programunkat."

Ezen a ponton aztán a dialógus összeomlik.

Ezúttal nem az a lényeges, hogy Eörsi István nyugtalanító végeredményre jut. Ennek ugyanis az is az oka, hogy az Emmanuel Mounier nevével fémjelezhető francia perszonalizmus finom, de helyenként kissé értetlen, konklúziójában kifejezetten igazságtalan karikatúrájával dolgozik. A torzkép szükségképpen nem adhat érvényes választ. Lényegesebb a probléma mély, precíz eszmetörténeti expozíciója, és a Horetzky-sorstársak, a modern magyar történelmi életutakat megjelenítő cellatársak metaforikus kapcsolatrendszerének plasztikus megjelenítése. Eörsi István a modernitást szülő antropológiai hasadás, a nagy filozófiai dichotómia írójaként jelenik meg ebben az eszmeileg talán legjelentősebb drámájában. Őrzők és őrzöttek, hívők és hitetlenek, beavatottak és kívülállók egyként a modernitás tragédiájának áldozatai. Némi egyszerűsítéssel úgy is mondhatnánk, hogy - az időrendet szándékosan figyelmen kívül hagyva - Eörsi István minden drámája e gondolat konzekvenciáit fogalmazza meg. A Hordók fájdalmas, égbekiáltó sorsszimmetriái, látszólagos történetkezdetei, és még inkább látszólagos végkifejletének csírája már ott van Horetzky és Balla Károly kettősében. A börtöncellában blaszfémiákat üvöltöző Balla kitörései éppenséggel nem a hitetlenség tünetei. Ő az az ember, akit a szó dosztojevszkiji értelmében "Isten léte egész életén át gyötör". A természetjog alapján álló ember a társadalmi fejlemények közvetlen természete szerint kerül szembe a hasadt világ embereivel: előbb Ballával, a zárkatárssal, utóbb Fóti alezredessel, az ellentmondásos mozgalmi múltú börtönparancsnokkal, akik az elanyagiasodott emberlét törvényeiből formálnak ellenérveket. Az ellenérvrendszer megléte Ballának még fáj. Fóti már profi nyelvet formál belőle, önmagát beszélő fogalmi formulát, amelyet azonban kívülről, erőszak által kell megtámasztani, mert önelvűen érthetetlen. Eörsi István drámái eme érthetetlenség analízisei. Anélkül, hogy bármilyen értelemben depolitizálni akarnám e vérbeli homo politicust, hangsúlyoznom kell, hogy színműveinek világképe messze túlvezet egy adott történelmi korszak mégoly szövevényes aktuális ellentmondásainak korhoz kötött ábrázolásán.

Werner Hoffmann mutatja ki a legpuritánabb logikával, hogy Karl Marx voltaképpen a Szent Ágoston-i világtörténelem-kép ateista-materialista változatát alkotta meg. Hagyomány és tagadás, folyamatosság és forradalom tragikus filozófiai dimenzióit látja át hallatlan élességgel Eörsi István. Ennek jegyében alakítja kiváló analitikus érzékkel modern erkölcsdrámává a görög klasszika problémáit (Huligán Antigoné, Tragédia magyar nyelven...) vagy éppen mindenféle klasszicitás, és vele a közösségi normativitás tarthatatlanságát demonstrálja velük (Változat Ödipuszra). Az erkölcsi normativitás elvesztése megjelenhet a tartást roppantó politikai erőszak álruhájában (A kompromisszum), de lehet kisstílűen nyomorult, lepusztult faktum is (A döntés, Sírkő és kakaó). A döntés Alattvalójának életsivársága, beteges álmai, környezetét nyúzó action out agresszivitása, a Sírkő és kakaó egymást váltó Lujzái, Lajosai és Öregasszonyai egymás és önmaguk ellen fordult alantas játszmáikkal nem csupán a magyar történelem egy bizonyos korszakának magánemberi, társadalmi túlélési viszonyaira utalnak. A 60-as, 70-es évek alulnézeti látlelete mögött mindig eszmei pontossággal rajzolódik fel a modernitás emberének teljes metafizikai drámája is. Vérfagyasztóan mulatságos A műtét. Egyszerre vall egy diszfunkcionáló társadalomról, és az emberi nem egész diszfunkcionáló világáról. A fogadás swifti szatíra. Alapötlete: annak a Marksz nevű idealistának, aki lényegét tekintve akarja komolyan venni a marxizmust a bomlófélben lévő konszolidáció viszonyai közt, már csak egy ideggyógyintézet falai közt van módja fölfedezni a maga vélt Angliáját. Búcsúdarab ez. Búcsú egy történelmi gondolattól és búcsú az értelmiségi idealizmus egy kétszáz éves magatartásformájától is. A Tiszta Múlt Kft. időélmény-konzumálódása is többről vall, mint a rendszerváltás-múltváltás viszolyogtató anomáliáinak szatirikus felvetéséről. A Széchenyi és az árnyak a jelenkori magyar történelem sorsfordító esztendejében, 1972-ben meditál a történelemformáló akarat humán deficitjeiről. E probléma másik arcát mutatja be A megmentett város című "komitragédiája".

Eörsi István szervesen és kíméletlenül gondolja végig a maga kritikai rendszerét. Ennek legfőbb bizonyítéka a Halálom reggelén. Hőse, Heinrich von Kleist, átéli, majd reflektíve narrálja öngyilkosságának a szó legátfogóbb értelmében vett történetét. Becsületes szellemi alkotás. Tökéletes képe a művészeti korszak vége óta eltelt időszak nembeli-alkotói drámájának, de megmutatja azt is, hogy az alkotó embert önnön egyoldalú reflexiója, önelvű kezelhetetlensége is megakadályozhatják abban, hogy bármiféle tágabb, összemberi összefüggés részévé váljék.

Az Eörsi-drámák világában nincs is kitörés. Nincs válasz. Nem is lehet. Így emberen túli ítélet sincs. "Lángpallos nuku" - mondja az Egy próbafolyamat stációi Jób szerepére készülő, AIDS-től fenyegetett Színésze. (Ezúttal Jehova Tanúiból lesz a vallásos világkép karikatúrája.) A csőd analízise pontos személyes, és pontos világtörténelmi szinten. Az önmagától megrészegült és súlyos kudarcot vallott modernitásbéli ember őszinte, tárgyszerű végkifejletképe ez.

A világkép problémasíkjai rétegződnek egymásra az iskolateremtő, Lukács Györgyöt megidéző dokumentumdrámában, Az interjúban. Lukács fiatalon hihetetlen élességgel élte át az "eszmétlenség korának" iszonyú hiányérzetét, egyfajta sajátságos öndelejező viszonyba lépett a marxizmussal, amelynek - Eörsi István szavaival élve - csakugyan utolsó világszínvonalú filozófusa volt. Bevallom: a darab egy korábbi, a Játékszínben színre került szövegváltozatát jobban szerettem. Az azonban kétségtelen, hogy a kötetben megjelent (először a Criticai Lapokban publikált) verzió szellemileg teljesebb. Eörsi István a történelemformáló, egyetemes emberi akarat egyetlen személyiségben lecsapódó és testet öltő nagyszerűségét és tragikus ellentmondásait ebben a változatban ragadja meg a legmélyebben, a legteljesebben. Lukács György története túlnő önmagán. A német klasszicizmus talaján felnőtt kreatív embertípus ikonjává lesz. A Lukács-életrajz esetlegességei egyetemes értelmiségi világdráma referenciapontjaivá válnak. "Áll az öreg hang", valóban. Nemcsak a lukácsi életmű megkerülhetetlensége miatt, hanem azért is, mert annak a gondolkodó embertípusnak a sűrített sorsdrámáját tükrözi, amely kezdeményezőként hozta létre az elmúlt negyed évezred teljes szellemi világát.

(KÉPEK KÖZÖTT) 1945-ben Clement Attlee a brit Munkáspárt választási győzelmekor - miután elmondta a győzelmi beszédek ilyenkor szokásos formuláit - azokról az ismerős és ismeretlen Labour-aktivistákról emlékezett meg, akik "éjben és sötétben" küzdöttek a diadal reménye nélkül, s hirtelen fölvetette: vajon mit érezne Keir Hardie ebben a pillanatban? Nagyon lényeges, érzelmi színezetű történelmi metafora ez. A Szent Ágoston-i történelemvíziót materialista alapon újjáértelmezni akaró eszmerendszer történelmileg tarthatatlannak bizonyult. Egyelőre nincs jobb a kapitalizmusnál, amely azonban nem lehet a végső szó az emberiség történetében. A kérdésre Eörsi István maga is utal kötetzáró tanulmányában. Ha nem is éjben és sötétben, de mindenesetre egy új, kitapintható alternatíva nélküli korban minden baloldali gondolkodónak föl kell tennie minden alapvető aktuális kérdést, mert a történelemben így épülhet fel egy új, ma még ismeretlen válasz. Eörsi István életművét, mint minden íróét, mérlegre teszi majd az idő. Ám egyvalami már most bizonyos: írásművészete hitelesen, az intellektuális lényeget soha szem elől nem veszítve teszi föl a maga kor megkívánta kérdéseit. Így minden gyötrelmével, szkepszisével, kínlódásával együtt a jövőt szolgálja. Bizonyára nevetne ezen az utolsó mondaton. Ez jól is van így. Mert a valóságos irodalom jajkiáltásainak időről időre össze kell fonódniuk az okos nevetés szólamával is. Az általuk nyújtott kép így lesz teljessé, és főleg hitelessé.

MARTON GÁBOR