Alig egy hetet töltöttem Budapesten a Kortárs Drámafesztivál miatt. Ha bárki szólt volna elõre, hogy ezalatt a néhány nap alatt emberevést, koprofágiát, feleség- és cigányverést, meg más, hasonlóan szélsõséges jeleneteket fogok látni, beleértve egy klarinéttal való orális közösülést, talán otthon maradok. Boldog vagyok, hogy nem így döntöttem.
Annak alapján, ami a londoni National Theatre-ben az elmúlt évadban a Channels (Csatornák) drámafelolvasó sorozatának keretében elhangzott, valamint nem sokkal késõbb Spiró György mûvének, a Honderûnek hasonlóképp izgalmas, Orange Tree-beli felolvasása után egy angol nézõ könnyen levonhatná azt a következtetést, hogy napjaink magyar színházát mélységesen áthatja a társadalmi változások romboló hatása, elõbb a kommunizmus összeomlása, késõbb az Európai Uniós tagság miatti kétségbeesett õrlõdés. A Kortárs Drámafesztivál és kísérõ off-programjai szélesebb látószöget biztosítanak: a bemutatott mûvekben a közvetlen kritika helyett inkább váratlan és megdöbbentõ jelenetekkel operálnak, melyeket néhány kiváló rendezõegyéniség vezetésével figyelemre méltó, nagy létszámú társulatok adnak elõ.
Övön alul
Nem új jelenségről van szó. Négy évvel ezelőtt ugyanezen a fesztiválon láthattuk Schilling Árpád bámulatos Krétakörös társulatát a maguk hi-tech, videokamerás üzemmódjában, amikor a Nexxtben két sorozatgyilkos összecsapását mutatták meg egy tévéstúdió falai között. Vagy ott volt Pintér Béla, aki a magyarok érzékeny pontjaira tapintott A Sehova kapuja című előadásával, de idézhetném a Mohácsi fivérek rengeteg színészt mozgató, lineáris történettel nem rendelkező, forradalmi hevületű darabját vidéki előretolt helyőrségükről, Kaposvárról. Ebben az évben ugyanezek a társulatok, hasonló produkciókkal kerültek reflektorfénybe. Természetesen visszatért a Katona József Színház is, Hamvai Kornél műve után (Hóhérok hava) most egy díjnyertes Spiró-drámával (Koccanás).
 |
Pintér Béla neve kétszer szerepelt a programban: először Parasztoperájával, amely továbbhaladt A Sehova kapujában megkezdett zenés úton. Pintér egészen odáig jutott, hogy teljes egészében énekelt előadás született, melyben Darvas Benedek remek, sok forrásból táplálkozó zenéje pontosan szolgálta a vidéki beltenyészet szappanoperába illő, mindazzal a szeretnivaló közönségességgel átitatott történetét, amely Pintér érdes színházának a sajátja. Legújabb darabja, A sütemények királynője sötétebb vizekre evez: a főszereplő brutális apa rendőrtiszt a kommunista érában. A darabban róla, és állatias, részeges kitöréseinek népes családjára tett következményeiről beszél. Pintér visszanyúlása egy másik korba, gyermekrajzot idéző díszletei és az olyan színpadi trükkök, mint amilyen az apró körszínpad szinte állandó forgatása, mind arra utalnak, hogy sokkoló alapanyagát igyekezett a kiszámítható realisztikus közhelyek fölé emelni (a zene szerepeltetése ezúttal visszafogottabb, a társulat citerajátékára korlátozódik). Zárlatában azonban ezúttal olyan, hamiskásan csengő befejezést engedélyez, amelyben végül a nézővel megkérdőjelezteti még a jó szándékú kívülálló mozgatórugóit is, aki felhívta a figyelmet az áldatlan állapotokra. Mindhárom, általam látott Pintér-előadás figyelemre méltó, de bosszantóan könnyelmű tehetségről árulkodik.
Felemelő szertartás
Új név volt számomra Balázs Zoltáné, akinek színpadi működése pontosan az ellenkezője a Pintér-féle, a véletlent felhasználó színháznak. A két dráma egyike sem éppen könnyű falat, melyet kivételesen tehetséges roma társulata mutatott be. A költő Weöres Sándor drámai oratóriuma, az 1938-ból származó Theomachia a görög mitológiára nyúlik vissza, Kronosz gyermekeivel vívott küzdelmére. A másik egy átdolgozás, szintén oratórium formájában, ezúttal Jean Genet Négerekje alapján. Mindkét előadás Sáry László erőteljes, ütőshangszereken alapuló zenéjére, Gombár Judit gazdagon díszített jelmezeire, parókáira és maszkjaira, továbbá Szőllősi András feszes, pontos koreográfiájára támaszkodik. Mindezen elemeket, nem megfeledkezve a kiváló énekteljesítményről, Balázs Zoltán két estén át tartó, felemelő szertartássá gyúrta össze. A rendező a két nagyon különböző jellegű, de egyformán nagyszerű előadás minden egyes építőkövét felhasználta az elképesztő hatás eléréséhez. Fordítás híján nehezen eldönthető számomra, miről is volt szó a két látványos darabban (gyanúm szerint különösen a Weöres-dráma támaszkodott túlságosan erősen az elhangzottakra), de mindkét produkció bizonyítja, hogy Balázs Zoltán személyében új, kiemelkedő tehetség született, aki határozott, egyéni stílusa révén tökéletesen ura mindannak, ami a színpadon történik.
Talált tárgyak
A fesztiválon vörös fonálként húzódtak végig a nagyra törő, gyakran terjengős, zeneileg kidolgozott, nagy létszámú együttesek által bemutatott előadások, melyek között persze akadtak durvább és csiszoltabb mintázatúak is. Ezek a produkciók izgalmas lehetőséget nyújtanak az ellentétek elemzésére és az összehasonlításra. A szóban forgó társulatok legtöbbje hosszú évek óta együtt dolgozik, bár még nem mindegyikük sajátította el Balázs Zoltán csapatának magabiztosságát. Novák Eszternek, a fesztivál egyetlen női rendezőjének előadásában, a Kárpáti Péter jegyezte A negyedik kapuban ingadozó alakításokat láthattunk sokfelől verbuvált színészeitől. A darab a haszid történetek finomkodó összevarrásából állt elő, s összességében csekély erőfeszítést tesz arra, hogy a zsidó hagyományt mélységében is megvizsgálja. Jóval izgalmasabb volt érezni az érdesebb, bár tökéletesen kordában tartott energiát, mely az Ukrajnából érkezett, magyarul beszélő társulat munkáját áthatotta. Előadásuk alapja Juhász Ferenc költeménye, A szarvassá változott fiú. Vidnyánszky Attila szilaj, csupa fiatalból álló társulatát Beregszászon addig nevelgette, hogy a játszók sikeresen feledtetik minden szakmai hiányosságukat elszántságuk erejével és a fizikai erőfeszítéssel, mellyel kivitelezik akcióikat. Pintér és Kárpáti darabjai után itt megint csak nem éppen boldog parasztok egy csoportját látjuk. A már ismerős környezet ellenére elfojtottam cinizmusomat, amikor láttam a társulat tiszta, egységes stílusát és azt a módszert, melynek segítségével elképesztő mennyiségű talált tárgyat bevonva hoztak létre fenséges képeket az üres színpadon. A darab szembeállítja egymással a városi és a vidéki létet: az élőben előadott és a felvételről szóló zenék, az álomszerű, ünnepélyes néptáncok és a vad, orgiasztikus techno közötti ellentéteket hallatlan biztonsággal használták a színészek. A fináléban a főhős utolsó, lényét átváltoztató utazásra indul. Fent a magasban egy agancsszerű oszlopokból álló, a többi színész által alulról tartott átjáró nyílik számára - ez a tökéletes színpadi varázslat pillanata.
Önbíráskodás
Előbb a Négereket látva, melyben csak céloznak a romák üldözésére, majd átérezve a beregszászi társulat naiv, de meggyőző energiáit, végül nem volt könnyű megértenem a Mohácsi János és István jegyezte Csak egy szög című, romákról szóló succčs de scandale-nak a pozitív kritikai fogadtatását. Mohácsiék csapata a játszók lendülete és jelentős száma ellenére (a kaposvári színpadon ötven színész és zenész jelent meg) sajnos csupán egy mesterkélt produkcióban működött közre. Igyekezetük ellenére mindössze az évezredes cigányellenes érzések felszínes áttekintése született meg színpadukon. Egyenetlen jelenetek esztrádműsorra emlékeztető montázsát láttuk, melyeket egy Tevje-szerű alak kapcsolt össze, aki Istennel cseveg az egyes színek között. A darab öt jelenetében van valami a Monty Python-féle szatirikus abszurdból, különösen amikor zsidók és cigányok egy csoportja a keresztre feszítésen civakodik az öntelt centurio felügyelete alatt, vagy egy másik jelenetben, ahol a középkori falusiak egyre képtelenebb vádakkal illetik a cigányokat az ugyancsak elfogult bíróság előtt. A komikus sodrást hatásosan szakítja meg az a jelenet, amelyben arra emlékeztetik a nézőt, hogy a cigányok is a nácik áldozatai lettek: az egész társulat meztelenre vetkőzik a gázkamrában. Kovács Márton remek zenéje - ahogy beszámolt róla - szándékosan került bármiféle cigány beütést - miközben ezen munkálkodott, újra csak megkérdőjelezhetővé vált a vállalkozás hitelessége...
 |
A televíziós vígjátékok hatása is tetten érhető Spiró György Koccanásában, melyhez talán jobban passzolna a Karambol cím. A Katona József Színház színpadán (újra) egy sokfős társulat vizsgálja egy hatalmas közlekedési dugó következményeit, melyet egy tömeges koccanás idézett elő. A szituáció lehetőséget nyújt arra, hogy a szerző szatirikus hangnemben szóljon mindarról, amit megvet az új, európai Magyarországon, mindenekfelett a rámenős, pénzhajhász vállalkozók világát. A szatíra élét tompítja Zsámbéki Gábor rendező szokatlan döntése: színészeit a lehető legtúlzóbb komikus stílusban játszatja. 2004-ben a magyar kritikusok a legjobb új magyar dráma díját megosztva adták a Koccanásnak és a Csak egy szögnek. Úgy tűnik, megfeledkeztek arról, hogy míg az egyik durván túlrajzolt, a másik legalább egy órával hosszabb a kelleténél.
Trágár dalocskák
Schilling Árpád Krétakör Színházának előadásában a Feketeország még erőteljesebb szatirikus hangot üt meg, és még provokatívabban foglal állást az ország állapotáról, miközben arányaiban kidolgozottabb. Tasnádi István író segítségével a rendező revüszkeccseket vázol fel olyan hírek és tudósítások alapján, amelyek egy adott időszakban sms-ben érkeztek mobiltelefonjára. Tizenhárom fős, estélyibe és öltönybe bújtatott társulata prezentálja a híreket. Az előadás hatásossága abban rejlik, hogy a remek, fiatal aktorok tökéletesen éneklik a capella a trágár dalocskákat, máskor meg rezzenéstelen arccal hajtják végre az igencsak megalázó jeleneteket Ágh Márton szigorú, metszően pontos fehér díszletében, melyet ajtók sora keretez. A keret gyerekszobából átvett sormintája nyomatékosítja, hogy "kizárólag felnőtteknek szóló gyerekelőadást" látunk. Miközben végig szellemesen eredeti, részleteiben különösen, mocskosan nevetséges, az előadásnak megvannak a csontig hatoló pillanatai is, például amikor bemutatják Magyarország viszonyulását a gyermekek molesztálásához, az olimpián előfordult csalásokhoz, a fegyveres bűntényekhez, a hajléktalanokhoz, a megbundázott választásokhoz és (mind közül a leginkább sokkoló jelenetek egyikében) az iraki hadifoglyok amerikai megalázásához. Zavarba ejtően profi a produkció, s az egész csak még érdekesebb attól, hogy Schilling Árpád és a Krétakör számtalan stílusából csupán egyet mutat be. (Az Edinburghban is szereplő Siráj egészen más hangulatban fogant.) Az előadás lezárása egy álkritika, melyet a társulat egyik tagja ad elő - németül -, s amely mindent a helyére tesz.
 |
Schilling egy egészen eltérő előadással tette le a névjegyét, Brecht Baaljával, melyben a főhőst egy komor kisugárzású színész, Bodó Viktor alakította. Bodó mostanra jelentős rendezővé vált, és a Katona József Színház stúdiószínházában, a Kamrában színpadra állított Ledarálnakeltűntem című előadása, melyet gondosan úgy írnak le a színlapon, mint ami "nem A per című Kafka-regény színpadi adaptációja", valódi szenzáció. A Katona társulatának tagjait, akik az imént még esetlenül bolyongtak a Koccanás sablonos szerepeiben a nagyszínpadon, most akrobatikus ügyességű, baljós kisugárzású pszichopatákként látjuk viszont , akik ugyanakkor egy szempillantás alatt képesek profi ének- és táncegyüttessé átváltozni. Bagossy Levente hallatlanul ötletes díszlete folytatja a színházterem falait hátrafelé, közel húsz méteres mélységig, ahol azok végül majdnem találkoznak. A darab abszurd találkozásai, édeskés kísértései és félelmetesen realisztikus kínzásai egytől egyig ebben a klausztrofobikus mélységben játszódnak. A három órás, magyar nyelvű (néhány Broadway-idézettel megspékelt) előadást nem fordították, mégis mintha egy pillanat alatt eltelt volna.
 |
Ezek a példák azt mutatják, hogy a mai magyar színház az egyik legelevenebb Európában, amely léptékét és hatását illetően teljesen eltér a miénktől, és amelynek mindössze az az apró érzet homályosítja el ragyogó fényét, hogy maga is meg van elégedve önnön rendkívüliségével.
IAN HERBERT
Ford.: JÁSZAY TAMÁS
