Az Isra-Drama - Rivaldafényben az izraeli dráma címû elsõ izraeli kortárs drámafesztivált, a The Institute of Israeli Drama (Izraeli Drámaközpont) és az International Theatre Institute (Nemzetközi Színházi Intézet) izraeli központja rendezte, annak a jubileumi programsorozatnak a részeként, amelyet Izrael Állam és a Német Szövetségi Köztársaság közötti diplomáciai kapcsolatok fennállásának 40. évfordulója alkalmából szerveztek az izraeli Külügyminisztérium és az izraeli Oktatási, Kulturális és Sport Minisztérium védnökségével. A fesztivál célja, hogy bemutassa a külföldi vendégeknek a modern izraeli színház sokszínûségét, és találkozási lehetõséget biztosítson számukra izraeli színházi alkotókkal. A szervezõk ennek megfelelõen német ajkú, illetve németül beszélõ fesztiváligazgatókat, rendezõket, dramaturgokat és színházi ügynökségeket, valamint kiadókat hívtak meg Európából. Összesen 37 német, cseh, magyar, szlovén, szlovák, horvát, svájci, osztrák, svéd és lengyel színházi ember fogadta el a meghívást, magam mint a budapesti nemzetközi Kortárs Drámafesztivál vezetõje s az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kortárs színházi csoportjának munkatársa.

A fesztiválnak Tel Aviv-Jaffa, az ország kulturális fővárosa adott otthont. Itt működik Izrael kilenc vezető repertoárszínházának többsége, így a Habima, Izrael nemzeti színháza, a Cameri, amely 1971 óta Tel Aviv városi színháza és az első színház, amely héber darabokat mutatott be, a Beit Lessin, a Gesher és a Jiddishspil. (A további négy: Haifa és Beer Sheva városi színháza, a jeruzsálemi Khan Színház és a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Színház.) A repertoárszínházakon kívül sokféle színházi formáció létezik Izraelben. Csak Tel Avivban négy experimentális színház működik, többek között a Hasimta és a Tmuna. Jaffában pedig az arab-zsidó színház. Tel Aviv-Jaffában évente 300 produkciót mutatnak be, 2700 előadást tartanak, és ezeket összesen 2 millióan nézik meg. Az országban kilenc színész- és rendezőképző iskola és akadémia működik.
Az izraeli színház mindössze százéves múltra tekint vissza. (Kezdete 1917-re tehető, amikor Konsztantyin Sztanyiszlavszkij orosz rendező Hanna Rovina színésznővel együtt létrehozott Moszkvában egy héber színházat. A Habima [A színpad] 1931-ben Moszkvából áttette székhelyét Tel Avivba.)

Izraelben a színház nagyon sokféle elemből táplálkozik. A legkülönbözőbb kulturális és színházi múlttal rendelkező szerzők, színészek, rendezők dolgoznak együtt egy-egy színházban. Munkájuk nyomán fokozatosan alakultak ki az izraeli színház sajátos jegyei, és jött létre a specifikus izraeli színház. Legfontosabb jellemzője ma ennek a színháznak, hogy az izraeli társadalmi valóságra reflektál, többnyire keserédes hangnemben. Ez a társadalom és színház közötti folyamatos párbeszéd jelentős szerepet játszott az autentikus helyi kultúra megteremtésében is, amely az elmúlt száz év folyamán jött létre. Így a fesztiválon nem egyszerűen csak színházi előadásokat láttunk, hanem a színház szemüvegén keresztül betekintést nyertünk ennek az ellentétektől feszülő országnak a valóságába is.

Hanoch Levin (1943-1999), a legfontosabb izraeli drámaíró, költő és rendező szatirikusként kezdte pályafutását a hatvanas években. Az 1967-es Hatnapos Háború után, amely Izrael győzelmével végződött, örömmámorban úszott az egész ország. És ekkor megjelent Levin, aki szatirikus kabaréjelenetekre épülő előadásokban emlékeztette az ünneplőket a háborúra és áldozataira, az elesett fiatal katonákra (You, Me and the Next War/Te, én és a következő háború; Ketchup). A Queen of the Bathtub (A fürdőkád királynője) című darabjában egy család történetén keresztül mutatja be a területfoglalás visszásságát. A darabot 1970 áprilisában a Cameri Színház mutatta be. Az előadás annyira felborzolta a kedélyeket és olyan botrányt kavart, hogy a produkciót 19 előadás után le kellett venni a műsorról. A nézők rendbontással zavarták meg az előadásokat, tüntettek, a színészeket és Hanoch Levint életveszélyesen megfenyegették. Egy évvel később Levin nyilvánosan bocsánatot kért az egyik újságban, és soha többé nem írt politikai darabot. De vígjátékaiban, mitológiai és bibliai témákon alapuló darabjaiban megőrizte óvó, figyelmeztető, profetikus írói magatartását. A kilencvenes években egyre többet foglalkoztatta a halál témája. Rekviem című művének előadását, amelyet ő maga rendezett, a magyar nézők is megcsodálhatták az Európai Színházak Uniója 9. nemzetközi fesztiválján 2000-ben Budapesten. A produkciót jelenleg is játssza a Cameri Színház. Mi egy délelőtti, ifjúsági előadását láttuk. A bődületes gyerekzsivaj láttán kétkedéssel ültünk le a nézőtéren. Rossz előérzetünk csak tovább fokozódott, amikor a tizenévesek füttyögéssel és tapsolással sürgették a kezdést. De ahogy elkezdődött az előadás, teljesen megváltozott a hangulat. A fiatalok feszült figyelemmel követték a színpadi játékot, és a végén felállva tapsolták meg a színészeket. Mint később megtudtuk, a Cameri vezetői sem tudták előre pontosan megítélni, hogyan fogadják majd a fiatalok az előadást. Az eset jól példázza a Cameri és egyáltalán az izraeli színházak szerepvállalását a társadalom életében: a Cameri a különböző méretű játszóhelyein délelőtt, délután és este egyaránt játszik, s kínálatával igyekszik megszólítani a társadalom minden rétegét. A fesztivál művészeti vezetője szerint az izraeliek 90%-a jár színházba. Még ha ez enyhe túlzás is, az azonban bizonyossággal elmondható az izraeli színházról, hogy népszínház, és a közönség imádja. A színházak persze mindent meg is tesznek azért, hogy szeressék őket a nézők. (Erre nem utolsósorban az is rákényszeríti őket, hogy költségvetésüknek csupán a 40%-át biztosítja az állam, a többit maguknak kell kigazdálkodniuk a bevételeikből.) Az pedig, hogy a Rekviemet fiataloknak is játsszák, mutatja, mennyire komolyan veszik a fiatal generációt.

Izraelben hihetetlenül közvetlen a kapcsolat a színházak és a közönség között. Ennek számos oka van. Az egész társadalom számára az egyik legfontosabb kohéziós erőt a héber nyelv jelenti, amelyet a legtöbb bevándorló csak Izraelben sajátít el. A színház az a hely, ahol az emberek autentikus héber nyelvet hallhatnak. (Mint mondták, előbb volt héber nyelvű színház, mint héberül értő közönség.) Egy másik fontos ok, hogy a színházak felvállalták a társadalmi fórum szerepét. Műsortervükben kiemelt helyet foglalnak el az eredeti héber darabok, amelyek többségükben a társadalmi valóságra, a múlt és a jelen akut és krónikus problémáira reflektálnak. Minden olyan kérdésre, amely a társadalmat foglalkoztatja, megosztja, felháborítja, traumatizálja. Így a holokauszt, a túlélők kapcsolata egymással, a túlélők és a későbbi generációk viszonya, a zsidók és a németek bonyolult kapcsolatrendszere, a világ különböző részéből bevándorolt zsidók kapcsolata egymással, a bevándoroltak és az Izraelben születettek kapcsolata, az izraeliek és az új bevándorlók konfliktusai, vallási és világi nézetek szembenállása, az egyes generációk kapcsolata egymással, az izraeli és arab konfliktus, a hatalom és a társadalom ellentmondásos viszonya, Izrael biztonsága és az egyéni kötelezettség- és áldozatvállalás kérdése, Izrael jövője és a jövő izraeli társadalma.

Az izraeli politikai drámaírás legismertebb alakja Joshua Sobol (1939, Tel Mond) akinek Gettó című világsikerű darabját 1990-ben a Madách Színház is bemutatta Mácsai Pál rendezésében. Sobolt az emberi tisztesség határhelyzetekben megnyilvánuló lehetőségei és korlátai foglalkoztatják. Két újabb darabjában is ezt vizsgálja. Az Ahawa be-Smanim Afelim (Love in Dark Times/Szerelem sötét időkben) egy csodálatos barátság története, amely fokozatosan alakul ki két nő között. Eda, a 70-es éveiben járó egykori táncosnő összetalálkozik Petrával, az 50 körüli haditudósítóval. Petra egy volt Wehrmacht-tiszt lánya. A tiszt Eda szeretője volt és a II. világháború alatt megmentette a nő életét. Az Ed Reiya (Szemtanú), amelynek előadásából részletet láttunk, Franz Jägerstätter osztrák földműves gazdálkodó életének utolsó napját mutatja be. A mű történelmi tényeken alapul: Jägerstättert 1943-ban Berlinben katonai bíróság elé állították és kivégezték, mert megtagadta a német hadseregben való szolgálatot, miután tanúja volt annak, amikor a Harmadik Birodalom egészségügyi hatósága mongoloid gyerekeket ölt meg. Izrael számára elsőrangú feladat az ország védelmének biztosítása. A katonai szolgálat lányok és fiúk számára egyaránt kötelező. A szolgálattal járó embertpróbáló helyzetek sok fiatal számára jelentenek komoly lelkiismereti és morális problémát, és okoznak pszichés sérüléseket. Sobol darabja számos olyan kérdést feszeget, amelyek a mai Izraelben is aktuálisak. Ez a témája Shmuel Vilozny Highnoon című egyszemélyes darabjának is, amelyet a színész-író saját rendezésében maga ad elő. Ez a darab is megtörtént eseményeken alapul. A történet az 1973-as októberi háború idején játszódik. Asher Solomon tizedes a Szuezi-csatornánál teljesít szolgálatot tartalékosként az izraeli hadsereg egyik erődítményében. A háború második napján egyiptomi fogságba kerül. 45 nap után szabadon engedik, és Solomon visszatér Izraelbe. Itt azonnal egy rehabilitációs központba küldik, hogy orvosi felügyelet mellett kipihenje magát, de elsősorban azért, hogy a hadsereg intenzív kihallgatásnak vesse alá a kapituláció körülményeit illetően. A kihallgatás során Solomon összetűzésbe kerül a kérdező tiszttel, mert az rendkívül sértő és megalázó módon bánik vele. Solomont az egész helyzet a fogságára emlékezteti.

A katonai szolgálat (pszichés) megpróbáltatásai és hatása a magánéletre, illetve a család és a hadseregben szolgálók konfliktusai fontos témái Yael Ronen (1976, Izrael) fiatal drámaíró-rendezőnő Plonter (Összezavarodva) című, improvizációkon alapuló, fiatal izraeli és arab színészek közreműködésével készült előadásának is. A produkció érdeme és érdekessége, hogy ezeket a kérdéseket nemcsak az izraeliek szemszögéből láttatja, hanem azt is megmutatja, hogyan élik meg mindezt a palesztinok. Hogy például az egyik oldalon szándékosan vagy véletlenül okozott károknak mik a következményei a másik oldalon. A rövid, hol vidám, hol brutális jelenetek szédületes gyorsasággal peregnek a szemünk előtt. Az őrületes tempó érzetét keltik a minimalista színpadi játékot kísérő, ellenpontozó multimediális megoldások - kivetített hirdetések és falfeliratok, filmbejátszások, zenei effektusok. A színészek maguk díszletezik be a színt, és felváltva játszanak arab és izraeli figurákat. (A színpadi beszédet a másik nyelvre fordítva mindig feliratozzák.) Remek színészi alakításokat látunk. Az előadás bátor és fontos politikai tett. A nézők, fiatal kibuclakók, kitörő lelkesedéssel fogadták. Mi, a fesztivál külföldi résztvevői úgy találtuk, hogy az előadás formailag izgalmasabb, mint tartalmilag. Az egyes jelenetek gyakran a híradásokból már jól ismert helyzeteket mutatnak be, és az ábrázolt jelenségnek csupán a felszínét láttatják, nem ásnak mélyre. A jelenetek sora is esetlegesnek tűnt, nem fedeztünk fel a műben határozott dramaturgiai koncepciót. Azaz a jelenetsor összességében nem hordozott egy világosan megfogalmazható vagy legalább érzékelhető jelentéstöbbletet. Bár lehet, hogy a dolgok jelenlegi állását tekintve ez nem is várható el, és már önmagában az nagyszerű dolog, hogy az izraeli-palesztin konfliktusról így is lehet beszélni, hogy egyáltalán létrejöhetett ez az előadás.

Izraelben azt mondják, a hadsereg a társadalom legfontosabb olvasztótégelye. A hadseregben eltöltött idő alatt gyakran kötődnek barátságok és jönnek létre politikai szövetségek. Hillel Mittelpunkt (1949), a politikai drámaírás másik legfontosabb kortárs képviselője szintén az 1973-as októberi, más néven Jom Kippur-i háború idején szolgált a hadseregben, Izmailijában, és részt vett a harcokban. A háború nemcsak magánemberi szinten kovácsolta össze a férfiakat, hanem politikailag is. Amikor hazatértek a háborúból, meséli Mittelpunkt egy interjúban, azt mondták: "Mostantól más életet fogunk élni, az életünk megváltozik." Változásokról beszéltek. Nemcsak abban az értelemben, hogy erőteljesebben részt vesznek a társadalom alakításában, de szó volt a folyamatok elkötelezett politikai befolyásolásáról is. A háború után ugyanis már nem tudtak bízni ezek a férfiak az állam élén álló politikusokban. Ahogy visszajöttek a háborúból, rögtön mentek tüntetni Jeruzsálembe. És megdöntötték a kormányt. "Meg voltunk győződve arról - vallja Mittelpunkt -, hogy vége a régi gárdának. És a régi jobboldalnak is. Úgy tűnt, a Jom Kippur-i háború nemzedéke fogja irányítani a jövőt. Visszatekintve azonban azt látjuk, hogy megmaradt a régi vezetés, illetve újra hatalomra került. Ugyanaz az Ariel Saron és ugyanaz a Simon Perez határozza meg a politikai színteret, mint annak idején. A Jom Kippur-i háború nemzedéke nem vette át a vezetést." Mittelpunkt szerint ez egy félig kasztrált generáció, amelyik még mindig a "törzs véneitől" függ. Ők alkotják ma Izrael burzsoáziáját, amely csak siránkozni tud, és mindenféle kis csalásokkal elvesztegeti az életét. Mittelpunkt szerint ez a generáció nem tudja, hogy hová tartozik valójában, ha korunk politikai eseményeiről van szó.

Ismailija című "komikus drámájában", amelyet a szerző rendezésében 2002-ben mutatott be a Beit Lessin Színház, ezt a problematikát dolgozza fel. A mű elnyerte az Évad Legjobb Darabja izraeli színházi díjat. Harminc évvel a háború után ismét találkozik három egykori katonatárs, akik együtt harcoltak a fronton: a nőgyógyász Micky, az újságíró Ami, és Kritz, aki a háború óta még mindig nem talált magára. A találkozóra Micky villájában kerül sor, amelynek renoválásával Micky Kritzet bízta meg. Az éjszakai találkozón szóba kerül valamennyi hazugság és árulás, amely ezt a régóta tartó és bonyolult barátságot át- meg átszövi: Micky viszonya Ami feleségével, Kritz terve, hogy a renoválás kellős közepén cserben hagyja Mickyt, és máshol új életet kezd, Ami egyik korábbi újságcikke, amelyben olyan kontextusban említette meg Kritzet, hogy az a férfit teljesen tönkretette. A három ötvenes éveiben járó, megkeseredett és megfeneklett életű férfi kíméletlenül leszámol egymással. Az egykori frontkatonák elszakíthatatlannak hitt köteléke végérvényesen felbomlik. A közösen eltöltött este vége egyben a sokévi barátság végét is jelenti, valamint annak a felismerését, hogy végérvényesen meghaltak régi ideáljaik.

Az Izrael számára győzelemmel zárult Hatnapos Háború következményeiről tudósít Mittelpunkt Ir Haneft (Oil Town/ Az olajváros) című darabja, amelyet az első este láttunk a Cameri Színházban. (A Cameri Színház a 2004/ 2005-ös évadban 12 izraeli darabot, 8 eredetit és két adaptációt, 3 külföldi klasszikust és 5 külföldi kortárs művet mutatott be.)

A háború után sok izraeli számára eldorádóvá vált az elfoglalt Sínai-félsziget. Valahol Abu Rodeisben, a sivatag kellős közepén lévő olajvárosban próbál szerencsét Ita, egy holokauszttúlélő asszony, akinek nem sok boldogságban volt része eddig életében. Hiteleket vesz fel és egy kis panziót nyit a városban, amelyet lánya segítségével működtet. A panzió vendégei olajmunkások, vállalkozók, hamisjátékosok, kurvák és a hadsereg katonái. Többségük a gyors meggazdagodás reményében jött ide. A darab vidám, keserű és érzelmes történet az imperialista álomról, a homokra épített légvárakról.

Itának mindennap meg kell küzdenie a betevő falatért. Lerobbant panzióját nemcsak vezeti-menedzseli, hanem maga látja el a napi teendőket is, hajnaltól késő estig. Főz, felszolgál, mosogat, takarít. Egyedüli segítsége a lánya, aki azóta él újra az anyjával, hogy a háborúban eltűnt a férje. Két nő, egyedül, férj nélkül. Ita, akárcsak Kurázsi mama, mindenféle erkölcsi skrupulus nélkül cselekszik, a holokausztra és a szüleitől kapott jó tanácsokra hivatkozva. Senki és semmi sem szent számára. Mindenkit érdekei szerint használ és kihasznál. Egyetlen szempont vezérli: hogy életben maradjon, ami számára a panzió mindenáron való megtartását jelenti. Lányát saját tulajdonaként kezeli, brutálisan bánik vele. Érzelmileg zsarolja, terrorizálja és manipulálja, semmibe veszi érzelmeit. Amikor úgy tűnik, hogy nem tudják tovább fizetni a hiteleket és elvesztik a panziót, Ita arra kényszeríti a lányt, hogy legyen a szeretője egy hamiskártyásnak, aki "szerelméért" cserébe majd összehamiskártyázza nekik a szükséges pénzt. Noha tudja, hogy a férfinak komolyan tetszik a lánya, átgázol mindkettőjük érzésein és megalázza őket. De egy napon összedől az Ita által épített kártyavár. Kiderül, hogy a lány férjezett, és a becsapott kártyás "kiszáll a buliból", így a pénz nem jön össze, s a panzió eladásra kerül. Az új tulajdonos, Ita legnagyobb meglepetésére, a saját lánya. Csodálkozása először kitörő örömbe csap át, mert azt hiszi, lánya kettejük számára vette meg a panziót, s ismét lekezelően és parancsolóan lép fel vele szemben, majd értetlenségbe és döbbenetbe fordul, amikor a lánya közli, hogy nem akar tovább közösködni vele, legfeljebb dolgozhat nála az anyja, ha akar. Mittelpunkt a panzió mindennapjainak történetébe ágyazva mutatja meg ezt az anya-lány konfliktust. De míg a főszereplőket kíméletlen realizmussal ábrázolja, addig a panzió lakói, a ki-be járó madám és a kurvák történetét vígjátéki és bulvárelemekben bővelkedő sztoriként tálalja, megspékelve a panzióban lakó fiatal katonák, a hadsereg egyik szórakoztató egységének szerepeltetésével: a négytagú zenekar Izrael-szerte ismert slágereket ad elő. A három történet, a darab három rétege nem illeszkedik szervesen egymáshoz, mintha három különböző műfajú darabból kerültek volna véletlenül egymás mellé. Amit Mittelpunkt az erős és markáns anya-lány történetben kimond, azt a másik két keserédes sztorival viszonylagossá teszi és bagatellizálja. Sajnos az előadás sem változtatott ezen, valószínűleg azért, mert maga a szerző vitte színre a darabot. Ami különben gyakori Izraelben. Itt ugyanis a darab és a szerző áll az előadás középpontjában. Nem véletlenül mondta Avishai Milstein, a fesztivál művészeti vezetője provokatív megnyitóbeszédében, hogy míg a rendezőcentrikus német színház csupán a lakosság 1%-át képes megszólítani, addig a darabcentrikus izraeli színház a lakosság 90%-át. A fesztiválon látott előadások alapján úgy tűnik, az izraeli drámaírók elismerésre méltó bátorsággal választanak témát, ám ez a bátorság már nem minden esetben jellemző a megírás módjára is. A végeredmény gyakran csupán egy kritikai realista elemeket tartalmazó, bulvár színezetű, keserédes mű, vagy egy jól megcsinált darab. A rendezés pedig többnyire inkább a fogyasztható elemeket erősíti fel: naturalista-realista díszlet és a külsődleges személyiségjegyeket hangsúlyozó szerepformálás. Láttunk persze nagyszerű színészi alakításokat is, például Tiki Dayanét az anya szerepében Az olajvárosban, vagy a jeruzsálemi Khan Színház Osher (Happiness/Boldogság) című előadásában közreműködő színészek játékát, akiknek sikerült csupán néhány vonással rendkívül markáns és eredeti figurákat teremteniük, s bámulatos könnyedséggel és magabiztossággal, következetesen végigvinni őket egy őrületes tempójú, másodpercre és milliméterre kiszámított cselekményen/játékon. Hogy mennyire különböző irányba mehet egy darab és a belőle készült előadás, jól példázza Savyon Liebrecht ismert izraeli prózaírónő Sinit ani medaberet eleicha (It’s All Greek to Me/Ez nekem kínaiul van - más fordításban: "Am I Talking Chinese"?/ Chinesisch spreche ich zu dir?/Netán kínaiul beszélek?) című darabjának előadása, amelyet Oded Kotler 2004-ben állított színpadra a Beit Lessin Színházban. Liebrecht ezzel a darabjával 2005-ben elnyerte az Évad Legjobb Drámaírója izraeli színházi díjat. A mű Izrael történetét mutatja be egy család történetén keresztül. A mű középpontjában két nővér áll, két Auschwitz-túlélő. Az idősebbik (Márta) férjhez ment egy kommunistához, és a férfi (Avram) ösztönzésére kivándoroltak Izraelbe. Itt él Márta húga, Karola is a családjával. Márta nem érzi jól magát Izraelben, idegesíti a kosz, a szomszédban lakó "arab" (szefárd zsidó) család. Rossz közérzetének valódi oka azonban az, hogy nem tud szabadulni a múlt emlékétől, nem tudja elfelejteni a "halottait". (A táborban az volt a feladata, hogy megszámolja a halottakat.) Egész élete erkölcsileg megkérdőjelezhető alapokon áll. A táborban a húgától kapott(?)-elvett(?) darab kenyér mentette meg az életét. Később ahhoz az Avramhoz ment feleségül, aki eredetileg a húga barátja volt. Ezért Márta lakásának ajtaja mindig nyitva áll Karola előtt, aki él is ezzel a lehetőséggel, és szinte állandóan Mártáéknál "lebzsel". Jelenlétével alaposan összezavarja a család életét. Kihívóan viselkedik Avrammal, kritizálja Mártát, az anyja ellen hangolja Miralét, Márta lányát. Az örök vidám, divatosan öltözködő, nagyvilági nő benyomását keltő Karola valójában szintén a múlt foglya, ő sem találja a helyét, csak ő a fantázia világába menekül, állandóan moziba jár, és saját magából is hollywoodi figurát kreál, legalábbis külsőleg. A házaspár egyre jobban elhidegül egymástól, bár kérdés, volt-e köztük valaha egyáltalán meghitt kapcsolat. Avram szavaiból az derül ki, azért választotta Mártát, mert neki nagyobb szüksége volt lelki támaszra. Márta kórházba kerül, Avram szívinfarktust kap és meghal. Mirale mindvégig az anyja, az apja és a nagynénje között vergődik érzelmileg. Amikor a gyászhét alatt anyja és nagynénje újra csak saját magával foglalkozik, s kettejük kapcsolatát elemzi, Mirale elhagyja a családját. Mindezt a lány felnőttkori visszaemlékezéseiből és a szomszéd "arab" család fiának elbeszéléséből tudjuk meg lassanként. Mira el akarja adni szülei egykori lakását, ezért elmegy oda, hogy találkozzon az ingatlanközvetítővel. A régi bútorok között megelevenednek az emlékei, és képzeletében újra átéli gyerek- és ifjúkorát. Az ingatlanközvetítőről kiderül, hogy az egykori szomszéd "arab" család fia. A férfi (Simon) most árulja csak el Mirának, hogy gyerekkora óta szerelmes belé. Mira azt is tőle tudja meg, hogy az anyja öngyilkos lett, miután hosszú ideig Simon és családja ápolta. Mira és Simon "összejön", de egy együtt töltött éjszaka után Mira végül megbízóként búcsúzik Simontól.

Az előadás felerősíti a darab melodramatikus jellegét. A szereplőket nem egyéníti eléggé, nem mutatja meg belső ellentmondásosságukat és belső konfliktusaikat, sztereotip figurákat csinál belőlük. Különösen keveset tudunk meg az apáról és az anyáról. Az apát alakító színész csupán a "jó embert", a családjáért élő férfit mutatja meg, de küzdelmét-vergődését a két nő között, szexuális frusztráltságát csak verbálisan fogalmazza meg. Ugyanígy egysíkú az anya ábrázolása is. Egy tisztaságmániás, zárkózott asszony, aki folyton zsörtölődik, soha nem tud örülni semminek. Az élet számára kötelesség. Érdekesebb Mirale fiatalkori figurája Tali Rubin megformálásában, akinek mindig más arcát látjuk, attól függően, hogy melyik családtagjával beszél. Ezzel kiválóan érzékelteti a lány bizonytalanságát, és azt, ki hogyan, milyen erősen hat rá. Merav Grober a fiatalabbik nővér, Karola szerepében aránytalanul uralja a terepet. Figurájából adódóan eleve egy harsány nőt kell megformálnia, aki mindent összekuszál maga körül, és kihozza az embereket a sodrukból. A rendező színészvezetésének köszönhetően Grober többnyire elhatalmasodik a színen, a többiek statisztálni kényszerülnek. Történik mindez egy fantáziátlan, részben stilizált, részben realista díszletben. Felemás megoldást alkalmaz a rendező Mira emlékeinek a megidézésére is. A nappaliban játszódó jeleneteket "élőben" látjuk, a hálószoba-, illetve a gyerekszobabelieket kvázi árnyjátékként, két tüllfüggönnyel elfedett díszletbelsőben. Mindezek ellenére az előadás óriási siker.

Savyon Liebrecht csupán az egyike a női drámaíróknak Izraelben. A női drámaírásról szóló kollokvium keretében 11 (!) drámaírónőt ismerhettünk meg, akik darabjaikkal és dramaturgi, rendezői munkájukkal nagyon fontos formálói az izraeli színháznak. Egyéni hangú műveikkel, amelyek többségükben családtörténetek vagy egyes családtagok kapcsolatainak történetei, illetve a nők vallásban betöltött helyét, szerepét vizsgálják, nagyon határozottan mondanak véleményt a mai izraeli viszonyokról. Így például Miriam Kainy (Felhőszakadás), Hadar Galron (Mikve), Edna Mazya (A hinta, A lázadók), Anat Gov (Legjobb barátnők).

A fesztivál ideje alatt két olyan előadást láttunk, amelyek nem az izraeli mindennapokhoz kapcsolódtak. Az egyik a már említett Osher, a jeruzsálemi Khan Színház fergeteges humorú, színészi remeklésekben bővelkedő experimentális előadása, és a Habima King Solomon and Shalmai the Cobbler (Salamon király és Salmai suszter) című musical-előadása, amelynek alapjául Sammy Gronemann német nyelvű, Der Weise und der Narr - König Salomo und der Schuster (1943, A bölcs és a bolond - Salamon király és a suszter) című eredeti színdarabja szolgált. Ezt a német eredetit Izrael nemzeti költője, Natan Alterman fordította le héberre és írt hozzá songokat. A művet először 1943-ban mutatta be az Ohel Színház. Húsz évvel később a Cameri vitte színre, ezúttal musicalként, Alexander (Sascha) Argov zenéjével. A musical több songja hetekig vezette akkoriban az izraeli slágerlistát. A musical színháztörténeti eseménnyé vált, és az izraeli kultúra szimbólumává lett. Mi a Habima Színház 2005-ben bemutatott előadásában láttuk, Ilan Ronen, a színház művészeti vezetője rendezésében. A produkció szakmai szempontból nem különbözött egy profi musical-előadástól. Ami különlegessé és felejthetetlenné tette, az az előadás légköre volt, a meghitt, közvetlen kapcsolat a színpad és közönség között. Régen éreztem színházban ennyire erősen, hogy a színészek annak a nézőtéren ülő közel 1000 embernek játszanak, akiknek szórakoztatva el akarnak mesélni egy történetet, amelynek van csipetnyi filozófiai töltete és nevelő szándékú figyelmeztetése is (a bölcs tud mit kezdeni egy jó helyzettel, a bolond viszont nem). És a közönség érzi ezt a személyességet, ezt a személyes megszólítást, s élénken reagál a játékra, és hálásan jutalmazza.

Mint itt, a többi előadás kapcsán sem az izraeli SZÍNHÁZMŰVÉSZET kérdései foglalkoztatnak elsősorban, hanem a színház közönségre gyakorolt erős és felkavaró hatásának a titkát próbálom megfejteni. És úgy sejtem, ennek az lehet a magyarázata, hogy az izraeli színházcsinálók elsődleges szándéka nem az, hogy MŰVÉSZETET hozzanak létre, amelynek megtekintésére aztán beengedik a nézőket, hanem az, hogy színházat csináljanak a közönségnk. Ez határozza meg téma- és darabválasztásukat és a darabok előadásmódját is. (Mielőtt az egyetemes emberi értékekre hívnák fel a nézők figyelmét, előtte arról beszélnek, hogy milyen problémákat látnak az izraeli társadalomban.) Ez az alapja a színház és a közönség közvetlen kapcsolatának. Ettől válik a színház fórummá, ahol nyíltan beszélnek magánéleti, családi, vallási, társadalmi problémákról, de olyan hellyé is, ahol a lélek felüdülhet vagy gyógyírt kaphat sebeire. Az izraeli színház, úgy tűnik, a nézőért van. De lehet, hogy csak azért, mert erre kényszeríti anyagi helyzete?

SZILÁGYI MÁRIA