Mintha egy Kusturica-filmbe csöppennénk, amikor belépünk a színpaddal egybefolyó nézõtérre: érezni vélem, ahogy az arcomba csap a bajok elõl illuzórikus menedéket nyújtó alkohol és a valami módon magát tisztességesnek gondoló szegénység szaga. Szilágyi Nándor erõteljes, realista alapozottságú díszletterve a legapróbb részleteiben is pontos, minden egyes kelléke a rendezõ és a játszók szándékait szolgálja. Koszlott falú, lelakott szuterénben vagyunk, ahol az intimitásnak esélye sincs megteremtõdni. A lakásnak nem csak a nézõtér felõl nincs fala, velünk szemben szûkös ablakszemeken kellene beszûrõdni némi napfénynek - ehelyett rendre a folyosót rovó szomszédok lábait látjuk. A játéktér fölötti odúban pedig õsöreg anyóka gubbaszt szinte végig mozdulatlanul, légycsapóval a kezében, mintegy felügyelve a történéseket, néma jelenlétével is fenyegetõen. A színpadot elborító tárgyak a karakterépítés és a környezetrajz eszközei: az ajtó fölött csengõvel kombinált mû szarvasfej (!), a falon családi fotó és szentkép békés együttese, a kellõ pillanatban darabjaira szakadó kazettás magnó, a lépcsõn felsorakozó, széttaposott lábbelik - csak néhány a végtelen számú limlom, a szereplõk életének tárgyai közül.
A jó színpadi mű gyakran határszituációk idején játszódik, s a vált(oz)ással járó konfliktusok és áldozatok kerülnek a cselekmény középpontjába. Az orosz Koljada (1957-) drámája tiszta, éles, ettől aztán kegyetlen pillanatfelvétel: egy korszak, egy birodalom végnapjainak, alattvalói tanácstalan vergődésének leszünk kényszerű szemtanúi. Persze paradigmatikusan olvasandó a romlás, ettől működik mindenütt és minden korban a szöveg: a Szovjetunió (a szövegben kimondatlan) haláltusáját bravúrosan kapcsolja össze a szerző a tévé és rádió által a szereplőkbe - s így belénk, nézőkbe is - szüntelenül sulykolt világvége-hangulattal. A szerencsétlen figurákban különböző szinteken, eltérő gondolati és érzelmi háttérrel, de sorra megképződő menekülési vágy nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen egyértelmű, hogy ennek a világnak vesznie kell - mindegy, milyen áron.
A hiány strukturálja és építi Koljada Spiró György magyarításában lendületes, gazdagon burjánzó, számtalan asszociációt keltő szövegét. Személytől és helyzettől függ, hogy kinek-kinek olyasmi hiányzik-e, amivel valaha rendelkezett, de az mára nyom nélkül elveszett, vagy netán a vágyott dolog egyelőre meg sem fogalmazódott, s éppen az általa hagyott űr révén van jelen. A két nővér, Olga és Irina az előző századból itt ragadt csehovi alakok, akik persze még mindig nem jutottak el hőn áhított Moszkvájukba - és azt is biztosra vehetjük, hogy már nem is fognak. Koljada kegyetlen drámaszövegét hallva embertelen, sivár környezet képződik meg a szemünk előtt. Írói leleményének köszönhetően minduntalan groteszk színeket kap a tabló: a kisszerű, sokszor verekedésbe torkolló civakodások, trágár szócsaták, megalázó helyzetek egyszerre nevetségesek és szívet facsaróan megrendítőek.
Pesitz Mónika tétova, összeroppant, szenvedésében krisztusi kínokat kiálló Olgája nagyszerű, érett alakítás. Olga gyerekes csökönyösséggel akar bízni, ragaszkodni, hinni. És persze szeretni - mindegy, hogy kit, hogyan, milyen áron. Ám minden igyekezete hiába: a kor és a helyszín csak egy cinikus grimasszal felel a megszenvedett életre. Nyomába se érhet Marilyn Monroe-nak, nem más ő, csak egy kisvárosi Murlin Murlo. Testét-lelkét megkínozzák, összetörik, hogy végül játék babaként hajítsák a szemétdombra. Tudjuk: számára és számunkra sincs, itt és most nem lehet megváltás. Pedig Olga a puszta reményért bármire képes lenne: innen érthető a dúvad szomszéddal, Mihaillal (Mezei Zoltán) folytatott, igencsak egyoldalú viszonya. Bár a férfi megalázza és veri, nem létező hatalmának és férfiasságának szemléltetőeszközévé alacsonyítja, a lány mégsem tud vagy akar szabadulni tőle. A helyzet változik, amikor az új albérlő megérkezik a lakásba: Alekszej (Kálló Béla) minden szempontból más. Fiatal, jóképű, sokáig legalább olyan határozatlan, mint maga Olga, ráadásul afféle íróember. Egy igazi művész a lepusztult falak között! A nézőben felhorgadó remények aztán Olga vágyaival együtt hullanak darabjaikra, amikor rádöbbenünk, hogy a mocsár persze Alekszejt is lehúzza. Olga testvére, Irina (Vicei Natália) állandó részegsége ellenére jóval józanabb húgánál. Alighanem régen belátta, hogy kár a gőzért: a változások, kimenetelüket tekintve legyenek bármilyenek, a kisember feje fölött, akaratától és szándékától függetlenül következnek be. S ha ez így van, akkor már jobb egy másik, legalább kellemesebb közérzetet biztosító világba menekülni. Vicei Natália alakítása minden ízében méltó párja Pesitz Mónikáénak. A közönséges, részeges perszónát megformálva a színésznő magabiztosan kerüli el a szerepben rejlő lehetséges veszélyeket: pillanatra sem csúszik át ripa csériába. És az már valódi színpadi csoda, hogy eközben még szánalmat is képes ébreszteni a szemlélőben...
Hernyák György - a tavalyi kisvárdai fesztiválon megérdemelten fődíjat nyert - rendezése kivételes összpontosítással egyensúlyoz a hiperrealizmus és az amögött rendre felcsillanó szürreális tartomány határán. (A pergő ritmusú előadásban az egyik ilyen pillanat Olga váratlan felbukkanása egy egyértelműen csehovi ihletésű, a közönséges göncökhöz képest rendkívül visszafogott ruhában - a jelmezeket válogató Kreszánkó Viktória munkája, ahogy itt, úgy minden szereplő esetében telitalálat.) A két síkot egy időben képes a rendező félelmetes érzékenységgel megjeleníteni színpadán. Az egymást kizáró minőségek: otthonosság és idegenség, nosztalgia és elutasítás magától értetődő természetességgel kapcsolódnak egymásba, mintha elidegeníthetetlen társak lennének. A Szabadkai Népszínház előadása minden ízében megérlelt, felejthetetlen színházi este.
JÁSZAY TAMÁS
