Paolo Magelli két elõadást rendezett vendégként Miskolcon. Az egyik Ödön von Horvath méltán keveset játszott drámája, a Szép kilátás, melynek mintegy melléktermékeként, udvariasabban fogalmazva társdarabjaként jött létre az Agyõ Európa, Európa agyõ címû elõadás. Ennek kiindulópontja is Ödön von Horvath; az eredeti terv az volt, hogy az õ rövidebb írásaiból, kisepikájából áll majd össze az elõadás. Ám a koncepció módosult, s ha a rendezõ nyilatkozatainak hinni lehet, a bemutató alapját végül is a magyar alkotók, színészek önéletrajzi jellegû írásai, történetei képezik; ezt gyúrta eggyé a rendezõ és a dramaturg, ®eljka Udovièic.

Lineáris történetről ugyan nem beszélhetünk, de a sok kis történetcserép végül is a múlt század második felének magyar történelmét idézi meg - az átlagember (tehát hangsúlyozottan nem a politikus, a vezető vagy a művész) szempontjából. Létrejöhetne így egy nagyon izgalmas személyes magántörténelem, melynek az Alexander Balanescu játszotta zene, a mozgás és a rendezői kreativitás sajátosan egyedi, izgalmas formát adhatna. Hogy ehelyett többnyire csak kliséket látunk, annak több oka is lehet. Az egyik az, hogy a csokorba gyűjtött magántörténetek végül is egy srófra járnak. A kisember tulajdonképpen hasonlóan éli meg a történelmi kataklizmákat; nem kötelezi el magát eszméknek, nem harcol elérhetetlen ideákért, igyekszik megtalálni a maga boldogságát. Az orosz megszállókról az orosz katona lánya jut eszébe, a vezényszavakról a közösség, s általában a zord történelmi széljárást feledteti vagy legalábbis zárójelbe teszi a fiatalság gondtalansága, szélesebb távlatokkal nem törődő boldogsága, vagy a mindezt megidéző nosztalgia. Ennek igazságtartalmát pillanatra sem vitatnám, csak azt konstatálom, hogy ezek a történetek így, csokorba gyűjtve, nem pusztán közhelyesek, hanem éppen azt a személyességet, egyediséget iktatják ki, mely a játék táptalaja lehetne. S ehhez kapcsolódik a második ok is: maga a játék sem közvetít személyességet; az egyébként érezhető lelkesedéssel és szakmai ambícióval, bár távolról sem egyenletes szakmai színvonalon dolgozó színészcsapaton (Barta Mária Viola, Bősze György, Fandl Ferenc, Halmágyi Sándor, Homonai István, Hunyadkürti István, Kaszás Géza, Kerekes Valéria, Máhr Ági, Müller Júlia, Szirbik Bernadett, Varga Andrea és Varga Klári játsszák az előadást) meglehetősen kevéssé érződik, hogy ezek valóban az ő történeteik lennének. (Mint ahogy - rendezői nyilatkozat ide vagy oda - nyilvánvalóan nem is azok, a legtöbb esetben már csak életkori okokból adódóan sem - de ettől még a színészi játék elhitethetné ezt.)

A harmadik ok pedig a formában keresendő. Menczel Róbert tere a játék első felében osztálytermet formáz, Laczó Henriette pedig kisiskolásoknak öltözteti a színészeket. Magelli csoportokat, (szavaló)kórusokat formáz a szereplőkből, megidézve az iskolai ünnepi műsorok atmoszféráját. Ám nem csak megidézi; maga a játék is (részben a közhelyes történetek, részben a kliséket imitáló, ám azokat felülírni nem képes forma okán) vészesen hajaz egy iskolai ünnepi műsorra - ami aligha felelhet meg az alkotói intenciónak. Vannak ugyan enyhén ironikus játékötletek, kiszólások, ám ezek legfeljebb lazítják, de nem bontják meg a formát. Amikor azután - meglehetősen hosszú idő múltán - sikerül elszakadni a kiindulóponttól, kétségkívül más minőség és más stílus születik. Balanescu zenéje ezúttal is erős hatással bír, akárcsak Magelli váratlan rendezői effektjei, a koreográfia pedig élettel és értelemmel telítődik. A líraian groteszk, játékot és agressziót sűrítő, a repetíció és a variációk ötletdús váltakozására építő "hattyús táncjelenet" (tüllszoknyákkal, bohócorrokkal, gyilkolásokkal és "feltámadásokkal") eredetibben, hatásosabban és lényeglátóbban szólaltatja meg az előadás mondandóját, mint a korábbi, szavakra támaszkodó jelenetek együttese. Ez azonban már egy másik előadás, amelynek voltaképpen semmi köze a korábbiakhoz; egy eredeti formakultúrájú és kivételes atmoszférateremtő erejű rendező groteszk víziója. Az átkötés (vagy inkább a visszacsatolás) szándéka ugyan a zárlatnál egyértelmű, de kevésbé sikeres.

Az Agyő Európa, Európa agyő megnézése után hasonlóképpen éreztem magam, mint a más jellegű, de lényegében hasonló problémákat felvető Szép kilátás megtekintésekor. Egy vitathatatlan kvalitású rendező találkozott mindkét esetben egy problematikus alapanyaggal és egy meglehetősen vegyes összetételű társulattal. Ami létrejött, egyik esetben sem érdektelen ugyan, de jelentős hiányérzetet hagy maga után. Főképp azért, mert hasonló energiával és invencióval erősebb anyagból bizonyosan kvalitásosabb produkciók jöhettek volna létre. Ha azonban az elkészült bemutatókat rendező és társulat ismerkedési fázisának, egy kialakuló együttműködés első lépésének tekintjük, talán még némi bizakodást is megengedhetünk magunknak.

URBÁN BALÁZS