Az egészrõl mintha Trepljov tehetne. És a Szexmisszió, A majmok bolygója, A csillagok háborúja meg a Mátrix, és egy kicsit talán Madách is. Mindenesetre a XIX. században írt, de a XXIV. századba helyezett Don Juan és Faust címû Christian Dietrich Grabbe-dráma színpadán is hideg és üres minden. Ehhez a posztmodern újromantikához illik Florilena Popescu sokértelmû asszociációkra lehetõséget adó plexi és fém díszlete, a szinte semmi filozófia, a redukált szószint, a stilizált játék, a gyönyörû fények (még akkor is, ha a Thália Színházban akadtak bakik), az áradó zenék (Vlaicu Golcea) és az olyan mozgássorok, amelyek a kortárs táncot és a cirkusz világát egyaránt idézik (koreográfia: Hugo Wolff m. v.). Robert Wilsonhoz vagy Sascha Waltzhoz hasonlóan annyira erõs itt is az audiovizuális élmény, hogy a nézõnek nem kell a nyelvet bírnia, mégis tudja követni az eseményeket.

Már az is bizarr, ahogyan a német drámaíró - hosszú, nem is túl jó dramaturgiájú, szinte alig játszott művében - "összehozta" és megharcoltatta az európai kultúrmitológia két fő szereplőjét, a mindenséget megismerni vágyó és azt birtokba venni kívánó Faustot (Demeter András) és a csábító, érzéki örömök számára élő Don Juant (Balázs Attila). Ám az ellentét csak látszólagos, hiszen a két férfit az önzés, az aktivitás és a szabadságvágy táplálja. Alexander Hausvaternél két ketrecbe zárt, csupasz, hímnemű egyed, két kísérleti alany találkozik. Egyikőjük Rodin Gondolkodójának pózában ül, a másik majd szétveti a rácsokat és artikulálatlan hangokat ad ki. Biológiai kódjaikat csak a tudósok ismerik, akik nem is férfiként tekintenek rájuk: hatalmas vászonra számsorok, gerincoszlopok, koponyák és 3D-ben megrajzolt fejek vetítődnek ki. A beszédet, a tudatalattit, az emlékképeket gépek segítségével idéztetik fel velük és bennük, így ébred rá a két test arra, kik is ők valójában. Elkerülhetetlen és eleve elrendeltetett végső összecsapásuk - a tulajdonképpen illúziórombolóan vicces lézerkardozás, amit igazán csak Demeter és Balázs tehetsége hitelesít -, de ehhez nincs semmi köze Don Juannak vagy Faustnak.

Annál több Mephistónak (Tokai Andrea), aki bár annyira egyértelműen csábít, mint egy férfi, és lehet öltönyben, felvehet a vörös estélyihez cilindert, marad nő. Megfiatalítja Faustot, de ebben azért neki is van némi érdeke. Hiszen vélhetően számára sokkal kívánatosabb véres csókkal megpecsételt szerződést kötni egy ilyen férfival, mint egy kopott házikabátos, ősz hajú, sokdioptriás szemüveget hordó, botra támaszkodó aggastyánnal. Az ördögasszony, a nagy machinátor azonban nem éri be eggyel, neki Faust mellett Don Juan is kell. Cinizmusa és pragmatizmusa játékossággal és eleganciával vegyül. Ő ennek a revünek a rendezője, ceremóniamestere.

Donna Anna (Alina Reus), a két férfi vágyának tárgya sodródik az eseményekkel. Gyönyörű, sejtelmes, titkokkal és szomorúsággal teli nő, aki a gyász elől menekül a szerelembe, és aki nem tudja, hogy a szeretkezés Fausttal halált hoz. Érdekes megoldás, ahogyan két Tudóst médiumként használva beszél a két férfival: Magyari Etelkán keresztül Fausttal, Lőrincz Rita által Don Juannal. Anna és a férfiak egymásra néznek, a tekintetekben játszódik le minden, vibrál a levegő, a Tudósok pedig előrenézve, gépiesen, visszafogott érzelmekkel mondják a szöveget.

Balázs Attila Don Juanként nem elég erőteljes, nem elég ösztönös, nem tudja elhitetni sem a gonoszságot, sem az ellenállhatatlanságot. Igaz, lehetősége sem nagyon van rá, mert inkább Faust összetettebb alakjára koncentrál a rendezés. Demeter András egyszerre finoman intellektuális és érzéki. Egyszerre lehet őt és eszméit vágyni és elutasítani. Tűz és víz. Lángol, mint a könyv, majd hidegen filozofálgat a medence vizében a halott Anna mellett.

Hazai színpadokon ritkán tapasztalható, hogy a háttérben szereplők nem tömeget játszó mozgó díszletelemek, hanem társulatként, igazi koncentrációval és súllyal vannak jelen. A nemtelen Tudósok örömüket lelik a munkában: csillog a szemük, amikor táncolnak, amikor felöltöztetik Don Juant, Faustot, vagy behozzák a két archetípus attribútumait. Először a két férfira csodálkoznak, majd saját nőiességükre. Lehet, hogy a Laborvezető (Daniela Bostan Popa) nem véletlenül tartja ketrecben a "fenevadakat", mert tisztában van azzal, milyen vágyakat keltenének, mint ahogy keltenek is, a nemiségről tudomást sem vevő nőkben, vagy a labor egyetlen férfi Tudósában (Aszalos Géza), aki Signor Rubióként is megjelenik. Szerepeiknek megfelelően kimódoltan merev Éder Enikő és Borbély-Bartos Emília játéka Octavióként és Kormányzóként. A commedia dell’arte erős színeit idézi Leporello (László Péter) és a Lisettaként "kettős életet" élő, így az érzékiséget megtapasztaló Tudós (Magyari Etelka) kettőse.

Az előadás ugyanúgy végződik, ahogy kezdődött: a két, nőkre veszélyes férfit ketrecbe zárják. De ahogyan az nem derül ki, hogy melyiküké a sötét(ebb) erő, úgy arra sem kapunk egyértelmű választ, létezik-e, és ha igen, kinek a kezében van az ötödik elem. Meghajláskor Don Juan és Faust összepacsizik, a szereplők osztályképszerűen összeállva mosolyognak. Mintha nem kellene ezt az egészet komolyan venni.

PAPP TÍMEA