Szimptomatikus elõadás. Szembeszökõen mutatja azt a színre vivõi metódust, amelyik mindinkább elharapózik. Elõvesznek egy klasszikus szerzõt. Esetleg rendelnek újabb fordítást is. Amennyit költenek a napjainkat imitáló magyarításra, azt könnyedén behozzák a kosztümökön, a külsõségeken, amelyeknek cseppet sem kell a korabeli stílust követniük. Mert a legfõbb szándék, hogy a színjáték átugorjék évszázadokat. S azzal hivalkodjék, hogy a jelenben történnek a hajdani események. Persze, mit kezdenénk muzeális leletekkel? De semmi sem múlik az újmódi csomagoláson. Még bosszanthat is a csalóka "design".

Lássuk tehát a Karneválvégi éjszakát, amelyet a Radnóti Színház tűzött a műsorára. Nem a legjelesebb darabja Goldoni munkásságának. Nem vetekszik a Mirandolinával, vagy éppen A chioggiai csetepatéval, amelynek a "tőszomszédságában", 1762-ben keletkezett. Egy abból a hatvan opusból, amelyek a San Luca színházhoz kötődő korszakában születtek, mégsem restellni való. Egy mulatságon lányok és fiatalemberek, idősebb és ifjabb házasfelek, s a párjuknincs többiek olyan szívbéli bonyodalmakba sodródnak, amilyenek valóban megeshettek a tizennyolcadik században csakúgy, mint a huszadikban-huszonegyedikben.

Mert kérdés, melyik században is vagyunk. Lényege - s nem külsőségei - szerint mindig jelen idejű a színház. Elkoptatott ötlet, de legalább logikus, ha mába öltöztetik. Hovatovább éppoly elkoptatott, de illogikus, ha a múlt század hatvanas-hetvenes esztendeinek gönceit aggatják rá. Miért? Volt ez már kérdés máskor is, sikeresebb előadás kapcsán is. Olyasféle válasz hangzott el, hogy a rendező - s még jó néhány kollégája - leginkább azokban az évtizedekben jártas, ifjúságának esztendeiben. De az, aki e Goldonit tette színre, éspedig Rusznyák Gábor, több nemzedékkel fiatalabb. Mi köze lehet ezekhez az időkhöz? Kivált akkor kérdéses, ha Velence a helyszín. Ami számunkra akkoriban: Nyugat. Nincs is eleven kapcsolatnak semmi nyoma.

Márpedig olasz földön kell, hogy járjunk. Hiszen Török Tamara fordításában is meneghellát játszanak, s nem mondjuk ultit. Többször emlegetik a lagúnák városát. Valami csatorna is vezethet a színpadi tér szegélyén, amit inkább kikövetkeztetni lehet, semmint látni. A történések végeztével a szereplők gumicsizmát is vesznek, mert úgymond: emelkedik a víz. De a vendéglátó takácsmester otthona jottányit sem hasonlít a velencei házakra, akár mostanában volnánk, akár néhány évtizede. Úgy látszik, e színházban kevesen tudhatják, mi jellemezte e még közeli múltat. Mintha Ignjatovic Kristina csak szemelgetne azokból a mozzanatokból, amelyek egy lakást jellemeztek, vagy öltözékeket akkoriban. S amit összerak belőlük, az cseppet sem idézi fel a kort, amelynek még bőven vannak tanúi. Az életben nem hordtak például olyan tupírfrizurát, mint amilyent itt fésültek. Summa summarum: nem lehet tudni, hol vagyunk, mikor vagyunk. Itt is, ott is, amott is? A mi házunk előtt is?

"Valaki kell nekem is..." "Félteni kell..." "Nem várok holnapig..." "Ott fogsz majd sírni" "Love Me Tender..." Efféle slágereket is előadnak betétként, csakugyan a hatvanas-hetvenes évekből való, de korábbi magyar táncdalokat is, s a közülük mindenképp kilógó, 1956-os Elvis Presley-számot is. Ami szintén tünetértékű. Mármint az, hogy a zenés tálalás ragályként terjed azokban a produkciókban, amelyek hosszabb szériára, nagyobb látogatottságra pályáznak. Történt már hasonló a Radnóti Színházban is, amelynek társulata korántsem énekes talentumokra épül. Eszünkbe jut az Anconai szerelmesek, amely legalább nem egy Goldoni-műnek volt a limonádé változata. S itt nagy hasznuk nincs is a daloknak. Egyvalaki tudja őket úgy előadni, hogy az emlékezetes legyen: Szervét Tibor. Nem a hangja miatt. Mintha egymaga ismerné az akkortájt jellemző magatartásokat. Hogy milyen volt egy korosodó jampec. Tudják még, mit jelent e szó? A jampi afféle laza fazon. Ennek a bizonyos Momolónak, aki a társaság középpontja, gumiként lötyög is a keze-lába, s nem csak Kadala Petra koreográfiájára.

Megjegyzendő: szinte az egész kompánia szerepel e komédiában. (A direktor, a hölgy- és a férfigárda korelnöke, s egy vezető színésznő kivételével.) Természetesen, a tizennégy szereplő közül vannak olyanok, akik tapasztalatuk révén könnyebben hoznak most is egy karaktert. Mint Alba asszonyként Martin Márta, akinek nyűglődése olyan hiteles, hogy attól mulatságos, nemkülönben Lazzaro takácsként Kocsó Gábor, aki remekbe formálja a papucsférjét. Az öregecske, de életteli Madame Gatteau-ként pedig Csomós Mari véteti észre magát úgy, mint régi francia filmek nagy színésznői tették akár epizódokban is. Még Csányi Sándor érzelmeiben bizonytalan, de makacsul féltékeny Agostinója tűnik ki. S a vendégként beugró Pokorny Liát a hölgykoszorú egyik tagjaként kell méltányolni. Sajnálom, hogy Szombathy Gyula most sem lepett meg, Zamaria mesterként is olyan, amilyennek látott alakításai nyomán látatlanban elképzelhetni.

S akkor essék szó az ifjabbakról (a méltó szerepekhez filmen jutó Csányi Sándor kivételével). Legyen a doyenjük Schneider Zoltán, aki bő évtizede van a pályán, negyedik évada e társulatban. A legifjabb s ide legutóbb szerződött Marjai Virág. Kettejük között Mészáros Tamás, Lengyel Tamás, Karalyos Gábor, Kovalik Ágnes, Wéber Kata. Ki helyt állt már vidéki teátrumban, ki még színinövendékként tűnt fel, törékeny Hamletként, elbájoló Colombe-ként. Valljuk meg, hogy e vidámkodásban csak szituációs gyakorlatokhoz jutottak, amelyeket a rendezés sem visz tökélyre. Most taglalhatnám, ki mennyit csikart ki magának belőle. Lényegesebb lejegyezni, hogy nem látom, a direkció úgy léptetné előre őket, ahogy annak idején például Kováts Adéllal, Kerekes Évával, Schell Judittal tette. Ha már szerződést kínáltak, építsenek rájuk előadásokat. Nemcsak többüknek egyszerre, mint a Negyedik nővérben történt, de kinek-kinek a vállára kerüljön súly. Derüljön ki, teher alatt növekszik-e a pálma.

Még arról eshetne szó, hogyan gondozza e színház a közönségízlést. De halasszuk! Hátha e tárgyról jobbakat írhatunk legközelebb.

BOGÁCSI ERZSÉBET