"Az üres tér" a mottója a londoni Theatre Museum prospektusának, s Peter Brooktól vett idézettel indítja a látogatót útjára a kiválóan rendezett, információgazdag és rendkívül élvezetes multimediális kiállításokra: "Peter Brook színházigazgató több mint 50 éve keresi a választ a kérdésre, »Mi a színház?« A mi elsõ kérdésünk: »Mi az ön számára a színház?« »Épület? Színdarab? Szerzõ? Színész/színésznõ? Mindezek? Valami más...?«" A kérdõív utolsó oldala üres, oda saját gondolataink kerülhetnek.

Először London színházi életével ismerkedünk: 1885-ben rombolták le a bordélyokat, hogy helyükön színházi negyed épülhessen fel. A West End létrejöttét 1843-tól 1914-ig datálják. Különösen az 1875 és 1914 közötti időszak tűnik jelentősnek, amikor egyszerre 30 új színház és music hall épült. Nem mellékesen azt is megtudhatjuk, hogy a cenzúratörvény egészen 1968-ig érvényben maradt, azaz az új darabokat kötelező volt előzetesen engedélyeztetni.

Jelenleg 60 épületben 50 000 férőhely fogadja a közönséget, 2002-ben 12 millió jegyet adtak el. A West Enden, azaz a színházi negyedben, illetve a körülötte lévő mintegy 2000 kávéházban, étteremben, gyorsbüfében, a mozikban egy-egy szombat estén akár 95000 fő is megfordul. (Az első filmet 1896-ban vetítették, 1911-ben már 94 mozi üzemelt, 55000 férőhellyel.) London kulturális életének fellendülése mögött nyilvánvalóan a gazdaság nagyfokú fejlődése, az iparosodás, a társadalom lehetőségeinek minden korábbit felülmúló bővülése állt. London lakossága az 1841 és 1891 közötti 50 évben megduplázódott, 4 millióra emelkedett, ezzel párhuzamosan egyre inkább növekedtek a közép- és felső osztályok szórakozási igényei. A színházak ugyan az alsóbb rétegek számára is hozzáférhetőek lettek, a kispénzű közönségnek az olcsóbb jegyekért cserébe meg kellett elégednie a szűkösebb helyekkel.

A korabeli plakátok, színházi kellékek, fényképek alapján készülő áttekintés nem feledkezik meg az amerikai "tömegkultúra" európai térhódításáról sem, elsősorban annak leggyorsabban terjedő műfajáról, az 1912-es évektől Európában is hódító jazzről. A jazz és a tánc további népszerűsítése az első világháború idején Európában állomásozó mintegy 2 millió amerikai katonának köszönhető. Hollywood némafilmjei is eljutottak a szigetországba, akárcsak Gershwin melódiái. A West End igazi amerikanizációja mégis a filmipar térhódításával következett be. A BBC elődjének első rádióadása 1922-re nyúlik vissza, a BBC 1926-27-ben kezdett sugározni. 1930-ban alakult meg a BBC Symphony Orchestra.

A színházak között olyan is akad, amely az évszázadok folyamán egyazon helyen maradt, ilyen a Theatre Royal, mely 1663 óta áll a jelenlegi telken. Mára a szűken vett West Enden kívül is számos kulturális intézmény van, a "Déli Parton" (South Bank), ahol a feliratok szerint Európa legnagyobb művészeti központja található: a National Theatre, a Royal Festival Hall és a mellettük működő többi színház, kulturális központ. Egyes intézmények állami dotációt élveznek, ilyen a Royal Opera, a Royal Ballet, a Royal Shakespeare Company, a The Royal National Theatre, a The London Symphony Orchestra, a Royal Festival Hall, a Barbican Centre, a Mermaid Theatre és a London Coliseum (National Opera).

S ha már a South Banknél tartunk, akár Budapest számára is példa lehetne: hogyan lehet egy lepusztult negyedet újraalakítani, kulturális központtá varázsolni. A South Bank, a néhány évvel ezelőtt még érdektelen, jellegtelen, szegény és elhanyagolt déli Temze-part ma a színházak, hangversenytermek, a filmkultúra központja mellett helyet ad a Tate Modernnek is, a trafóház átalakításával létrehozott hallatlanul érdekes kortárs művészeti múzeumnak. A kulturális intézmények mellett luxus-lakóépületek is helyet kapnak, a folyópartot pedig megnyitották a sétálók számára. A St. Pauls’-hoz vezető Jubelee Bridge építészetileg izgalmas, a városképbe csodálatosan illeszkedő gyaloghíd lett, mely természetes módon köti össze a kulturális negyedet a katedrálissal és nem mellékesen, a Cityvel.

De visszatérve a Színházi Múzeumhoz, a kosztümök, a színpadi sminkelés mellett (ebből bemutatót is tartanak) egy információgazdag Gordon Craig-kiállítás is látható. Az érdekes bábbemutató a viktoriánus Anglia világhírű bábegyütteseire hívja fel a figyelmet.

A Múzeumból kilépve a Covent Garden egykori vásárcsarnok és a Covent Garden Opera, a Leicester Square környékén valóban egymást érik a jegyárusító bódék, eladók, üzérek, a drágább és a ténylegesen leszállított árú színházjegyet árusítók tömege. London mai színházi élete nagyban épít a musicalre, a szórakoztatásra, de a választék rendkívül széles, s minden ízlést, igényt kielégít. Egyetlen nagy csalódásom, bár nem ért váratlanul, az újjáépített Globe Színház A vihar előadása. A lényegében három szereplő (mellettük valamiféle szavalókórus) rossz amatőrökre emlékeztető produkciója a kényelmetlen helyekről nézve szinte elviselhetetlen - nem gondoltam volna, hogy a híres londoni színházi világba ilyen olcsó, turistacsalogató ál-Shakespeare is belefér.

Azonban bőven kárpótolt két másik előadás.

Harold Pinter Birthday Partyja, A születésnap, valamennyi kedves Pinter-darab közül is a legizgalmasabb számomra. Az elmúlt majdnem 50 év semmit nem vett el eredetiségéből (1958-ban mutatták be). Próbálok rájönni, mi lehet az angolok Pinter-előadásainak a titka. Látszólag teljesen eszköztelenek, mint ezúttal is, Lindsay Posner rendezésében: a lerobbant tengerparti panzió emblematikus díszleteivel természetes közeg, ahogy mindennapi ismerőseinknek tűnnek a színészek is, elsősorban is Meg szerepében a kiváló Eileen Atkins.

Az idős házaspárt éppen olyannak láttam a színpadon, mint képzeletemben, akárcsak a magát zongoristának valló Stanleyt, akinek látszólag zagyva szövegéből múltja bizonytalan foszlányai sejlenek fel. A hármast kiegészítő Lulu kacérsága, kurvasága illően visszafogott. A panzióban váratlanul felbukkanó két idegen, a feltehetőleg gengszter Goldberg és McCann, egyre fenyegetőbb jelenlétükkel, szerepük más nyelven szinte visszaadhatatlan nyelvi humorával berobban a panzió sekélyes, banálisan unalmas, de biztonságos világába. Goldberg ironikus, önironikus jiddis elemei, McCann ír akcentusa az angol közönség számára azonnal "ül". Abszurd párbeszédeik, s a nagy jelenet, melynek során a kezdetben ellenállni próbáló Stanleyt tökéletesen megtörik, elnémítják és emberi ronccsá degradálják, a pinteri dialógustechnika egészen elementáris erővel ható remekei.

A panzió tulajdonosa, Meg férje, Petey talán súlyosabb személyiséggé válik: a gyáva, üres kisembernél több sejlik fel benne, erőteljesebben próbálja védeni Stanleyt, azonban a visszafojtott, de nem kevésbé súlyos fenyegetés hatására kényszerűen meghátrál.

A Meget alakító nagyszerű Eileen Atkins a kevés és első szintjén banális pinteri szöveg bonyolultságát, mélységét igen széles skálán, árnyaltan, de ugyanakkor hihetetlen közvetlenséggel, természetességgel közvetíti. Tud öreg, érdektelen, nevetséges háziasszony és groteszk módon szeretetre méltó, anyai, gondoskodó, sőt minden ízében (úgyszintén a nevetségességig) hódítani vágyó nő lenni (egyesítve a pinteri anya-feleség-szerető-kurva szereprétegeket). A jellegzetes angol humorra a közönség mindig fogadóképes, akárcsak a sajátos ritmusra, amelynek alapvetően fontos része a szünet, a csend: igencsak beszédes csend, amit nagyon tiszteletben kell tartani a színpadon, s a színészeknek pontosan tudniuk kell, hogyan és mikor is "szólaltassák meg". A házaspárt alakító színészek egyszerűségéhez méltó a két "idegen" játéka is.

A furcsán csetlő-botló, bizonytalanul mozgó Stanleyt megszemélyesítő színész, a többi szereplőhöz hasonlóan, a szavakon túli játékával hat igazán: a játékdobbal, Meg esetlen születésnapi ajándékával, törött szemüvegével, furcsa rituáléival.

A felszínen igen egyszerű, olykor egyenesen banálisnak ható, valójában igen összetett, bonyolult nyelvezet, a kétértelműségek, szójátékok humora miatt nehezen játszható és fordítható idegen nyelvre az immár Nobel-díjas szerző.

Egészen más jellegű előadás az évad egyik legtöbbet emlegetett színrevitele, Shakespeare Julius Caesarja a Barbican Centerben. Rendezője, Deborah Werner, a legismertebb angol színházi rendezőnő klasszikus drámákkal szokott dolgozni. Az Angliában már a kisiskolások által is jól ismert darab színrevitele nem csupán külsőségeiben, a jelmezeket és a díszletet tekintve modern, hanem politikai áthallásaival is: a diktátor elpusztítása utáni káosz és polgárháború motívumaiban többnyire az iraki háborúra való utalás ismerhető fel. Az előadás igen erőteljes felütéssel indul: az utcai jelenet, az ünnepi előkészület (több mint 100 statisztával) valójában road-show: a rendőrkordont majdhogynem átszakító tömeg a fehér tornaruhás, sztárként befutó Antonius érkezését várja, pezsgővel ünnepli, akár egy népszerű sportolót. A nép hangsúlyozottan mindenre felhasználható, manipulálható tömeg, ezt emeli ki a színpadon szokatlanul nagyszámú statiszta. A kitűnő színészek hiteles jellemformálásában (a főbb szerepekben Simon Russel-Beale, Ralph Fiennes, Anton Lesser, John Shrapnel, Fiona Shaw) Cassius ravasz, öntelt intrikus, Brutus Tony Blairre emlékeztető, gondolkodó, szorongó, de cselekedeteiben elszánt politikus, Caesar hideg fejű, merev demagóg, Antonius nagy formátumú személyiség lehetne ugyan, a politika azonban eltorzítja. Mindannyian beszennyeződnek, a demokráciának nem marad a legcsekélyebb esélye sem. A második részben a háború hidegen kegyetlen megjelenítésében Antonius laptopja egy gombjának mintegy mellékes lenyomásával ad utasítást halálos ítéletekre: a raktárjellegű, szinte üres színpadra egy ház, s bútorzatának törmeléke hull alá, ezzel érzékeltetve a pusztulást és a káoszt. A háttérben egy vászonra vetítik ki (akár a számítógép képernyőjére) a jeleneteket, miközben a színpadot fénycsóvák pásztázzák, ahol gyűlnek a hullák és a szemét.

A kritika Werner rendezését a korábbi nagy előadásokkal hozta párhuzamba, például Orson Welles 1937-es New York-i színházi rendezésével, amely szintén modern kosztümökkel dolgozott: a náci, illetve a fasiszta diktatúra árnyékában a polgári liberális kultúra (Brutus) gyengeségére helyezte a hangsúlyt, és a Marlon Brando főszereplésével 1953-ban készült filmmel.

A közönség érdeklődését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hetekkel előre elkapkodták a jegyeket.

Kár, hogy London messze van, nem lehet csak úgy átugrani egy-egy jó előadásra, ha már az ottani színházak nemigen jutnak el hozzánk. De nincs közelebb Genova vagy más olasz város sem, legalábbis, ami színházi kultúrájukat illeti. Sienában sikerült kora nyáron a genovai Teatro della Tosse vendégszereplését megnéznem. Nem akármilyen helyen: egy gyönyörűséges, használaton kívüli gótikus templomban adták elő a szentek életének történetét. Az előadás alapjául a XIII. században élt Jacobus de Voragine, dominikánus szerzetes, Genova püspökének a "kézikönyve", a Legenda Aurea, a szentek élete szolgált. Mint a rendező, Tonino Conte írja az előadáshoz készült ismertetésében, a középkori szerző hitt a szörnyek létezésében, s a szentek életét igen plasztikusan, az egyszerű emberek számára is megfoghatóan ábrázolta. Képi világa olyannyira élő volt, hogy nem csak műve vált kora "bestsellerévé", de a képzőművészet is sokat merített belőle. Ha például a reneszánszban Carpaccio vagy Piero Della Francesca megfestette Szent Orsolya és a 11 ezer szűz történetét, az általuk alkalmazott ikonográfia Voraginére vezethető vissza. "Az egyszerű, durva hallgatóság képzeletét csak egyszerű és hatásos képekkel lehetett megragadni. A Legenda Aureában a test feldarabolása, a különböző kínzások forró olajban vagy tűzben, az emberi testről levágható valamennyi testrész, a népek, hadseregek mészárlásai olyannyira gyakoriak, hogy egy mai horrorfilm gyermekmesének tűnik hozzájuk képest."

A nézőket Voragine "fogadja", aki egy nyitható-csukható kapuszekrényen áll, és bevezeti a történeteket, majd egy angyal és egy kisördög segítségével egy szinte mesebeli kapun (a bibliai "szűk ajtón") lépünk be a szokatlan térbe: a templom belső terét ugyanis több kisebb színhelyre bontották, ezek jelenetről jelenetre változnak. Minden egyes szent történetét más-más helyen, más díszlettel és jelmezzel adták elő. A csodálatos festő-tervező, Emanuele Luzzati díszletei és Bruno Cereseto jelmezei naiv, gyermeki, meseszerű, álomszerű világba varázsolták a nézőt, ezt húzta alá a színészi játék is, az Ennio De Concini által versben megírt történetek, a dalok. Miközben egyrészről azonosultunk a történetek világával, a mindvégig szelíd, bő humorú, iróniájú szöveg és játék el is távolított bennünket, már-már közösséggé kovácsolódott résztvevőket. A játék az ismert cantautore (dalszerző és énekes), Angelo Branduari Szent Ferencet idéző Naphimnusz dalával zárult. A szép sienai tavaszi estében a brooki "üres tér" legendákkal, játékkal telt meg - igazi színház volt.

FRIED ILONA