Jouvet utóélete szerencsésen alakult. Számos olyan film maradt utána, amely méltóképpen õrzi kivételesen szuggesztív egyéniségét; ezenkívül hivatásos írókat megszégyenítõ rendszerességgel írta le a színházmûvészetrõl és a színésznevelésrõl vallott nézeteit. Feljegyzései nyomán több könyve jelent meg. Ha ezekhez hozzávesszük kortársai és tanítványai róla írott mûveit, nyugodt szívvel elmondható, hogy az utókor megközelítõen teljes képet alkothat a francia színház e sokoldalú egyéniségérõl.

1887-ben született egy bretagne-i kisvárosban. Háromszor felvételizik sikertelenül a francia színiakadémiára, a Conservatoire-ra, gyógyszerészetet tanul, majd gyógyszerészgyakornoki munkája mellett műkedvelőként ismerkedik a színészi pályával. Huszonnégy éves korában találkozik Jacques Copeau-val, a Vieux Colombier alapítójával, színházi mindenes, titkár, ügyelő, segédrendező (vagyis ahogy mindezt együtt a franciák nevezik: "régisseur générale"), később díszlettervező és színész a hamarosan világhírű intézményben. Első komoly sikerét a Vízkeresztben aratja Keszeg Andrásként. Harminckét évesen a színház főrendezője, de még Copeau visszavonulása előtt elhagyja az együttest, és a Comédie des Champs Élysées művészeti vezetője, majd igazgatója lesz. 1927-ben életre szóló barátságot köt Giraudoux-val, akinek számos darabját állítja színpadra. 1934-ben, két évtizeddel azután, hogy a felvételi bizottság harmadszor is alkalmatlannak találta a színészi pályára, kinevezik a Conservatoire tanárává. De kinevezése nem csak ezért okoz meglepetést: a nagy múltú intézmény valamennyi professzora a Comédie Française örökös tagja, sociétaire-je, akik saját képükre és hasonlatosságukra igyekeznek formálni növendékeiket. Az avantgárd színházak világából érkező, autodidakta Jouvet új szemléletet és szellemet visz a megkövült intézmény falai közé.

Színiakadémiai kinevezésével egy időben lesz az Athénée vezetője. Élete főműve ez a színház. Tizenhét esztendőt tölt itt kedvenc szerzői, Moličre és Giraudoux társaságában. Legnagyobb sikereit Moličre A nők iskolája, Don Juan, Scapin furfangjai, Tartuffe és Giraudoux Siegfried, Amphitryon 38, Judith, Intermezzo, Tessa avagy az érzelmes nimfa, Trójában nem lesz háború, Pótjegy egy Cook-utazáshoz, Elektra, Párizsi rögtönzés, Énekek éneke, Sellő, A Chaillot bolondja című műveinek rendezésével és főszerepében aratta. Halálával is nagy példaképét, Moličre-t követte: Jouvet-t is a színpadon érte a halálos rosszullét, a Hatalom és dicsőség című darab próbáján, 1951. augusztus 15-én.

A hazai könyvkiadás idejekorán felfedezte írásait. A Madách-könyvtár sorozatában, gróf Károlyi István és Pünkösti Andor szerkesztésében 1943-ban jelenik meg Egy komédiás feljegyzései címmel 1938-ban írott első könyve, a Reflexion du comédien. A fordító Várkonyi Zoltán, aki színészként és színházcsinálóként egyaránt példaképének tekinti a nemzedékkel idősebb francia kollégát. Egy évvel később kerül a magyar olvasók kezébe a Genfben 1943-ban kiadott Théâtre des années folles, Pierre Brisson színikritikus monográfiája (Bolond évek színháza, Renaissance, Budapest, 1944). Szemelvények olvashatók továbbá az 1953-ban megjelent Témoignages sur le théâtre című kötetből (Vallomások a színházról, In: Színészek, szerepek, szerk.: Somló István és Lengyel György, Gondolat, Bp., 1959) és a Moličre et la comédie classique címmel franciául 1965-ben megjelent szerepelemzéseiből (Moličre és a klasszikus vígjáték - Az embergyűlölő, In: A színház ma, szerk.: Lengyel György, Gondolat, Bp., 1970). A Jouvet-ról szóló irodalmat gazdagítja Karcsai Kulcsár István kismonográfiája (Louis Jouvet, Gondolat, Bp., 1974), amelynek fő forrása a tanítvány és partner Wanda Kérien szép és megbízható memoárja (Louis Jouvet, notre patron, Párizs, 1963).

Amikor három évtized múltán ismét feltűnik a magyar könyvkereskedések polcain Jouvet neve, szorongás vesz erőt hazai tisztelőin: vajon van-e érvényes üzenete a mai színház számára a több mint fél évszázada halott művésznek, akinek "forradalmi" korszaka még a II. világháború kitörése előtt lezárult? Nem mosolyogni való-e a XXI. század kezdetén az a hit, hogy a színház az írót szolgálja? "Rendezni annyi, mint megtalálni azt a hangulatot, azt a lelkiállapotot, amelyben az író a művet írta" - vallja. "Bármennyi lehetőséget rejt magában a darab, a rendező nem akkor tölti be szerepét és hivatását, ha a darab véletlen lehetőségeit, járulékos elemeit ragadja meg, (...) hanem kizárólag akkor, ha arra törekszik, hogy megtalálja írójának szellemi állapotát." Korszerűek-e a gondolatai, színházról vallott nézetei, amelyek olyan korban születtek, amikor még a celluloidszalag csodájától kellett félteni az élő színházat? És amikor még országra-világra szóló esemény volt egy-egy színházi siker? Amikor "tout Paris" Jules Romains Knockjáról beszélt, amelyet Jouvet több mint 1400 estén játszott el? (És amikor Herczeg Ferenc és Bajor Gizi jóvoltából Pesten az foglalkoztatta az embereket, járt-e Cecil a Török utcában?)

A kötet, amely Jouvet hátrahagyott írásait, feljegyzéseit, pillanatnyi ötleteit, vázlatait tartalmazza, a Flammarion Kiadónál 1954-ban megjelent Le Comédien désincarné című összeállítás alapján készült. A magyar kiadás tömör, pontos és szakszerű előszava így jellemzi: "Könyvnek álmodott, de véglegesen meg nem írt gondolatörökség ez, amelyben a gondolatok rendjét a gondos szerkesztés ellenére épp a Jouvet számára oly fontos rendetlenség adja meg."

Élete utolsó, meg nem írt könyvének töredékeit, noteszlapjait tartja kezében az olvasó. Sajnos a magyar kiadás szerkesztőjének nevét nem árulja el az impresszum, ahogy az előszó szerzőjének kiléte is titok marad. Csupán a három fordító személye derül ki (Bereczki Péter, Lombár Izabella és Matyelka Tímea), egyikük egyben a fordítás kontrollszerkesztői teendőit is ellátta. Kár, hogy a lábjegyzetek véletlenszerűek (részben a szerzőtől, részben a fordítótól, részben pedig - feltehetően - a francia kiadás sajtó alá rendezőjétől származnak), gyakran feleslegesek, mert közismert adatokról tájékoztatnak, máskor a magyar olvasó számára nem feltétlenül nyilvánvaló kérdésekben elmarad az eligazítás.

Keserves és nehéz olvasmány, mert írója is kínlódva fogalmaz. Nem mintha nem volna kitűnő tollforgató. De a színészi mesterségről akar írni, amelyet nehéz szavakkal megragadni. Az alkotó folyamatnak csak egyik végterméke a gondolat, a gondolkodás. A színészi gondolkodás nem más, mint "a tökéletesen végrehajtott munka remekmívű eredménye. E munkát eredendően nem irányíthatja a gondolkodás. A színész munkája kezdetben az érzetekből és az érzelmekből táplálkozik. A gondolat egyet jelent számára a letisztult érzelmekkel és érzetekkel."

Ezért tartja eleve reménytelen vállalkozásnak, hogy valaha is megírja azt a könyvet a színészmesterségről, amelyre húszévesen neki magának olyan nagy szüksége lett volna. "Hogyan kívánhatjuk a színésztől, hogy szakadatlanul változó szüntelen izgalmi állapotában, kényszerű szétszórtságában, a rá jellemző folyamatos tudatvesztés ellenére is képes legyen összegyűjteni, megérlelni, rendszerezni, majd leírni s kifejezni gondolatait? Hogyan hihetnénk, hogy neki is lehetnek gondolatai? Neki, aki csak érzetekből táplálkozik! Neki, aki csupán átjáróként szolgál a többiek gondolatai és érzelmei számára? Mégis ezt kívánom tenni, bár ezen magam is nap mint nap meglepődöm."

A színész érzékenységét tekinti a mesterség legfőbb mozgatójának, munkáját a képzelete irányítja, a szerző elméleteit, gondolatait többnyire elfelejti. "A színész élete álom. A színpadi színészek túllépnek a gondolat határain. Lelkükkel kell megragadniuk a figurát." A figurát, amely testetlen lény, és arra vár, hogy valaki beléje költözzék. Persze a klasszikus figurák már élnek, a régebbi korok színészeinek jóvoltából. A klasszikus drámahősök: "lakhelyek, melyek korábbi bérlők nyomait, lelkét, illatát őrzik."

Alapkérdéseket tesz fel: miként lehetünk mások? Mit jelent az, hogy a színész belebújik mások bőrébe? Felveszi egy másik ember külsejét, elfogadja és újra éli annak szándékait, érzéseit, gondolatait? "C., sokakhoz hasonlóan azt mondja nekem: ťÉn vagyok Alceste! Belépek a színpadra, és magam vagyok a mizantróp! Hihetetlen, milyen nehéz dolgunk van! Igazi kényszermunka. (...)Ť Kijelentései jól mutatják, hol rejlik a félreértés. Nem vagyunk, nem lehetünk Alceste, csak több-kevesebb őszinteséggel tanúskodhatunk a nevében. Esztelenek s elbizakodottak vagyunk, ha azt képzeljük, hogy valaha is Alceste-té válhatunk."
Jouvet elsősorban színész volt, minden más tevékenységét, a rendezést, a díszlet- és jelmeztervezést önmaga és társulata színészi munkájának rendelte alá. Alázata, amellyel a mesterség titkaihoz közelít, egy nagy formátumú színházművész alázata. Üzenete ezekből a kusza, rendezetlen jegyzetekből is eljut hozzánk. Gondolatai - éppen azért, mert szüntelenül az alapvető kérdéseket feszegetik újra meg újra - az új ezredév színházművészeire is termékenyítően hatnak. Következtetései nem egy szobatudós elvont spekulációi, hanem a színpadon megszenvedett négy évtizedes gyötrelmek és útkeresések gyakorlati eredményei.

Pályája kezdetén mestereivel és munkatársaival egyszerre üzent hadat a megmerevedett "klasszikus", akadémikus színjátszásnak és az olcsó szórakozást kínáló bulvár bohózatoknak. Antoine Théâtre Libre-je a század tízes éveiben már a múlté, végkielégítésül Franciaország második színháza, az Odéon élére nevezik ki a naturalista színház hajdani apostolát. Az idős Sarah Bernhardt avítt stílusán könnyezve mosolyog a feltörekvő nemzedék, Mounet-Sully élete alkonyán inkább önnön paródiájának hat zengő orgánumával a Comédie színpadán. Jouvet-ék lefejtik a naturalista színház fölösleges részleteit, puritán színházeszményük száműzi a pátoszt, az érzelgőssé dagadó érzelmeket, a túlzott pszichologizálást és a festői látványosságot. De színháztörténeti jelentőségén túl Jouvet maradandó korszerűsége a színészi játék új megközelítésében van. Színjátékelmélete anélkül, hogy rendszerbe foglalta volna, időben és törekvésében Sztanyiszlavszkij és Brecht között helyezkedik el: a tanúskodó színész újraértelmezi az alkotó közérzetben pszichológiai folyamatként végigélt színpadi cselekvés fogalmát, megtisztítva a naturalista sallangoktól, és előkészíti az utat a demonstrátornak. Erről szólnak A testét vesztett színész címen kiadott feljegyzések. Fontos üzenet számunkra, egy kifelejtett láncszem a huszadik századi színészet történetéből.

Ha pedig úgy gondoljuk, hogy szavakban megfogalmazott szándékai nem elég meggyőzőek, érdemes elővenni legjobb filmjeit, az Éjjeli menedékhelyet (a Báró, R.: Jean Renoir, 1936), a Külvárosi szállodát (Monsieur Edmond, R.: Marcel Carné, 1938), a Magyarországon Hulló csillagok címen játszott La fin du jourt (Saint-Clair, R.: Julien Duvivier, 1939) és mindenekelőtt a Volponét (Mosca; Corbaccio: Charles Dullin, Volpone: Harry Baur, R.: Maurice Tourneur, 1939), hogy a megfakult kópiákról egy nagy korszak színészóriásai között láthassuk és megérthessük Jouvet-t, a legelsőt az egyenlők között.

BALOGH GÉZA