"Õszintén mondom, kedves Füst Milán, soha úgy nem éreztem, mint most, micsoda színpadi tehetség, csak légüres térben ír. Így legmelegebb, meghatódott elismerésemet küldhetem csak, és azt a reményemet, hátha legközelebb megpróbál számolni a realitásokkal."
Jób Dániel az író minden egyes próbálkozásakor mérhetetlen szimpátiájáról biztosította a drámai szerzõt, de soha egyetlen alkalommal sem biztosított színházában bemutatkozási lehetõséget. Az elragadtatás és visszautasítás ilyetén elegyétõl gyötörten alakíthatta ki késõbb azt a gyakorlatot Füst, amelyet az õnála kopogtató pályakezdõ lírikusok felbukkanásakor léptetett életbe. Vas István elmondása szerint, minden poétának elõre gyártott, kalligrafikusan komponált kartonlapocskákat küldött: "Tisztelt Uram! Gyönyörû küldeményét hálásan köszöni igaz híve, Füst Milán!" Majd személyesen prófétai szigorral közölte: "Kötetérõl nagyon rossz véleménnyel vagyok. Éppen ma beszéltem róla Kosztolányival, aki úgy látszik nagyra tartja önt. Remélem azonban sikerül megingatnom ebbéli meggyõzõdésében."
Füst Milánt abbéli meggyőződésében ingatták meg, hogy drámaírónak tekintheti magát. "Negyvenöt éve nem járok színházba, édes hazám elsorvasztotta bennem a drámai szerzőt, az én drámáimhoz senkinek nem volt kedve. Szemetekhez igen, ezekhez nem." Nemcsak színigazgatók, de olykor íróbarátai is a kételyeit erősítik. A Boldogtalanok 1923-as Írók Színháza-béli bemutatójakor Karinthy Frigyes nyílt levélben, finoman ugyan és tiszteletteljesen, de dorgatóriumra ítéli: "Színházi nyelven szólva maradék nélkül kijött az egész. Ez az eredmény téged igazol, akinek művészi hitvallását félreérthetetlen egyenességgel és lelkes bátorsággal hirdeti ez a ritka módon egységes és tömör alkotás. A legnagyobb hódolattal hajtom meg zászlómat e vallás előtt, mely nem az én vallásom - hiszen homlokegyenest ellenkező szertartások között, ugyanazt az Istent imádjuk mind a ketten... De nem tudom elfelejteni, ha a nézőtérre nézek, hogy ezek akik ott ülnek, nem halott figyelők, hanem élő, bizakodó, várakozó emberek, akiknek holnapjuk is van, akik ha ma este lefekszenek, holnap reggel felébrednek megint: erre a reggelre is kell adnom nekik valamit, hogy az én lesújtó igazságomat el tudják viselni, egy kis útbaigazítást, egy kis tanácsot, egy kis kedvet, egy kis hangulatot, ha mindjárt hazugot is az élet igazsága kedvéért."
1914-ben Füst Milán az első világháború küszöbén, ahogy Jób Dániel tanácsolta neki, "megpróbál számolni a realitásokkal", ezért nem tudja biztosítani a másnap reggeli bátorítást. Megteszik ezt helyette azok a hazai szerzőkollégák, akik a francia és angol szalondráma jól megcsinált mintadarabjait szem előtt tartva a pesti polgár históriáját legfeljebb tragikomikusra hangolják, de sohasem boldogtalanodnak el annyira, mint Füst egzisztencialista szomorújátékának hősei. "Korán jöttem én ide" - panaszolhatná Adyval karonfogva, illetve, hogy "Sem utódja, sem...", pedig igencsak boldog/boldogtalan őse a nagy francia undorodóknak és közönyösöknek, rokona Strindbergnek és minden férfi-nő párharcot drasztikus-kínzón megéneklőknek, és mondjuk korai-távoli ismerőse Osborne Jimmy Porterbe plántált dühének. Füst Milán ma már nem oly "Észak-fok, titok, idegenség", mint a század első felében, a színháztörténet rehabilitálta és a "polgári értelem nem áll oly tanácstalanul előtte", mint egykoron.
A Boldogtalanok nemzeti színházi előadása - Ács János rendezésében - sem lidérces messze fényű, diabolikus izzású embergyötrelem. Kristálytiszta, áttetsző világú, kissé nett társtalan társasjáték egy mindent bíró, nagyon keményre páncélozott, ám mégis néha lágykérgű asszony, egy snájdig, tehetetlen, pattanásig feszült elégedetlenkedésből szoknyabolond férfi, egy babaarcú tisztaság s a gyermekdeden komédiázó öregasszony között. Együvé tartoznak, de nem egymáséi. Nemesváraljai Gyarmaky Róza (Schell Judit) és Húber Vilmos (László Zsolt). Mint amikor Jimmy Porter és Alison közös jövőjük lehetséges letéteményesének, gyermeküknek a pusztulása felett kapaszkodnak egymásba. Róza olyasvalaki, aki azért, hogy ne veszítse szem elől a foggal-körömmel szeretett-vágyott férfit, legfrissebb kiszemeltjét, Vilmát beköltözteti harmadiknak a szoba-konyha fogvacogtató, kihűlt dunsztjába. "Legalább tudom, hogy veled..." - és ezzel az agyonalázott gerinccel mégis megpróbálja egyenes tartással irányítani a játékot. Mindent tűrő, mindent nyelő, s csak ritkán fakad ki/fel mélységes megkeseredettsége. Talán titkon tudja, hogy a cinkostársnak elcsábított kislány gyengének bizonyul majd, és saját öngyilkos fenyegetőzése reá hat vissza, s magamagát pusztítja el, nem pedig a férfit.
Schell Judit tökéletes Róza-találat. Kőkemény, tudatos tűrni tudás. "Nem ijedek meg!" - szögezi le rögtön a férfi anyjának, akármilyen előtörténetet mesél is el róla. Nagyon hidegre edzett, talán túlságosan is, ritkán horgad fel s kiabálja ki fékevesztett ereje gyengültét, az agyontiport, leigázott szenvedélyes hévet, amely Vilmoshoz láncolja őt. Ez a gyűlöletes ragaszkodás kellene, hogy forróbban átizzítsa nemcsak Rózát, de az egész előadást. A Füst által oly páratlanul megénekelt "odi et amo" éjfeketébben, földszagúbban. Bár lehetséges, hogy ma már, majd egy évszázad elmúltával Füst sötétje borzalmagyengülten világlik a bekövetkezett, illetve mindennapossá lett kataklizmáink forgatagában.
László Zsolt Vilmosa kínjában kuncogó, nagystílű világmellőzőt imitál, az anyja hibájából nyomdásznak lecsúszott tehetetlen-elégedetlen valóját pórázra köti és folyvást vicsorba vigyorítja, valamint szoknyák utáni hajszába menekíti. Az egzisztencialistákat előlegező türelmetlen létértelmetlenségének a szorongatását senkinek sem vallaná be, hogy bajtársra leljen a kínban vagy tán küzdjön ellene. László Zsolt Húber Vilmosa kötődés nélkülit játszó lezser nyughatatlan, de amikor a hentes, kártya"cimborája" Rózát kéri tőle, mindenkit odaadna, csak őt nem. A férfi és a nő cselekvésképtelen ön- és egymást hergelő dühükben komédiáznak, hátha így túlélhetik a mindezek mélyén munkáló szeretetlen, egymásra utalt összetartozást. Talán e keserves komédia felszínen tartása az, ami csak kevésszer engedi felöklendezni indulatos roppant fájdalmaikat.
Vilmos anyja gyakorolja legrésmentesebben a színjátékot. Özv. Húberné (Törőcsik Mari) madárcsontú törékeny, szánalmat leső-csikaró bohókás öregasszony. Gyereknéni, aki a hibbant álarcában törődést koldul egyik gyermekétől térülve-fordulva a másikig. Kicsit nehéz elhinni róla, hogy hazug kleptomániás. Törőcsik Mari szokatlanul hangsúlyozza a figura életút végi elesettségét, végigcsiripolja-barázdabillegeti, mint aki bohóckodással próbálja feledtetni, semmissé tenni totális kitaszítottságát, sehová nem tartozását. Hiányzik, hogy egy-egy pillanatra nem "zokog" fel belőle az összetört pőre magára maradott.
Víg Vilma (Vass Teréz e. h.) és Sirma, a hentes (Gazsó György) nem komédiáznak, értetlen-ártatlan szemekkel figyelik, hogyan tréningezik a három profi játékos. A leány elhiszi Vilmos szerelmét, Róza kettejük barátságára apelláló jó szándékát, amely kalitkába csalja a kismadarat. A színésznő bájosan, pontosan hozza azt a kételymentes pelyhedző tisztaságú gyermeklányt, amilyen Róza is lehetett egykor. A hentes szintén nem "Húber-világi" dörzsölt, értetlenül áll Róza tűrőképességével s Vilmos gonosz kiskirályságával szemben. Gazsó kedves csetlő-botló mackó, akinek szeretetáradata - még ha kissé szerencsétlen is - igazán elsodorhatná Rózát a kegyetlen komédiások táborából. Persze inkább Vilma lenne megfelelő társa, bennük kettőjükben melegít igazán még valamiféle romlatlan emberség. De mindenki társtalan, családfosztott létező, aki a másik ellen haragszik, nem érte.
"Füst magánya konzekvens és könyörtelen. Nála a másik ember csak annyiban létezik, amennyiben katalizátorként fellobbantja az egyén válságállapotát. Nála az emberi kapcsolatoknak csak válsághelyzete és diszharmonikus létezése van. Nála nincs jó választás, csak két rossz közötti döntés." (Radnóti Zsuzsa) Ezért utasította vissza az írót hajdan a Vígszínháztól a Nemzetiig mindenki, akár ifjú-, akár férfikora "fényességét" tette le eléjük. Ha Ács Jánosnak nem is éppen férfikora legfényesebbik színrevitele a Boldogtalanok, mégis tökéletes szereposztással, precízen kidolgozott munka. Hiányzik azonban belőle a mindent pusztító sötét zsigeri szenvedély, amely mindenre kész, hogy a másik embert felfalja, az a kibírhatatlan bőr alá hatoló kínlódás, amely igyekszik betörni az ellene szegülő emésztő lázat. A rosszak igazi ön- és egymást marcangoló duelluma, hogy végül már csak parázsló sötét és kietlen éjben kimerülten maradjanak magukra a semmi ágára csimpaszkodó szívükkel.
BÖRCSÖK DÓRA
