Életem meglehetõsen nehéz idõszakában hívott fel telefonon. Azt kérdezte, volna-e kedvem Békéscsabára szerzõdni. Úgy beszélt, mintha közeli jó barátok volnánk, pedig alig ismertük egymást. Aztán a Fészekben találkoztunk. Kedves volt és jókedvû. Dõlt belõle a szó, arról beszélt, milyen remek színházat fogunk csinálni. Áradozott a társulatról, a régi, meg az újonnan szerzõdtetett tagokról. Nem azért mondta mindezt, hogy engem meggyõzzön, hiszen én az elsõ szóra igent mondtam. Minden szavát egészen komolyan gondolta. Tele volt tervekkel. Egy évvel korábban nevezték ki igazgatónak, új volt a fõrendezõ, Sándor János is, akivel mindvégig barátságban és tökéletes egyetértésben dolgozott.

A fényes szelek nemzedékével érkezett a színházi életbe. Egyidős Horváth Terivel és Soós Imrével, de három évvel később végez a főiskolán, mint ők. A jó eszű csorvási parasztfiú előbb két évig az ELTE Lenin Intézetébe jár, orosz tanárnak készül. Hibátlan káderlappal kerül át a Színművészeti Főiskola rendező szakára. 1955-ben kap diplomát. Vizsgarendezése a Volpone az akkor alakult vadonatúj kaposvári színházban. A vizsgaelőadás után leszerződteti a Vidám Színpad társulatából "kiemelt" igazgató, akit azonban viharos körülmények között hamarosan leváltanak. Utána reményteljes vezető érkezik Zách János személyében, de egy év múlva visszamenekül a Vígszínházba. Miszlay 1959-ig tagja a kaposvári színháznak, majd három évadot Szolnokon tölt. 1962-ben hazatér szűkebb pátriájába és a Békés Megyei Jókai Színház rendezője, 1966-tól főrendezője, 1969-től 1973-ig pedig igazgatója lesz.
Nem üstökösként robbant be a szakmába. Első rendezéseivel nem kelt feltűnést. Ahogy a szakmai zsargonban mondani szokás, inkább csak "lebonyolítja" az előadásokat. Precíz és megbízható. Jó a szimata, pontos ítélőképességgel rendelkezik. Tudja, mit várhat a színészektől, a tervezőktől. A lilaságot, a mellébeszélést, a blöfföt ki nem állhatja. Józan paraszti ésszel különbözteti meg az ocsút a gabonától. A sok kis igazságból összeálló nagy művészi igazságban hisz, mint a fényes szelek egész nemzedéke. De a fényes szelek őt nem repítik a szédítő magaslatokba, mint néhányukat. A papírforma ellenére nem lesz "kiemelt káder". Nem fedezik fel. Maga kénytelen felhívni magára a figyelmet. Alighogy megérkezik Békéscsabára, létrehozza élete fő művét, a Gyulai Várszínházat. Még nincs helyzetben, ő teremt helyzetet magának. Az első bemutatóval, Victor Hugo Hernanijával azonnal az érdeklődés középpontjába kerül. De okosabb annál, hogy alkalmi sikerekkel beérje. Hamarosan rájön, hogy hosszabb távon nem elég a romantikus "eredeti helyszín" az arculathoz. Tudatosan koncepciót épít: Gyula néhány év alatt a magyar történelmi dráma fóruma lesz. A Várszínház sikere meghozza a főrendezői, majd az igazgatói kinevezést.

A Békés Megyei Jókai Színházat egy évtizeden át "büntetőtábornak" csúfolta a szakmai gonoszság, amely mindig alkalmas sok részigazság megfogalmazására. Ide száműzték azokat a művészeket, akiket valamilyen (nem feltétlenül politikai) okból megregulázásra ítéltek. Hogy ez a jelző a hatvanas évek második felétől fokozatosan feledésbe merült, hogy egy idő után még a fővárosi sajtó néhány képviselője is kapható a fontosabb előadások megtekintésére, az elsősorban Miszlay érdeme. Szívós kitartását földműves őseitől örökölte. A szülőföld közelsége tovább fokozta veleszületett elszántságát. Önmaga és társulata számára megteremtette a béke szigetét. Példát mutatott, hogyan lehet irigység nélkül örülni mások sikerének. Ezt egyszer meg is mondtam neki, amikor a szokásosnál lelkesebben gratulált. Hülyeség, mondta, a te sikered az én sikerem is. Elvégre én vagyok az igazgató! És jót nevetett, nehogy túlságosan komolyan vegyem a szavait.

A kecskeméti éveket mégis nehezen viselte. Nem Ruszt sikerei zavarták, hanem hogy az már nem az ő színháza. Hogy Ruszt árnyékában igazgat egy hirtelen jelentőssé lett intézményt. Pontosan tisztában volt Ruszt értékeivel és azzal, milyen fontos dolgok történnek körülötte. De a szovjet mintára kialakított színházi szervezet, amelynek élén feltétlenül két embernek, egy igazgatónak és egy főrendezőnek kell állnia, akik lehetőleg nem szövetkeznek valamire, hanem inkább sakkban tartják egymást, sokszor megbosszulta már magát. A párokat lehetőleg úgy állította össze a hivatal, hogy minél különbözőbbek legyenek. A kecskeméti felállásban Miszlay volt a "megbízható elvtárs", Ruszt a "problematikus". Semmi közös vonás nem volt bennük, ízlésük, vérmérsékletük, mentalitásuk, az életről és a színházról vallott nézeteik fényévnyi távolságra voltak egymásétól. A kultúrpolitika illetékesei elégedetten dörzsölhették a kezüket: jól elrendezték a dolgot. Arra ugyan hiába számítottak, hogy az igazgató majd jelentéseket küld feletteseinek a gondjaira bízott fenegyerek főrendezőről, de azt azért elérték, hogy egyikük se tudjon önfeledten örülni az országos sikernek.

Hasonló elvek szerint jelölik ki a budapesti József Attila Színház kettős vezetését, ahová 1976-ban helyezik igazgatónak, gondosan ügyelve a várható konfliktus "kezelésére". Ez annyit jelent, hogy legyenek csak súrlódások, az sohasem árt, de a nagy botrányt kerülni kell. Amikor pedig mégis tűrhetetlenné válik a helyzet, egy gondosan előkészített áthelyezés mindent megold. A meglepődött Miszlayt újabb megpróbáltatások várják: kinevezik a Népszínház igazgatójává.

A Népszínházat 1978-ban hozták létre a Déryné Színház és a 25. Színház összevonásával. Ha két vezető nem illik össze, azt még ideig-óráig el lehet viselni. Ha két minden szempontból különböző intézményt akarnak egybegyúrni, az kétségbeejtően reménytelen vállalkozás. A több társulattal működő, országjáró népnevelő-népszórakoztató intézmény és a formakereső, avantgárd kísérleti műhely mamut méretű torzszülöttként tud csak együttműködni, nem pedig "populáris, mégis újító szemléletű" színházként, ahogy kiagyalói egy tárgyalóasztal mellett elképzelték és egy balga okiratban megfogalmazták. Mire 1982-ben Miszlay lesz az igazgató, már túl vannak az első botrányokon, megbízatása mégis arra szól, hogy "a közművelődés és az újítás" kettős jegyében folytassák tevékenységüket. Mert a hatalom makacs, tévedhetetlen és sohasem okul. Az új igazgató most is, mint mindig, töretlen lelkesedéssel fog hozzá az átalakításhoz. Ahogy Kecskeméten létrehozott egy máig működő stúdiószínpadot, a Kelemen László Kamaraszínházat, utolsó munkahelyén is teremt valami maradandót: az Asbóth utcai Kisszínpadot. Aztán alig hogy betölti a hatvanat, nyugdíjba megy. Nyugdíjasként vissza-visszajár Békéscsabára, rendez is két elnyűhetetlen zenés vígjátékot régi barátaival.

Nemrégiben kezembe került A Békés Megyei Jókai Színház 50 éve című kiadvány. Az egyik oldalon tizenkét fotó: az ötven év színigazgatói. Miszlayról egészen fiatalkori kép van benne. Amikor még szakálla sem volt. Rokonszenves, derűs fiatalember. Bizakodva néz maga elé. Csupa naiv hit, bizalom és önbizalom. Olyan, mint a Fészekben volt, amikor az előttünk álló közös munkáról beszélt.

Azt hiszem, mégiscsak a Békéscsabán töltött tizenegy esztendő volt színházi életének legboldogabb időszaka.

BALOGH GÉZA