Zarándokhellyé vált december elején a Mûvészetek Palotája: beavatottak és távolságtartóan érdeklõdõk egyaránt fontosnak tartották, hogy személyesen is részesei legyenek annak a prominens zenei kínálatnak, amelynek jóvoltából élõben hallhattuk az egyébként felvételeikrõl ismert-kedvelt világhírességeket.

"Gyökerek és emlékek" - ezzel a címmel hirdette december 6-i koncertjét Jordi Savall és a Hespérion XXI. Balladákat, románcokat, dalokat és hangszeres muzsikát ígért a program, középkori spanyol, mór-arab és szefárd zenei emlékeket. Savall szívesen hangoztatja, hogy "a zene elveszett színei és már nem ismert nyelvjárásai" izgatják õt és muzsikustársait. Hallgatói csupán részben osztoznak ezzel a felfogással, annál is inkább, mivel napjaink zenekedvelõi számára szinte minden újdonságnak számít, amit Savall mindenkori együtteseivel megszólaltat. Ha olyan szerzõk mûveit játsszák, amelyeket más interpretációból is ismerhetünk, akkor is újdonságként hat az a hangzásélmény, melyet létrehoznak. Bármit adnak is elõ, oly erõs a rácsodálkozás (és rácsodálkoztatás) gesztusa, hogy a világ legizgalmasabb hallgatnivalójának tûnik.

A mostani program érdekességét növelte, hogy ilyesmit régebbi felvételeikről nem ismerhettünk - tehát korántsem csak valamely felvételük újrahallgatására nyílt lehetőségünk. A koncert élményét leginkább a magyar trubadúrzene lemezeihez hasonlíthatnám. A csupán részben (sőt, alig-alig) lejegyzett anyag hangzó életre keltésénél erősebb az egykori muzsikák újraálmodásának vágya (ehhez a soha nem volt magyar műzene Kodály általi "pótlása" kínál analógiát, a monumentális tánckompozíciókkal). Dallamfoszlányok kiegészítése, elsődlegesen stílusismereten alapuló - részben improvizatív - feldolgozása az együttes hangszerkészlete által biztosított lehetőségek kiaknázásával: stiláris jártasságot igénylő feladat az előadók számára, miközben a közönségnek nincs más dolga, mint hogy gyönyörködjék a felcsendülő muzsikában, amelyről szinte biztosan tudható, hogy imaginárius hangzás "rekonstrukciója". A művészi tevékenység specifikumát az adja, hogy értéke a szó későbbi értelmében vett kritériumok szempontjai alapján mérhetetlen. Az érdeklődő zenei ismeretei szinte feleslegesnek bizonyulnak, oly mértékben nem adnak támpontot.

Kizárólag elfogulatlan érdeklődésünkre és hallásunkra számítva élhettük végig az est zenei élményét, néha elvarázsolva, máskor elveszve a (kétségkívül figyelemreméltó) részletekben. Mivel a program középpontjába az együttes szopránja (Savall felesége, Montserrat Figueras) került, a hangszeresek inkább a kíséret rangos szerepét töltötték be. Hallgattuk a szép hangú szopránt, melynek homogenitása néha már-már egysíkúnak hatott - szinte l’art pour l’art, önmagában, hiszen a szövegértés legfeljebb a budapesti közönség elenyésző hányadának adatott meg. Savall bemutatta a hangszereiket, pontosabban, elmondása alapján kiderült, hogy korabeli hangszerek és "modern" instrumentumok együttjátékát természetesnek tartja. Ilyen meggondolásból a régizenélés sajátos típusával barátkozhattunk. S hogy még árnyaltabb legyen a kép: az egyes előadók között - hangszertípustól függetlenül - jelentős színvonalbeli különbséget észlelhettünk (jóindulattal úgy finomíthatnánk: különböző mértékben volt lehetőségük teljesítményük maximumáról számot adni). Savall szinte elrejtőzött kisugárzása holdudvarába; igyekezett nem többnek tűnni, mint művészeti vezető, aki több hangszeren játszik (rebek, rebab, líra) - aki pedig már hallotta őt gambáján játszani, csak reménykedhetett, hátha legalább a ráadások során részesülhetünk a kivételes élményben. (Sajnos, hiába!)

Aki a koncertet emlékezetessé tette, s akiről csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk, az a Hespérion XXI. ütőhangszerese. Játékát hallgatva egyszeriben nyilvánvalóvá vált, hogy miért nem jegyezték le annak idején a consortok zenei anyagát. A "mit" és a "hogyan" elképesztő gazdagságát lehetetlen notációval rögzíteni - s ha mégis sikerülne, akkor sem valószínű, hogy a bonyolult kottakép megszólalása hasonló hatást érne el, mint így, amikor az "itt és most" varázsa megismételhetetlenségének érzete keltett különleges hatást.

Mindenesetre, e műsorválasztásnak köszönhetően, a Hespérion XXI. koncertjének nemcsak a versenyt nem kellett felvenni a korábbi hangfelvételeikkel, hanem még a hasonlítás ténye is teljességgel feleslegesnek tűnt.

Másnap: új kedvenc született! A Hespérionnál öt évvel később, 1979-ben alapított Les Arts Florissants a magyar zenei életben eddig felvételeivel is leginkább a ritkaságok-érdekességek kedvelői körében tarthatott számot elismerésre. A főként francia barokkot repertoáron tartó együttes, az amerikai születésű, sokoldalúan képzett William Christie vezényletével ezúttal olyan kompozíciót vitt színre, amely legfeljebb zeneirodalmi olvasmányainkból volt ismert. Rameau "comédie-ballet"-jának, A kóbor lovagoknak részben szcenírozott előadását hirdették meg - s amit kaptunk: minden várakozást felülmúló, hasonlíthatatlan produkció. Operaszínpadokat megszégyenítően hatásos látványelemek (minimális kellékkel, elsősorban az énekesek táncos és színészi teljesítménye eredményeképp) és elképesztően perfekt zeneiségű hallgatnivaló: együtt volt minden, mi szemnek s fülnek ingere. És az intellektusnak: "ültek" a poénok, "bejöttek" a gegek - az őszinte kedvvel játszó énekesek állandóan érezhették a közönség aktív figyelmét, mert az ellenállhatatlannak nem lehetett ellenállni; bizony, kellett mosolyogni, nevetni, kuncogni, szinte vérmérséklettől függetlenül, kizárólag a mű és előadói által irányítva.

Külön hála a gondos előkészületi munkáért: ezúttal nemcsak szép kiállítású ismertetőt kaptunk kézhez (gratis, mint a Művészetek Palotája rendezvényeinél rendszeresen), hanem szövegkönyvet is, amelyből - hála az ideális megvilágításnak - végig követhettük a színpadi történéseket. Lopva persze, hogy semmit ne veszítsünk a színpadi látványból. Elképesztő, hogy a táncos-koreográfusok, José Montalvo és Dominique Hervieu még a jelzésszerű mozdulatokkal is mennyi többletet, mondhatni: új dimenziót tudtak hozzáadni a frappáns-szellemes muzsikához! Aki végigélvezte az előadást, hajlik arra a vélekedésre, hogy a 77 éves (!) komponista kései remekét az 1760-as bemutatón nem a gyenge szövegkönyvnek köszönhetően fogadták fanyalogva, hanem a szerzőellenes kampánnyal magyarázható ez. Sőt, a librettó bugyutasága már-már szándékoltnak is hathat akár, olyannyira kihasználja a benne rejlő lehetőségeket a komponista. Humor, humor, humor - habkönnyű és ellenállhatatlan. Ebben az előadásban mindenképp. A remek szólisták mindegyike úgy énekelt-játszott, hogy a szerepek kidolgozottsága alapján bármelyiküket főszereplőnek tarthattuk volna. Akinek a nevét minden bizonnyal a legtöbben tanultuk meg: Danielle de Niese (aki egyébként minden idők legifjabb énekeseként lett a Metropolitan Opera stúdiójának tagja).

A Les Arts Florissants hangszeregyüttesének nem kis része van a francia barokk reneszánszában. Több mint 70 lemezfelvétel után, rendszeres-gyakori koncertszerepléseik során még mindig nem fáradtak bele gazdag repertoárjuk megszólaltatásába. Lám, nem törvényszerű, hogy a specialisták kiégjenek, hogy ráunjanak arra, amit ők már töviről hegyire ismernek. Öröm volt érezni, hogy ők is részesei annak az erőtérnek, mely remek produkciók esetében közösséggé olvasztja a közönséget.

FITTLER KATALIN