Kamra

"Vígvégjátékként" aposztrofálja elsõ drámáját Kukorelly Endre. Sajátos, ám a lényeget pontosan éreztetõ mûfaji megjelölés ez, mely egyszerre utal az ábrázolt közeg állapotára, a külsõ nézõpont iróniájára, s arra, hogy a darab nem könnyen szorítható bele a hagyományos mûfaji sémákba. Ez utóbbi tény amúgy a mû erõsségeinek és problémáinak eredõje is.

A háromfelvonásos (a Kamrában két részben játszott) darab első és harmadik felvonása egy karácsonyi este apropóján bontakoztatja ki eredeti kor- és kórképét. A nagyjából a hatvanas évek elején zajló (ám néhány tematikai elemet leszámítva rafináltan időtlenített) történet egy karácsonyi vacsorán játszódik, ahol összegyűlik a keresztény középosztály számos tipikus és atipikus szimptómáját produkáló nagycsalád. Az est folyamán alig történik valami; kisebb-nagyobb konfliktusok kerülnek elő, hogy azután többnyire következmények nélkül kipukkadjanak vagy szőnyeg alá söpörtessenek. Nagy változás csupán a család ifjú sarjának, Zolinak az életében következik be: szerelme, a szomszéd zsidó, ráadásul komcsi család lánykája szüleivel együtt disszidál. Ám a kisebb konfliktusok, viták, szokások, rituálék, a két család szembesülése érvényesen és plasztikusan rajzolja meg egy világ, egy világnézet, egy életforma magasztos csődjét, hiábavaló fensőbbségét. A címadó kérdést maguk a szereplők is felteszik a mű egy pontján, a történésen belül is megteremtve ezáltal azt az enyhén ironikus és nem is enyhén kritikus külső nézőpontot, amelyet a múltba vetített történetet író és azt a jelenből kommentáló Zoli mindvégig képvisel.

Ez a külső nézőpont kevésbé kidolgozott; pontosabban inkább maga a nézőpont, mint az azt képviselő drámai személy érvényesül. Ráadásul a kommentáló, a drámát a jelen időben író (vagy újraíró), a történetből ki-kilépő Zoli még így is erőteljesebb kontúrokkal bír, mint a történések középpontjába állított, az életkori sajátságokat leszámítva meglehetősen kevés eredeti vonással felruházott Zolika. Így maga a szerkezet is kicsit lazább lesz az optimálisnál, amibe belejátszik az is, hogy az író nem választ ki egy olyan konkrét, megragadható és hangsúlyos konfliktusszálat, amelyre a történet egészét felfűzhetné. Annyiban érthető ez, hogy a mű meghatározó konfliktusszála nem a történetben keresendő, hanem részint a külső és a belső nézőpont, részint a megélt valóság és a túlhaladott ideák közt feszül - színpadi értelemben viszont ez kicsit kevés. Talán ezt hivatott ellenpontozni a második felvonás, amelyben a szereplők önnön őrangyalaikká lényegülve emelkednek el a hétköznapoktól, s válnak egy profanizált misztériumjáték szereplőivé. Önmagában lenyűgöző ez az egyszerre virtuózan szellemes és áthatóan lírai, akár az amatőr színházi előadások paródiájaként is értelmezhető felvonásnyi jelenet, de stilárisan oly élesen válik el a kisrealista megközelítést provokáló másik két felvonás egészétől, hogy összeillesztésük csaknem reménytelennek látszik. Ez a rész ugyanis nem hajlítható a többihez, túl súlyos és terjedelmes ahhoz, hogy csupán kontraszt legyen, így legfeljebb a másik két részt lehetne közelíteni ehhez. Ami azonban ellene dolgozna a miliő és a stílus hiteles kiépítésének, a figurák precíz felépítésének, s inkább valamilyen realitás és irrealitás határán lebegő színházi nyelv kidolgozását indukálná.

Újlaki Dénes, Bodnár Erika, Tóth Zoltán és Bertalan Ágnes
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A Kamra bemutatójának rendezőjétől, Máté Gábortól ez a nyelv távol áll; ő a két köztes felvonásban hallatlan precizitással, hamisítatlan kisrealista stílusban állítja színre a szituációkat és figurákat, s ehhez próbálja hajlítani a második részt. Kevés sikerrel: az őrangyalok kara idegen testnek tűnik az előadásban, bár a szöveg ereje azért még így is érzékelhető. Egyebekben viszont érvényesül a rendező empátiája és színészeinek szakmai tudása: a dráma világa és világképe meggyőző hitelességgel kel életre. Ignatovity Krisztina egyszerűen berendezett tere néhány precízen kiválasztott bútorral, térelemmel teremti meg a miliőt. A karácsonyfa a háttérben dereng át, ez a távolabbi tér lesz majd az "angyalfelvonás" középpontja. A harmadik részre pedig változik a perspektíva: mi, nézők a karácsonyi asztalt üljük körül - és természetesen ebből a nézőpontból is azt látjuk, amit korábban. Máté rendezése határozottan teremt atmoszférát, a színészek pedig magabiztosan formálják élővé az egyénített és tipizált vonásokból összeálló figurákat.

Csonka Szilvia, Obádovics Mercédesz, Sipos Vera és Mészáros Béla
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A leghálátlanabb feladat a Zoli(ká)t játszó Mészáros Bélának jut. Narrátor, felnőtt, kisfiú egyszerre, kint is van, meg bent is, de sehol nincs igazán, hiszen a szerző itt inkább csak körvonalakat skiccel fel. A színész, amit megtehet, meg is tesz a szerepért: részint meggyőzően lényegül naiv kamasszá, részint precízen hozza a kívülálló száraz iróniáját. A többiek élnek a hálásabb lehetőségekkel. Újlaki Dénes fensőbbséges Manó bácsijának családfői státusa megkérdőjelezhetetlen. Holott hangját alig emeli fel, s szavaiba jó adag rezignált humor is szivárog. Ám egy szemvillanással helyre tesz bárkit, akit pedig megvet, lenéz, azzal ezt kíméletlenül érzékelteti. Felesége, Ilona az igazi összetartó ereje a családnak; Máthé Erzsi nagymamája békét, nyugalmat sugároz, s fáradhatatlanul, csendesen próbálja elsimítani a családi konfliktusokat. Bodnár Erika Bizsukája mintha az ő kevésbé jóságos, ám annál pragmatikusabb tükörképe lenne: mindent észrevesz, mindenről tud, s ha bajt észlel, határozott keménységgel lép fel. Az idősebb lány, Lonci szerepében Bertalan Ágnes szuggesztíven hozza a frusztrált úriasszony gőgjét, nevetséges fölényességét, s őrlődését férje ostobasága és apja kíméletlensége között. Férjének, Pistának alakjából Tóth Zoltán anélkül hozza ki felettébb érzékletesen a "magyar őstulok" prototípusát, hogy alakítása a túlkarikírozás vagy a paródia felé közelítene. Pelsőczy Réka a többieknél szerethetőbbnek láttatja a külsőségeket kevésbé értékelő, normális életre vágyó, ám férje eltávolodásától kétségbe eső kisebbik lányt, Nyuszit. A férj, Károly valamelyest kívülálló; Bán János alakítása jól érzékelteti, hogy nem a férfiúi hűtlenség, a más irányú vonzódás miatt érzi magát némileg idegennek a családban.

Az, hogy a fentebb említettek valamennyien hatásosan teremtik meg a valóság illúzióját, aligha meglepetés, az viszont színészi-rendezői bravúr, hogy ugyanez a gyerekeket játszó színészekről is elmondható. A három fiatal színésznő játéka cseppet sem hat stilizáltnak, elemeltnek - maradéktalanul elhitetik, hogy gyerekeket látunk a színen, miközben kidolgozzák, egyénítik is a figurákat: Csonka Szilvia a világból még keveset értő, eleven kislányét, Érsek-Obádovics Mercédesz az esetlen, gátlásos, de a körötte történtekből már sokat felfogó kamaszlányét, Sípos Vera pedig a koraérett, öntudatos, mélyen okos, erős egyéniségű fruskáét. Hozzájuk képest némileg elemeltebbnek, kívülről láttatottnak hat a háztartási alkalmazott és a szomszéd zsidó házaspár alakja: Bodor Johanna a lumpenproletár öntudatból táplálkozó szemtelenségére helyezi a hangsúlyt, Tóth Anita alaposan felsrófolja Hidasné aggályoskodó idegességét, míg Hidasként Vajdai Vilmos talán túlságosan is nyilvánvalóvá teszi a külső rálátásból fakadó iróniát.

A sikeres színészi alakítások persze visszaigazolják a mű erényeit; párbeszédeinek gördülékenységét, hatásos figurateremtését, érzékenyen és gondosan megkonstruált világképét. De paradox módon feltűnnek a második résznek az előadás által kevésbé igazolt erényei is - csak az e két részben megnyilvánuló írói tehetség még nem ér össze, nem szervül igazán. Ha ez megtörténik, akár jelen előadás hozadékaként, akár külső, dramaturgi segítséggel, Kukorelly Endre akár a következő esztendők meghatározó színpadi szerzője is lehet.

URBÁN BALÁZS