Stúdió "K"

A pénzhez megy a pénz. Ezt magyarázza a színmûbeli jótékony szervezet egyik fejese. Vagyis csak akkor kapnak meg egy összeget, ha más forrásból hasonló summát tudnak felmutatni. Amirõl óhatatlanul eszünkbe jutnak a színházi szubvenciók. Az a rendszer például, amely szerint a társulatok az önkormányzati forintok arányában osztoznak a központi mûvészeti támogatáson. Majd fellapozva a Barbara õrnagyot, amelyet G. B. Shaw éppen száz esztendeje vetett papírra, kiderül, hogy nem a Stúdió "K"-beli változat szerzõi fundálták ezt ki, mint napjainkra hajazó finanszírozási leleményt. De éles szemük volt, hogy észrevegyék a máig érvényes mozzanatokat. Hogy a jeles angol mondatainak nemcsak a szellemessége életképes, de a tartalmuk is könnyen igazodik a jelenünkhöz.

Tömörebben, de lényege szerint követi az eredeti textust az, ahogyan a színjáték bemutatja Lady Britomart famíliáját - a fiát, Stephent, a lányait, Sarah-t és Barbarát, s (a két vőjelölt közül) ez utóbbi leányzó választottját, Adolphust, azaz Dollyt -, nemkülönben az exférjet, a fegyvergyáros Undershaft urat. Az adaptálók, vagyis a dramaturg Szeredás András és a rendező Fodor Tamás, akkor rugaszkodnak messzebbre, amikor megismerkedünk a szóban forgó civil szervezettel (amelyben kissé megcsappant mind a szociális segítők, mind a segítségre szorulók száma). A színjáték utolsó harmada ismét szorosabban követi az eredeti szöveget, noha a címszereplő magatartását végül másfelé vezeti.

Meglehet, hogy a régi és új mondatok közül, számukat tekintve a régebbiek javára billenne a mérleg. Mégis a legnagyobb súlyt az a vonulat adja, amelyik a hajléktalanokat mutatja be. Az üdvhadseregből leszármazott Szív Gárda ugyanis fedél nélkülieket pátyolgat. Most nemcsak ételt osztanak, de tisztálkodásra is buzdítják a szegényeket. És nem gyűlésre készülnek, hanem amatőr színielőadásra, éspedig József és Putifárné történetére. Tisztán látszik, ki honnan került a társadalmi margóra, és merre lehet még kiútja. A szerepösszevonások jóvoltából szinte modellszerű sorsokat is felmutatnak, hogyan visz a családi erőszak az utcasarokra, s hogyan talál fizető állást az agresszió. Persze, mindig vannak olyanok, akik a jótékony akciók előtt is, után is csak kartonpapírral takarózhatnak.

Ezért kezdődik és végződik a játék a koldulók jelenetével. Mintha személyesebb közük volna a Stúdió "K" tagjainak azokhoz, akiknek csak az utca lehet az otthonuk. Semmilyen lenézést, leereszkedést nem érezni, inkább olyan empátiát, amely még a humort is megkockáztathatja. Hiszen az, aki a Mátyás utcai "zöldlámpás házhoz" a Kálvin tér felől érkezik, napról napra láthatja az aluljáró kövén rongyokból-dobozokból vetett fekhelyeket. (Arról nem szólva, hogy alighanem mindannyian, játszók és nézők egyaránt, "kevesebb forintnyira" vagyunk a szegénysorúaktól, mint egy gyáriparostól.)

Így a társaságbeliekkel szemben inkább tart távolságot a színjáték. Csipkelődéssel, már-már szarkazmussal illeti azokat, akik a szigetország polgáraihoz illőn, komótosan teáznak. Angolságának tudatában, angolul is szólal meg az a fiatalember, akit az anyja e tekintetben (is) rendre utasít, hogy csakhamar az apai vagyon sorsáról értekezzék vele. A tartózkodó ábrázolás jegyében maradhattak is olyan motívumok, amelyek avíttas miliőre vallanak. Mi több, ezek mulatságos kontrasztot mutatnak a napjainkból való mozzanatokkal, például: hol motettát énekelnek atyai köszöntőként, hol mobiltelefon cseng.

Természetesen, a személyesség leginkább azokat a részeket hatja át, amikor a darabbeli színielőadásra készülnek. Szemlátomást élvezik a színészek, amikor egy-egy mondat vagy gesztus utal tulajdon műhelyükre, amely éppen tizedik évada telepedett meg a pincécskében, a mostanra kikupálódott Ráday utcai "vigalmi negyedben". Mi több: a maroknyi közönségből is jó néhányan szinte hozzátartozói lehetnek e közösségnek. Amitől a szurkoló hangulat átragad mindenkire. Aligha találni olyant, aki a kákán is csomót keresne. Mondjuk: szívesen emlegetné fel, hogy a második rész alatta marad az elsőnek. Már-már úgy tekinti az ember az ifjabb szereplőket, mintha pártolandó pályakezdőket nézne (még akkor is, ha nem debütánsokról van szó, három-öt esztendeje tagjai az együttesnek).

Érezni, hogy Téglás Márton úgy építkezik, úgy fokozza indulatait Stephen egy-egy kitörésében, mintha egy felvételi vizsgán tenné ki a lelkét. Látni, mennyit segítenek az alkati sajátosságok Kakasy Dóra fesztelenebb Sarah-jának, de a címszereplő Homonnai Katalin szigorúbb, sőt aggályosabb szemléletű Barbarájának is. Hannus Zoltán "testére szabták" a tagbaszakadt Bill Walkert, de nem annyira a lelkére. Szemlátomást Szabó Domokosnak kenyere a humor, ami jól áll a foglalkozás nélküli Gógyis Price-nak. A Szív Gárda tábornokát adó Nádasi Lászlónak pedig nagyon megy az "okos tojás". Bár hivatásos színházból ismerős - úgymond -, alternatív társai közé illik Géczi Zoltán, aki könnyen interpretálja a gondolatokat, de sima modorral át-átsiklik Dolly érzelmein.
Az érettebb nemzedékeket ezúttal négyen képviselik. Lady Britomarthoz való az a fanyarság, amely Horváth Zsuzsát mindig is jellemezte, de az alakítás meglepő színeket nem hoz. A tetemes tapasztalatot felhalmozott Tamási Zoltán már joggal sorolható azon professzionisták közé, akik hibátlanul alakítanak egy-egy karaktert, mint most az elbocsátott Peter Shirley-t, egy szemérmes fájdalmú hajléktalant. Sohasem kedvelte a színészet mutatós eszközeit Nyakó Júlia, mára olyan sallangtalanul játszik, amitől végtelenül hiteles Jenny Walker megaláztatásokhoz szokott létezése. Amikor pedig a kulcsszerepben, a cinizmust életelvként gyakorló Undershaftként belépett Fodor Tamás, jómagam nem azt "díjaztam", hogy személye - mint e társulat feje, rendezője - megkönnyíti az áthallásokat az évszázados színi történet és a fentebb taglalt mondandók között. Egy csapásra megnyert ironikus-önironikus játéka, amelyben éppúgy van szellem, mint szellemesség. Mintha egy bölcs emberrel beszélgettem volna azon az estén. S ez kellemes volt.

BOGÁCSI ERZSÉBET