Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára; Táncszvit
Szegedi Kortárs Balett, Szegedi Nemzeti Színház

A koreográfus-rendezõ Juronics Tamás megkönnyíti a recenzens dolgát: maga beszél arról egy interjúban (ugyan az elõadás plakátterve kapcsán), hogy elemzése szerint az egy estén elõadott két mûvet - Bartók Béla egyetlen, világhíres operáját és a Táncszvitet - a zeneszerzõ személyén kívül nem köti össze más. S valóban két, bizonyosan nem a kényszer vagy a véletlen szeszélye folytán összekapcsolt, hanem önállóan is megálló, szinte egyformán erõteljes víziójú mûvet látunk, melyek kedvet csinálnak a még részben elõttünk álló Bartók-évad további, országszerte elszórtan felbukkanó darabjainak abszolválásához. Juronics ugyanis a legkézenfekvõbb és egyben legegyszerûbb módon nyúl Bartók muzsikájához - s az egyszerûséget itt értsük szó szerint: bármiféle színpadi hókuszpókusztól való következetes tartózkodásával, ha nem is revelatív, de sok szempontból izgalmas Kékszakállú-produkciót hozott létre.

Sikerében jelentékeny szerepe van Székely László bravúros, egyszerre realista és a valóságtól fokozatosan elemelődő díszletének. Minden irányból zárt, lehatárolt a Kékszakállú vára: vaskosan szürke, komor falain nem csillan a fény - itt valóban minden [h]ideg, sötét. És a belépés után az egyetlen menekülési útvonal is eltűnik odafent, a magasban: hatásos jelkép az érkezést követően a magasba emelkedő fém lépcsősor, amelynek a fokai között áttűző kísérteties fények színezik kis időre a nyomasztóan fölénk-körénk záródó falakat. A zene kitárulásával, a Kékszakállú vára megannyi baljós titkot rejtő ajtóinak felpattanásával párhuzamosan aztán a tér is egyre növekszik, tágul, kinyílik, s bár egy freudi analízishez is alkalmatos díványon meg egy öltözőasztalon kívül (erre még visszatérek) semmi más kellék nincs a színpadon, a mindig máshogyan üres tér és az azt szabdaló-felosztó fények (Stadler Ferenc) meglehetős pontossággal informálnak a helyszínről, és ami a legfontosabb: a Kékszakállú lelke legmélye felé irányuló utazás újabb meg újabb állomásairól.

Az ötödik ajtót kinyitó Judit, s vele együtt mi, nézők sem a Kékszakállú birodalmának nagyszerűségétől és gazdagságától, sokkal inkább a hatalmas színpad kongó ürességétől hőkölünk hátra. Szívszorító élmény szemlélni a lélektelen, végtelenbe nyíló, emiatt meg- és felfoghatatlan közegbe belévetett, az irdatlan falak tövében eltörpülő nőalakot. Talán itt döbbenünk rá a legélesebben: az alakját-nagyságát egyfolytában változtató élettelen kőhalom valójában emberfaló szörnyetegként él és pulzál (ne feledjük: a librettóban is vérzik és felsóhajt a vár!). A zárlat innen nézve újra csak adott, s a zenei textus szoros olvasatából következik: a falak sorra összecsukódnak, korai szemfedőként takarják el Judit elől a napfényt. A hetedik ajtó mögött a magasban lebegő székeken már ott ülnek a korábbi szerelmek (Földi Andrea ragyogó jelmezei rajtuk inkább érvényesülnek, mint az egyetlen férfi szereplőn), s maguk közé várják a csillagos palástját hamarosan felöltő Juditot...

A férfi-nő kapcsolat mélyelemzését saját életműve középpontjául választó Juronicsnak egyszer el kellett érkeznie a Kékszakállúhoz - erre predesztinálták már korábbi Bartók-munkái is: az időnként elővett, még mindig nagy sikert arató A csodálatos mandarin, valamint a Szegedi Szabadtérin mindössze kétszer játszott, grandiózus képiséggel operáló A fából faragott királyfi (amit egyébként Valló Péter hasonlóan hatásos, bár teljesen eltérő felfogású Kékszakállújával játszottak együtt). A rendező-koreográfus legújabb találkozása Bartókkal a szükségszerűség mellett kifejezetten szerencsésnek is mondható. Jegyezzük meg azonban, hogy az énekesek mozgatásán alig érhető tetten, hogy jó nevű, tapasztalt koreográfus dolgozott velük, s a frappáns tér- és fénykezelés ellenére a felhasznált szimbólumok olykor bizony közhelyszámba mennek. Talán mondani sem kell, sem ajtók, sem kulcsok a maguk anyagiságában nem jelennek meg a színpadon, s az átgondolt, a lelki rezdülésekre összpontosító koncepciónak köszönhetően persze nincs is szükség egy kulcscsomóval a kezében tébláboló főhősre. Azonban mintha a rendező nem bízna közönségében, s a feltételezett hiányérzetet akarná ellensúlyozni: a Kékszakállú öltözőasztalának (?) tükre (!) körül futó, hét elemből álló lámpasorból minden egyes ajtó feltárulása után felgyullad egy újabb égő.

A két szereposztás két értelmezést hoz létre a színpadon. A vendég Kolonits Klára Juditja friss, mágikus nőiségű színpadi kisugárzásával mintha Gábor Géza korántsem erőtlen Kékszakállúja fölé kerekedne időnként. Az Altorjay Tamás-Szonda Éva páros előadása jóval letisztultabb, érettebb a "fiatalokénál": sokat megélt, így talán kiábrándultabb, ettől még inkább megrendítő alakítás az övék.

Az est második része az alig húszperces, ám kidolgozottságban az előzőtől nem elmaradó Táncszvité. Itt egyedül a zene irányíthatta Juronics Tamás képzeletét, s a különböző nációk népzenéjének motívumaiból bátran és gyakran merítő muzsikához igencsak egyéni megoldást talált a koreográfus-rendező - kortárs táncszínpadon disznóvágást levezényelni eddig legalábbis még nem láttam. A drámai hangvételű opera után felszabadítóan hat a mindvégig (ön)ironikus (lásd a magyar trikolórba öltöztetett három-három lányszereplő jelmezét) és könnyed hangvételű, ám feszes tempójú darab, amely a Juronicstól megszokott, a narratívával több-kevesebb sikerrel kacérkodó táncszínház keretein úgy lazít, hogy azt sem hagyja teljesen maga mögött. A városból vidékre "leruccanó", önnön népi gyökereikkel ideig-óráig sorsközösséget vállaló, kikent-kifent úri társaság a helyiek szokásait utánozza, már ami a pálinkaivást meg a néptáncos motívumkincs alapfokú felhasználását illeti. S hogy a botcsinálta hentesnép véletlenül se vétse el a "műtétet", arról a háttérben felrajzolt, a sertés részeit ábrázoló krétarajz meg a magasban függő állati csontváz gondoskodik. Az egyszerre fenyegető és ellenállhatatlanul mulatságos hangvételű koreográfia "főszereplője" a Finta Gábor játszotta-táncolta, minden egyes színpadi felbukkanásnál egyre ziláltabb öltözetű és lelkületű, s mind véresebb kezű böllérfigura lesz, aki a zenei csúcsponton slusszpoénként egy levágott disznófejjel a kezében búcsúzik a közönségtől...

A néhány, helyét egyelőre nem lelő momentum ellenére Juronics Tamás kétrészes Bartók-estje összességében letisztult, méltó tisztelgés a hatvan éve halott mester emléke előtt.

JÁSZAY TAMÁS