Lenkei Júlia: A mozdulatmûvészet Magyarországon
Veszprémi Egyetemi Kiadó (Theatron Füzetek 1.)

A Veszprémi Egyetem nem elõször tesz szolgálatot a színháztörténeti fehér foltok eltüntetése ügyének azzal a kiadvánnyal, amelyrõl szó lesz a továbbiakban. A Theatron Könyvek sorozata immár öt éve folyamatosan tárja fel színházi múltunk kevésbé ismert fejezeteit, vagy világít rá kevésbé ismert aspektusokra. Ezúttal a "klasszikus magyar avantgarde korszakában induló mozdulatmûvészeti iskolák története" (idézet a sorozatszerkesztõk által írt elõszóból) került sorra, kiegészítve egy még közkinccsé nem tett önéletírás részleteivel, s ezzel útjára indult a Theatron Füzetek sorozata is.

Lenkei Júlia 100 oldalas könyve a "Vázlatos történet" alcímet viseli, valójában azonban eltér a történetírástól mint kronológiai folyamatkövetéstől. Az írót nyilván dilemma elé állította a tény, hogy különböző iskolák párhuzamos történeteiből állt össze ez a stíluskorszak, nehéz lett volna tehát eldönteni, hogy az egyes történeteken haladjon végig a keletkezéstől a megszűnésig, vagy rövidebb időszakokról adjon keresztmetszetet. A mérleg nyelve végül az utóbbi felé billent, ám lépten-nyomon olyan jelenségekkel, fogalmakkal és tünetekkel találta magát szembe a "feltárás" során, amelyek megálljt parancsoltak további értelmezésért kiáltva.

Ilyen volt rögtön a kezdeteknél a két kifejezés, a mozdulatművészet valamint a mozgásművészet, sőt orkesztika használata közti ideológiai ellentét az egyes iskolák esetében, majd a hasonlóképp ideológiai (s a testnevelő társadalomra is kiterjedő) kérdés: meddig testedzés, honnan művészet a vizsgálat tárgya? Megállítja még a történetek fonalát az akkori szóval laikus és a hivatásos mezsgyéjéről szóló (s persze máig tartó) vita felidézése, valamint a társadalmi-politikai megítélés vizsgálata: kik és kiket ítéltek jobboldalinak vagy baloldalinak a 30-as években, majd 48 után...

E dilemmák feltárásán kívül ismeretterjesztő célú elemzést is találunk a korszakra jellemző műfajokról, tipikus előadási formákról és alkotási módszerekről, társművészetekről, valamint az olyan szellemi háttérről, mint például a filozófia és a pszichológia. Az írásból így tehát nem is elsősorban a műfaj története, hanem annak specifikumai, ellentmondásai és konkrét konfliktusai rajzolódnak ki.

Az érintettek, akik megélték ezt a korszakot (él még közöttünk ilyen), valamint a beavatottak, akik kutatják, netán örökösként ismerik azt, pontosan tudják, miféle súlyos belső - ideológiai, szakmai - ellentétek feszültek itt a szakmán belül. Szinte dermesztő újraolvasni a nyilatkozatokat, cikkeket, tudósításokat: mintha csak a mai szakmai acsarkodásokról (is) szólnának. (Alapvető talán az a különbség, hogy ma már nem politikai kényszer csihol elő sommás szakmai ideológiákat - ahogy az 1949-ben történt -, hanem elsősorban a piaci versenyhelyzet generál művészi vitát, és ugrasztja egymásnak az eltérő strukturális keretek közt alkotó művészeket.) Tiszteletre méltó az, ahogyan Lenkei Júlia mint kívülálló kutató tartózkodik az állásfoglalástól, nem mond ítéletet egyik oldalról sem: tárgyilagosan közreadja, amit olvasott, hallott. Az természetesen nem rajta állt, hogy nem mindent hallott, nem beszélhetett mindenkivel, nem olvashatta mindenki emlékiratait.

Itt következhet a kérdés: miért pont Hirschberg Erzsébet önéletírása került a könyv második felére, s nem - mondjuk - valamelyik élvonalbeli iskola irányítójáé, hiszen beszélt és írt eleget Berczik Sára, Szentpál Olga, nem is beszélve dr. Dienes Valériáról. Úgy látszik, épp egy ilyen, 20-30 oldalas, személyes hangvételű, ugyanakkor viszonylag tárgyilagos, az eseményeket pontos dátumokkal ellátva sorjázó írás kellett ide. Legfőbb értéke pedig az, hogy a közelmúltban, vagyis kellő időtávlatból: a harcoktól, a sérelmektől kellő távolságban készült el. Igaz, hogy a keletkezési dátum éppúgy csak kikövetkeztethető, mint a művésznő születési évszáma, mivel sem ezt, sem azt nem találtam a dokumentumban, ahogyan azt sem tudhattam meg, meddig élt Hirschberg Erzsébet. (A kiadvány első lapján jogutód szerepel, tehát már nem lehet közöttünk, a vele készült interjú pedig 1988-ban készült.) Lehet persze, hogy valahol rá kellett volna akadnom ezekre az adatokra a lábjegyzetek valamelyikében, ezek azonban - a számítógépes szerkesztés ördögének ármányaként - rendre átcsúsztak különféle más oldalakra.

Lenkei Júlia célja tárgyszerűen vizsgálni egy vitatott és kevéssé ismert színháztörténeti "epizódot", ugyanakkor mégiscsak önkényesen kiemel (lásd: Nagy Etel vagy Hirschberg Erzsébet) anélkül, hogy választását valamilyen szakmai szempont alátámasztaná.

Mindazonáltal diplomatikus hozzáállással, olvasmányos, lendületes stílusban megírt művével gazdagabb lett a szakirodalom, s főként a fiatal, egyetemista réteg, a színházi múltunk iránt érdeklődő értelmiség jutott érdekes és hiteles forráshoz. Külön elismerés a jól válogatott fotók montázsából készült címlapnak, s a tetszetős tipográfiának!

LŐRINC KATALIN