Többször emlegettem már e folyóirat hasábjain, hogy a csehek szeretnek frappáns címeket adni a fesztiváljaiknak. Igyekezetükben néha túlzásokra is hajlamosak, azt azonban mindenképpen elérik, hogy a címkék remekül szolgálják a hozzájuk tartozó rendezvényeket: két-három alkalom után bevésõdnek a tudatunkba, és szakmai körökben jól megkülönböztethetõ fogalmakká válnak.

Ilyen az a cím is, amely egy, a cseh fővárosban 1991 óta évente megrendezésre kerülő bábfesztivált takar. Bár meglehetősen sután és mesterkélten hangzik, magyarra kénytelen vagyok úgy fordítani, hogy Száll a bábos fészkére. Az elnevezés ugyanis Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényére és a belőle készült filmre utal. A magyar cím kissé szabad fordítás, míg a cseh változat pontosan követi az eredetit, ennek megfelelően a fesztivál elnevezése is kevésbé kimódolt. Nem lenne érdemes ennyi szót vesztegetni a címválasztásra, ha nem volna több vonatkozásban is jelentősége. Tudnunk kell, hogy a regény és a film a rendszerváltozás előtt az utolsó pillanatokig tiltott gyümölcs volt az egykori Csehszlovákiában. A fanyar humorú és sokkoló hatású mű, amely egy ideggyógyintézetben uralkodó könyörtelen diktatúra elleni lázadás modellje, és a lázadás hiábavalóságát mutatja be, elsősorban azért keltett érthető ellenérzést a csehszlovák pártállam korifeusaiban, mert a filmet Miloš Forman rendezte, aki 1968-ban elhagyta Csehszlovákiát. Azt a gondolatot pedig nyilván nehéz lett volna elhessegetni, hogy McMurphy vesszőfutásának történetében az óhazában szerzett tapasztalatok alapján kívánt szót emelni az ember személyiségének méltóságáért. A rendszerváltás után induló fesztivál tehát egy tabu ledöntésével köszöntötte a megváltozott világot.

A Száll a bábos fészkére a hazai bábszínházak - költségvetési intézmények és magánvállalkozások, hivatásosok és amatőrök - seregszemléje. Korántsem törekszik teljességre, csupán ízelítőt ad a mindenkori előző évad terméséből. Tehát garantáltan a legfrissebb árut kínálja. Az első években kizárólag hazai együttesek szerepeltek, az utóbbi időben egyre több külföldi produkciót is vendégül látnak. (Természetesen ez utóbbiakra nem vonatkozik, hogy csakis újak lehetnek; előszeretettel invitálnak meg nemzetközi fórumokról évek óta jól ismert előadásokat.) A rendezvény létrehozója és védnöke az 1928-ban Prágában megalakult Nemzetközi Bábművész Szövetség, az UNIMA Cseh Központja, valamint a világ legrégibb bábos folyóirata, a Loutkář (1912 óta létezik, gyanítom hát, hogy a legrégebben megjelenő színházi folyóirat is egyben). Támogatói közt - a Kulturális Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap és a főváros mellett - az idén a Nemzetközi Visegrád Alap is megtalálható; a szervezők köszönetet mondanak továbbá a prágai Szlovák Intézetnek és a Magyar Kulturális Központnak.

Szofi és Habó

Három nap leforgása alatt összesen tizenhat produkciót lehetett látni két helyszínen, a Divadlo Minorban, Prága néhány éve egy tévéstúdióból átalakított, szép és minden korszerű igényt kielégítő bábszínházában és a tőle pár száz méterre lévő Ipszilon Stúdióban. Ez utóbbi név talán ismerősen cseng azoknak, akik a nyolcvanas években figyelemmel kísérték a cseh színházi életet. A Jan Schmíd vezette műhely - a Divadlo na Zábradlí és a Činoherní klub mellett - egyike volt Prága avantgárd kisszínházainak. Azt talán kevesebben tudják, hogy kezdetben szoros kapcsolatban állt a bábművészettel: az egyik cseh bábszínház, a libereci Naívní divadlo kísérleti stúdiójaként alakult meg, majd néhány év után, önálló intézményként, a fővárosba költözött. A hajdani avantgardizmusnak ma már nem sok nyomát látni sem a környezeten, sem a műsorukon: többnyire szórakoztató zenés darabokat, operettátdolgozásokat játszanak egy elegáns kis ékszerdobozban. Sokat utaznak és nagy sikereket aratnak otthon és külföldön. Schmíd ma is - túl a hetvenen - avantgárdnak mondja magát, és eredeti hivatásától sem szakadt el, tanítja a főiskolán a jövő bábművészeit. (A cseh főváros nem csak bábos folyóiratban és a nemzetközi bábos szervezet létrehozásában úttörő; itt alakult meg 1952-ben a világon az első bábművészeti tanszék a Múzsai Művészetek Akadémiáján, azaz a Színház-, Film- és Zeneművészeti Főiskolán.)

A tizenhat produkcióból három külföldi, három amatőr, három pedig a másodéves főiskolások vizsgaelőadása volt. A nyitó előadást a vendéglátó Divadlo Minor szolgáltatta: a Klapzuba és a tizenegyek Eduard Bass 1922-ben megjelent és hazájában máig igen kedvelt regényéből készült (A csodacsapat címen magyarul is megjelent az ötvenes években), és egy legyőzhetetlen focicsapat diadalútjának históriája. A Forman fivérek színpadra állításában látványos, mozgalmas revüt látunk a színpadon, a nézőtéren és a nézőtér feletti világítási hidakon. (Még egy kötődés a fesztivál nevét ihlető előzményekhez: a Forman testvérek Miloš Forman fiai.) Az ötletdús egypetéjű ikerpár mindig együtt dolgozik, Petr a rendező, Matěj a tervező, műfajuk pedig a bábszínházi elemekkel átszőtt mozgás- és látványszínház. (2003-ban a prágai Nemzeti Színházban színre vitték Philip Glass kortárs amerikai zeneszerző A Szépség és a Szörny című operáját, amelyről a Criticai Lapok 2004/6. számában beszámoltam.) A Klapzuba és a tizenegyek előadásán bábszínházban szokatlan létszámban vonulnak fel a játszó személyek: a címben szereplő tizenegyeken kívül még vagy harmincan. A bennfentesek szerint a gazdasági hivatal, a műhelyek és a teljes műszaki személyzet részt vesz az előadásban. Jönnek-mennek, vonulnak, a nézőtér két oldalán, a hátunk mögött, a karzaton, görlök, Klapzuba apuka csodacsatárai és ellenfelei táncolnak, énekelnek, vagy buzdítják kedvenc csapatukat. És a csapat mindig győz, mert legyőzhetetlen, és mert Klapzuba apuka nem enged a negyvennyolcból, akarom mondani a tizenegyből. Még az se számít, hogy a tizenegy fivér valójában tíz csupán, mert a tizenegyedik a gyengébb nemhez tartozik, amint az a végén, az emberevők törzsfőnökével folytatott szerelmi kaland során egyértelműen kiderül. Édesapja és testvérei e frigynek köszönhetően meg is menekülnek attól, hogy fényes sportkarrierjük a bennszülöttek étvágyának essék áldozatul. Így semmi nem állja útját a boldog végkifejletnek.

Néhány bravúros szcenikai megoldás ellenére az előadás jócskán alatta marad a várakozásnak. A történet hosszadalmas és nem tart semerre, a párbeszédek laposak, a sok szereplő között szinte egyiknek sincs alkalma jellemmé formálódni, nincs sorsuk, csupán események zajlanak körülöttük, a játék pedig trükkök, szellemes és kevésbé szellemes ötletek sorozata marad. Ezúttal Formanék fő erénye, a bravúros és látványos szcenika is nehézkes, erőszakolt és túlságosan bonyolult.

A kladnói Lampion Színház A hódító című előadása szintén regényből készült. Az anarchistából marxistává, a háború után pedig íróból politikussá lett Ivan Olbracht legterjedelmesebb és valójában utolsó szépirodalmi munkája az 1947-ben megjelent A hódító, amely W. H. Prescott Mexikó meghódítása című művének parafrázisa. A kalandregény a legendás konkvisztádor, Hernando Cortez (1485-1547) életét dolgozza fel, és két civilizáció összeütközéséről, továbbá a főhős önmagával vívott morális konfliktusairól szól. Hatásos színpadi helyzetek váltakoznak a regény sematikus és didaktikus részleteivel. A dramatizálást is végző rendező, Marek Bečka a Csehországban méltán népszerű alternatív társulás, a "Buchty a loutky" (Bukták és bábok) frontembere, számos pompás bohóság és intellektuális blődli létrehozója. Most "klasszikus", hagyományos színházi előadást állított színpadra, amelyben azért helyenként felvillan sajátos világlátása és ironikus ábrázolásmódja.

Hamlet

Meglehetősen bugyuta alaphelyzetet talált ki a szerző a libereci Naivní divadlo kicsiknek szóló mesefüzéréhez, a Betűtésztaleveshez: a konyha szakácsai sorra elővarázsolják a hatalmas kondérból az ábécé tésztabetűit, és mindegyikre valakinek egy mesét kell felidéznie. A végeredmény azonban a vártnál sikerültebb: kisiskolásoknak szóló, szellemes improvizációsorozat kerekedik a tehetséges kollektíva és a rendező képzelete nyomán, amely játékos formában még az olvasás kezdeti nehézségein is átsegíti a nézőket. (Író: Jan Bolek, rendező: Michaela Homolová, tervező: Barbora Jakůbková.)

A plzeňi Divadlo Alfa klasszikus bábszínházi eszközökkel dolgozott fel egy szellemes skót mesét A magányos óriásról, aki azért boldogtalan, mert egy parányi, azaz emberméretű lányba szerelmes. Az amatőr kategóriában békésen megfért egymással egy plzeňi alternatív csoport, a Bűzletes Pacsejoff Don’t Juan című, hosszadalmas és nem mindig szellemdús pamfletje, amely a számítógépek világába helyezi az egykori vásári bábjátékosok népszerű témáját; a szintén plzeňi Szilánk Együttes jó ritmusú, képzőművészeti megoldásaiban szellemes, előadásmódjában következetes és hagyományőrző Tizenhárom órája; a žamberki Utolsó Hangya Csoport felnőtteknek szóló egyszemélyes játéka, a Háború a törökkel, vagy egy sikamlós örmény mesemusical, A lusta asszony meg a zsugori férj a zeneileg imponálóan magabiztos děčíni bábcsoport előadásában.

A Színművészeti Akadémia másodéves bábszínész osztálya is több oldaláról mutatkozott be: A kis kávéház című műsorban nagyon egyszerű, hurkapálcákra szerelt síkbábokkal játszottak egy tanulságos történetet arról, milyen veszélyeket rejt az országúti forgalom. Egy másik lírai történet egy öreg ereszcsatorna mindennapi gondjaiba enged bepillantást, aki titokban reménytelenül szerelmes a vakolatba, fél a rozsdától és a kilyukadástól, meg attól, hogy nem lesz képes megvédeni imádottját a beázástól. Egy másik csoport Ladislav Klíma pszichedelikus regénye, a húszas években megjelent Sternenhoch herceg kínszenvedése nyomán készített variációkat férfi és nő gyötrelmes kapcsolatáról. Sternenhoch herceg, a nagy hatalmú és dúsgazdag mágnás kis híján követhette volna Bismarckot a kancellári székben, ha a sors nem hozza össze feleségével, Helgával - ahogy ő nevezi, a Démonnal. Az asszony pszichikailag uralkodik fölötte és az őrületbe kergeti. A herceget hallucinációs víziók gyötrik hitvese brutális szexualitása miatt, és mindinkább az asszony rabszolgájává, foglyává, bábjává lesz. A hallatlanul expresszív előadásban három félmeztelen fiatal - két férfi és egy nő - fehérre festett arccal, stilizált mozdulatok és gesztusok segítségével idézi fel a regény egyes szövegeit. A színészi akciókat két tárgy segíti: az egyik egy elnyűtt, három helyen kivágott szivacsmatrac, ezzel elsősorban a címszereplő Sternenhoch herceg manipulál; belebújik, magára csavarja, forgatja, öleli. Hol ruhadarab (hercegi palást), hol a végzetes és eltéphetetlen házastársi kapcsolat jelképe. Helga pedig egy mosolygó meztelen kirakati próbababa alakjában jelenik meg a herceg látomásaiban. Egymásba fonódó végtagok, akrobatikus elemek és orgiasztikus rítusok, refrénszerűen visszatérő mozdulatok alkotják a nyomasztó előadás gondosan megkomponált szerkezetét.

A fesztivál igazán jelentős eseményei azonban a külföldi előadások, valamint a Hradec Králové-i Drak Színház bemutatkozása voltak. A három külföldi előadásból kettő jó ismerős a gyakorlott bábfesztivál-látogatók körében: a stuttgarti Michael Vogel 1997 óta világszerte sikereket és díjakat arató one man show-ja, az Exit. Eine Hamletfantasie közismerten a műfaj legjelentősebb jelenkori produktumainak egyike, a magyar Lénárt András miniatűr és ugyancsak egyszemélyes színházának Con anima című játékát szintén méltán ünnepelte a prágai közönség.

A harmadik külföldi produkció azonban igazi meglepetés volt számomra. A külföldi jelzőt szívem szerint idézőjelbe tenném, annyira nem tudom ennyi idő után sem megszokni, hogy a szlovákok éppen olyan külföldi vendégeknek számítanak Csehországban, mint a más országokból érkezők. A meglepetés tárgya egy rokonszenves és sokoldalúan tehetséges házaspár, Katarina Aulitisová és źubomir Piktor kétszemélyes családi bábszínháza, a Divadlo Piki bemutatkozása Roald Dahl groteszk meseregényének színpadi változatával. A nálunk is méltán népszerű angol-amerikai író - legtöbben a Szuperpempő szerzőjeként ismerik - regénye magyarul Szofi és a Habó címen jelent meg és került színpadra. Habó (azaz Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás) foglalkozását tekintve álomfúvó, az emberek és a gyerekek barátja, szelíd növényevő a gonosz húsevők között. Hatalmas fülét radarként használva egy lepkehálóval összegyűjt minden levegőben surrogó álmot. Amikor elvetemült társai elindulnak "emberbabrakolni", ő megajándékozza az embereket egy-egy fejükbe fújt szép és megnyugtató álommal. Tevékenységét a legnagyobb titokban végzi, ezért amikor meglátja őt egy szemüveges kislány, bizonyos Szofi, kénytelen magával vinni, nehogy elárulja, amit látott. Természetesen hamar összebarátkoznak, és együtt akadályozzák meg a többi óriást, hogy "emberbabócákat" és "gyerkedliket" faljanak fel az angol fővárosban. Eljutnak az angol királynőhöz, és a királyi testőrség segítségével ártalmatlanná teszik az emberbabrakolókat.

Hogyan játszanak az apukák?

A házaspár maga dolgozta át kétszemélyes játékká a szövevényes történetet, ami önmagában is bravúros cselekedet. A gyakran változó helyszíneket is maguk alakítják ki Markéta Plachá kényszerűen kissé zsúfolt, ám frappánsan működő és rendkívül praktikus játékterében. Szofi bábu, de Katarina Aulitisová saját testi valóságában is Szofiként vesz részt a játékban: Szofi szemüvegével, copfjával, ruhájában kommentálja az eseményeket, és idézi elénk az álmából felzavart angol királynőt meg a néger komornáját, aki mellesleg tollporolóból van. źubomir Piktor mindössze két hatalmas fület rak fel, amikor Habót játssza, de természetesen ő mozgatja-irányítja a többi óriást és a királyi testőrséget is. Kettőjük pompás bohóctréfa-sorozatában teljes pompájában kel életre Dahl humora, iróniája és a történet finom költőisége, groteszk bája. Remek ötlet, hogy Szofi nem angol kislány, hanem szlovák. (Az angol királynő - lévén jó házból való úrilány - természetesen kitűnően beszél szlovákul.) Egyetlen hátrányt nem küzdhetett le a prágai gyerekek előtt az előadás: a nyelvi fordulatok különössége csak nehézkesen, többszörös áttétellel jutott el a közönséghez. Ugyanis a mai cseh gyerekek számára a szlovák eleve "stilizált" nyelvnek tűnik, amelyet jól megértenek, de más, mint a saját anyanyelvük. A cseh tévénézők, rádióhallgatók a kettéválás óta alig hallanak szlovák beszédet. Ez némi zavart és komoly veszteséget okoz, hiszen Dahl meséjének fontos rétege az a különös szófacsarásokból és torzításokból kialakított nyelvezet, amelyen Habó és a többi óriás beszél, és amelyet Henrich Chládek szlovák fordítása - amennyire meg tudom ítélni - remekül érzékeltet. De ezúttal mindenki egy stilizált nyelven szólal meg, az emberek, azaz a "mieink" is, az óriások szájából pedig ennek a további áttételeit halljuk.

Sikerült úgy összeállítani a programot, hogy a legjobb hazai produkció, a Drak Színház Hogyan játszanak az apukák című improvizációs játéka zárja a fesztivált. Szerzője a rendező, Josef Krofta és a kollektíva, zeneszerzője Jiří Vyšohlíd, a dalszövegíró Redy Vávra (mindketten játszanak, énekelnek, zenélnek az előadásban), a tervező Marek Zákostelecký. Öt lakatosmester a műhelyben eljátssza Hófehérke és a hét törpe történetét. Az alapötlet nem különösebben eredeti, de már az antik görögöktől meg Shakespeare-től tudhatjuk, hogy a téma eredetisége távolról sem a legfontosabb követelmény egy színházi produkció megítélésében. Hamarosan azon vesszük észre magunkat, hogy nem is Hófehérke történetére figyelünk, hiszen azt mindannyian jól ismerjük, hanem arra, amit öt színész ebből az apropóból el akar mondani szülő és gyerek viszonyáról, a színpadi rögtönzésről, a játék öröméről, a színházról, a tárgyak metamorfózisáról, meg arról, hogy milyen jó lenne néha leülni a földre a kisgyerekünk mellé és játszani vele. Csakhogy kinek van erre ideje, késő este már fáradtak és ingerültek vagyunk, inkább megiszunk két-három pofa sört, aztán be az ágyba. Majd holnap.

De most ma van, mert a színház, ugye, mindig jelen idejű, és a szakik most játszanak. Egyikük egy porcelánbabát hoz a kollégájának. Az alvóbaba, ha felültetik, azt a szót ismételgeti, hogy "mama". Miért nem azt, hogy "papa"? Ügyes kezek talán át tudnák programozni. De erre mégsem vállalkozik senki. Meg nem is lenne ildomos. Inkább mesélni kezdenek. A maguk ügyetlen módján eljátsszák a "gyereknek" Hófehérke történetét. Hófehérkét maga a baba fogja megszemélyesíteni. Ő tehát kettős funkciót tölt be: neki mesélnek, és egyúttal ő a mese címszereplője. Gyorsan a tízóraiból megmaradt, kissé zsíros, rántott hús szagú alufóliába öltöztetik. Szövege nem nagyon lehet, hiszen egyetlen szót tud mindössze. Minden helyzetben azt ismételgeti. A mostoha közbenjárására megjelenik egy Bősz Szarvas, aki nem Hófehérkét, hanem a Vadászt falja fel nyílt színen (szerencsére én időben felkészültem, néhány évtizede vizsgáztam cseh drámatörténetből, így tudom, hogy most Václav Kliment Klicpera [1792-1859] színművére történik utalás; azt nem tudom, hogy a nézőtéren ülő korosztály tanult-e már róla, de annyi baj legyen, ennyi nekünk is kijár egy gyermekeknek szóló előadásban). A hét törpe pedig három pár gumicsizmás láb, rajta védőszemüveg. Igaz, hogy ez csak hat törpe, de többre nem telik. A hetedik lemaradt, azt mondják, mindjárt jön. De nem. Lakóházuk egy jókora szerszámosláda, nyitható tetővel. Belül gyertya világít. Mint a mesében.

A műhelyben megtalálható valamennyi eszköz bekapcsolódik a játékba: a satupad, a kábeldob, a különféle méretű és fajtájú villáskulcsok, pákák, hegesztőpisztolyok, villanyfúrók, fűrészek, kalapácsok, kombinált fogók és egyéb szerszámok (ezek egyúttal hangszerként is szolgálnak). Még egy daru is, amelyik a játéktér közepén, egy forgó korongon áll. Ez lesz a tűzokádó sárkány. Igaz, sárkány nem szerepel a Grimm-mesében, de ha történetesen Györgynek hívják azt az ifjút, aki eljön Hófehérkét életre kelteni (márpedig így hívják, Jiří Vyšohlíd, a zeneszerző játssza), akkor ezen sem kell csodálkozni. A Mostohát domborító színész egy kimustrált televíziókészülék képernyőjét használja tükörnek, és nem mérgezett almát, hanem mérgezett körtét hoz, mert az van kéznél. A körte természetesen villanykörte. Az igazi hepiend pedig nem az, amikor Hófehérke Szent György csókjára feléled, hanem amikor a porcelánbaba kimondja a várva várt szót, hogy "papa". A csoda megtörtént. A műszak véget ért. A szakik és a nézők boldogan hazamehetnek.

A Hogyan játszanak az apukák a felnőttekről szól gyerekeknek. Minket pedig újra megtanít játszani. Elvezet egy szebb, gazdagabb és boldogabb világba. Az utóbbi évtizedek cseh bábművészetének valamennyi erénye együtt van ebben az előadásban. Humor, férfias érzelmesség, megindító naivitás, egyszerűség és bölcsesség sugárzik belőle. Josef Krofta visszatért ahhoz a puritán költői színházhoz, amelyet a hetvenes években megteremtett. A segítségével felfedezhetjük a hétköznapi tárgyak poézisét, a csavarhúzókban, reszelőkben, kalapácsokban megbúvó metafora erejét. A bábjáték még feltáratlan tiszta forrásait.

BALOGH GÉZA