A kabaré színházszerû. A párhuzamot tovább nem erõltetném, csak próbálom megfejteni, mi lehet a sikere a Godot Kávéház Dumaszínház címû kabaréjának. Talán az, hogy nem színház, mégis színházszerû. Élõben zajlik az esemény, de nem kell pissz nélkül a sötétben gubbasztani. A krákogás és a hapci is megengedett. Kiöltözni nem kötelezõ, viszont az elõadás a "büfében" zajlik, ehet-ihat a publikum, s az asztalok közti szûk járásokon pincérek suhannak rendelõfüzetecskéket lobogtatva. Cigarettázni is szabad, s bár a masszív füst edzett dohányosok torkát is karmolhatja, fuldokolni inkább csak a röhögéstõl kell. Van tehát zaj és füst, Schall und Rauch, mely két jeles tényezõt már Max Reinhardt is kabaréképzõvé avatta, s talán Brecht is pompásan érezné itt magát. A nézõ ellazulva válik hálás alkotótárssá a színházképzõdés folyamatában, és nem gyötri az a kissé nyomasztó érzés, hogy ma este a mûvészet szentélyébe kapott bebocsátást. Nem lenne persze igazságos ebbõl az alkalomból a színházon elverni a port, nem is célom, csak arról az élményrõl próbálok beszámolni, hogy a dumaszínház még népszínház, nem az értelmiségi középosztály modorában létezik, hanem egy tágasabb kavalkádról számol be.

Itt azonban meg is kell állni, mert kultúrmissziót nem lehet a kabarégalériába vetíteni, hiszen éppen az a lényege, hogy távol tartja magát a nagy céloktól és mondanivalóktól, s helyette valami felhőtlenebb abszurddal operál. Le kell számolni azzal a közhellyel is, hogy a kabaré a legnehezebb műfaj. Ilyen összehasonlítás, bármilyen jóindulat vezéreljen is, semmiképpen nem lehetséges. Kétségtelen ugyanakkor, hogy vannak sajátosságai a humorista munkájának, ahogyan ez láthatóvá vált azon a péntek estén is, amikor Litkai Gergely konferálásával Badár Sándor, Bödőcs Tibor és Kőhalmi Zoltán mulattatta az egybegyűlteket.

A konferanszié szerepkörében Litkai Gergely kettős funkciónak tesz eleget: felvezeti az előadókat, összefogva a rövid életrajzokat főbb témáikkal, és megteremti a barátságos légkört. Ehhez huncut tekintete és szájszegletében ülő kitartó kópés mosolya nagy segítségére van, nemkülönben nyugodt gesztusai és az a szenvtelen hanghordozás, amellyel még közvetlenebbé teszi a poénokat.

A közvetlenség egyébként is fontos ebben a formációban, a fellépők talán ezért állnak zsebkendőnyi pódiumlemezen, szinte az első asztalok között, mintha ők maguk is éppen most pattantak volna fel az egyik borozgató társaságtól. Egyetlen reflektor emeli ki a szereplőket, akik duma közben ki-kiszólnak a közönséghez, vagy reagálnak a beszólásra, de leginkább csak szövegtáncot lejtenek partnerükkel, a rádiózás hőskorát idéző mikrofonnal.

A szövegét minden fellépő maga írja: tréfák és történetek váltják egymást, személyes élettöredékek, kisszínes gonoszkodások a bulvármagazinok hőseiről és a közélet nagyjairól, frappáns megfigyelések és sok aktualitás, ami persze nem tévesztendő össze a legfrissebb hírek világával. Egy-egy vicc lehet fergeteges, de a kabaré királya a sztorimesélés. A rövidebb-hosszabb történetek közül pedig mindig az tűnik a legjobbnak, amelyikben valamilyen személyes érzés vagy élmény képei kergetődznek. Sem a nyelvi játékok, sem a politikai pofozgatás nem lehet olyan ütős, mint a müzligonosz visszatérése, a gátlástalan csempészélet vagy a szülőfalu alkoholizmusa.

Sztorimondásban Badár Sándor a legjobb. Vén kabarérókaként hömpölygeti ki a mondatokat, pillanatnyi megtorpanás nélkül. Egyszer-egyszer a keze is lendül az elhangzottakat nyomatékosítani, s a talpával kopog egy belső ritmust. Erős, egyenletes teljesítmény, profi. Nem reflektál a saját poénjára, nem méricskél, vajon legközelebb hogyan fog hatni ez a tréfa, s nem használ annyi töltelékszót sem, mint fiatalabb kollégái. Ilyesféle apró kabarépiszkok leheletnyivel szürkítik a másik két fellépő alakítását, pedig ők is jók. Bödőcs Tibor a táncoskomikusok hajlékonyságával ki-kilép a mikrofon mögül, érzékenyen gyurmázza az arcát, olykor a hangjával is eljátszik. Tulajdonképpen hajszál választja el a ripacstól, de nem lehet tetten érni, annyira gyorsan képes váltani, és a legnagyobb poénokat is ő mondja be. Kőhalmi Zoltán az abszurdig őszinte és hiteles figura, szellemes és pontos. Lépésről lépésre hergeli magát a tűzig és robbant: a határozottan csípőre vágott kéz lekerül és az is lázas magyarázatba kezd. Hihetetlen közlésvágy tombolja ki magát, élvezettel és megnyugvással.

A műsor este kilenc körül kezdődik, a vége viszont nincs rögzítve: addig tart, amíg a fellépők és a közönség bírja szusszal. Ezen az estén éjjel fél egyig tartott ki a lelkesedés, s bár a három kabarista kissé elégedetlennek tűnt magával, a nézők látható megelégedéssel távoztak a Madách utca 8.-ból.

DENKEY LÁSZLÓ