Sallangmentes, tiszta vonalvezetésû, tempós elõadásban épül fel a legklasszikusabb tragédiák egyike. Ugyanakkor az egyszerû struktúrák és a kézenfekvõ megoldások igenlése idõnként ihlettelenné teszi a Tivoli bemutatóját, melyet a Budapesti Kamaraszínházra jellemzõ, a díszletbõl a költséget és munkát egyszerre kispóroló szûkmarkúság is szorít. Sajnos nem állítható, hogy a produkció minden gondját feledteti az ok, amelyért mûsorra tûzték: Bertók Lajos jelenléte a címszerepben.
A fiatal középnemzedék érett művészének szenzibilis személyisége, több nyilatkozatában is hitelt érdemlő szavakkal megfogalmazott, a felelősség előli menekülés egérútjait immár nem kereső szakmai és erkölcsi komolysága valóban e feladat után kiáltott (noha a társulat nem is olyan régen: 1997-ben játszotta a Hamletet). A Bertók formálta figura tökéletesen fedi is Sándor János rendező koncepciójának hősét. Ez a lezser, tört fehér színű öltözékben (sokzsebes nadrágban, nem ünnepies ingben) járó, nyakát fekete sállal körültekerő, befelé izzó férfi az egyetlen érzékeny értelmiségi a csak az élvekre és csak a praktikumra specializálódott dán királyi udvarban. Horatio csupán addig a barátja, ameddig fantáziát lát a dologban (Zámbori Soma oldalazgatásaiban ott búvik a rosszul öltözött, kis kaliberű ember sunyisága), Bozsó Péter Laertese csúcsmenedzsernek készül, Ophelia (Verebes Linda) riadozó őzike, Rosencrantz és Guildenstern (Dolmány Attila és Kovács Ferenc) tenyérbe mászó fogdmegek a sovány fajtából. Generációján belül tehát tökéletesen magára marad az egyáltalán nem életidegen moralista, akinek a rugós kés (gyilkos bosszúhoz? öngyilkossághoz? hatásvadász diskuráláshoz?) éppen olyan fontos, mint a jegyzőfüzete. Bertók tartózkodik a külsőségektől. Beszél helyette a fekete sálat felváltó fekete mellény, a fekete mellényt követő fekete hosszú kabát: Hamlet belefeketedése a lelkiismereti kételyek, halogatott tettek okozta vívódásba. A színész a lelki vacogást a kiszolgáltatottság és a védekezés testhelyzeteivel érzékelteti. Éber félálomban nyúlik el a palota lépcsőjén, hever a földön, szegletet keresve kuporodik le, előre dőlve, összekucorodva határolja ki magát abból a világból, mely megölte királyi atyját, és sietős násszal, látványos hazugságokkal, vérlázító közönnyel gúnyt űz az emlékéből is. Ezek a pozitúrák természetszerűleg fakadnak Bertók nesztelen, ruganyos, a gondolkodóban az edzett testet is láttató királyfijának dallamos mozgáskultúrájából. Sándor János lefosztotta a teatralitást a megjelenítésről (igaz, amit nyert a réven, elvesztette a vámon). A nagymonológokhoz is hétköznapi szituációkat keresett Hamletnek, s Bertók Lajos a finom hangsúlyozás, a dinamikus tartalmi kiemelés művészének bizonyul e nyomatékos jelenetekben. Mások nem mindig érzik ennyire megszólalás és szünet arányait.
|
Bertók Lajos
Egészében az évad nyeresége és eseménye Bertók Hamletje. Hetykeséggel, agresszivitással, akasztófahumorral is felvértezi az alakot. Viszont a hamleti formátum még a mindennapias keretek között is súlyosítható, s némely epizódokba a színész nem tud(hat)ja elementárisan belejátszani magát, mert hiányzik a markáns kidolgozás és a teljesebb aktori kölcsönösség. Ilyen a mindig nagyon várt sírásójelenet is. Ebben Bank Tamás (2. sírásó) hökkenékeny mimikája és Valkay Pál (1. sírásó) semmitmondóan kedélyes sertepertélése kevés a kifejlet előkészítéséhez. Jobbak a Színészkirályból nemtörődöm bohémet és flegma udvari szállítót faragó Haás Vander Péter és a Színészkirálynét háztartásbeli titokzatossággal végigmosolygó Fabó Györgyi feltűnései, itt viszont a reflexiókkal, a királyi pár reagálásával van baj: az Egérfogó-jelenet szimbolikája - vörös fénnyel, fekete textíliával, karikírozó surranással - erős, komponáltsága billenékeny.
Mira János díszlete egy bástya félig nyitott kráterére emlékeztet. Minimális környezetként a sietősen fehérre meszelt, átvilágítható falak - a lépcsővel, a műanyag kagylófotel-trónokkal - megfelelnek a darabhoz, de az átderengő újságpapír-tapéta nem kommunikál a publikummal, s leverő, hogy kezdettől téglalapnyi fekete gödör tátong a fehéres kulisszák öblében. Nevetséges közlekedési akadály, csak azért, mert másképp nem lenne helye a koponya-hajigálásnak, temetői Yorickozásnak. Bejönni, kimenni: ez sem örömünnep ebben a díszletben (melyet a terem rövidebbik oldala felől ülők aligha foglalnak imáikba, hiszen csőlátással kell befogadniuk az inkább hosszanti irányba rendezett képeket). Szilágyi Zsuzsa kimendegélései mintha külön jelekké válnának, holott Gertrudnak egyszerűen el kell hagynia a színt. Az oldalsó ("a bástyafokok közötti") kilibbenések sem eszményiek. Claudiuson és új asszonyán a legjobb Jánoskúti Márta jelmeze: ahogy egymáshoz öltöztek a vérrozsdás bordó kabátok (s hozzá az előadást uraló fekete szín) uniszexében. A bordó színfolt - akár egy nyakkendő - más ruhákat is igencsak megdob. Törköly Levente mint Claudius: behemót farönk. Asszonya is vidékies, marginális jelenség. Mindkettejüknek - a bitorló királynak különösen - az antiintellektualitás a fő szólama. A megrendülésre való képtelenség. A maga egyszerűségében ezt a napjainkra oly sajnálatosan jellemző vonást a rendező és színészei is jól festik fel. Nyoma sincs "vérnősző baromnak", s a királyné nem vonaglik a buja vágytól. Szájuk, karjuk, kezük szinte néma, környezetük nem láthat bele az ágyukba. Ez a puritánság egyre inkább motiválatlanságnak hat. Miért gyilkolt Claudius? Ezért a hideg, fáradt nőért? Az országért, melynek ügyei nem izgatják? Fortinbras közeledtét fel sem méri. S miért jobb a nőnek itt, mint előző férje, az öreg Hamlet király oldalán? Életkor, szenvedély, hatalom, fátum nem ad választ. A lehántott tragédia, a visszametszett történet, a motívumelvonó színészmozgatás visszaüt. A kétdimenziós uralkodónak nincs mire rávinnie az eredménytelen bűnbánás kísérletét, Törköly gyónása szétesik. Gertrudnak a fiához való kapcsolatát Bertók egyedül kénytelen eljátszani, Szilágyi mindössze asszisztálhat a váratlan-akaratlan fojtogatáshoz, fia attakjához. A nyegle - a shakespeare-i mondatokat kiforgató -, új megvilágításba helyezett Fortinbras és a hozzá csapódó Horatio "epilógusa" is lóg a levegőben (ami a vívójelenet, az általános halálozás kitűnően beosztott és parodisztikusság nélkül kivitelezett geometriája után disszonáns).
A délceg sportember Körtvélyessy Zsoltnak akkor sem lehet elhinni Poloniust, ha lecsúsztatott nadrágtartóval lép be. Tipikus jegye Sándor János szigorúan tanáros rendezésének, hogy a főkamarás tökéletesen tisztában van szószátyárságával, ezért villámsebesen mondja el a "hosszú lét". Ám erre a nem bő bőbeszédűségre a királyi pár úgy reagál, mintha ez a javakorabeli atléta tényleg öregecske motyogányként húzná a drága időt. Azaz a Budapesti Kamaraszínház Tivolijában az úgynevezett tanári olvasás, értelmező tolmácsolás a színjátékra, színjátszásra adaptált gyakorlata folyik. Dísztelen, pontos, takarékos - szándék szerint - minden. S épp ez a megoldás nem elegendő valamennyi jelenethez, a mű teljességéhez. Letisztultabb a tragédia és tolmácsolása, mint a megszokottabb, "reneszánszabb" színrevitelek alkalmával; ugyanakkor vaskos problémakötegek hevernek zavaróan a háttérben. Az Egérfogó-jelenetkor a komédiások más Shakespeare-remekeket (a magyar átültetések ismert sorait) ajánlgatnak Hamletnek. Ez derűs, zamatos, kedvesen bennfentes továbbírása az eredeti szövegnek. Viszont Arany János fordításához ott is ragaszkodnak, ahol a tapintatos módosítás sem szerzői szándékot, sem versmértéket nem sértene ("víkard- és tőröket, járulványaikkal együtt...": számos szóalak, régies hangzó erőltetése türemkedik ki a gyönyörűséges, helyenként azonban menthetetlenül elavult magyarításból). Hamlet, a dán királyfi, s az egész "rothadt államgépű" Dánia elleni kilátástalan harca, értelmiségi alapállású erkölcsi szembeszegülése jelen van - mai felhangokkal van jelen - a deszkákon, de (Bertók Lajos alakításának kisugárzása, eredetisége ellenére is) inkább a fellapozás, megmutatás, szemléltetés, mintsem a sodró színházi újraalkotás szintjén.
TARJÁN TAMÁS
