"Alulírott..., született..., lakik..., tanúsítja, hogy a színházi előadást, az itt következő események jellegének megfelelően, a saját felelősségére nézi meg. Tudomása van róla, hogy a 30.-tól a 45. percig az egész színházi térben nem toxikus füstök fognak terjengeni, a nézőben a vizuális elszigetelődés érzetét keltve, a látóteret mindössze néhány centiméterre redukálva. A fentieket a stroboszkóp élesen villogó fényeinek 15 perces használata egészíti ki."
Ki kellett jelentenem továbbá, hogy rám nézve kellemetlen következmények esetén nem lépek fel kártérítési igénnyel. Megnyugtatásomra a Biennále Alapítvány tájékoztatott, hogy az előadás idején a vészkijáratok mellett megfelelően képzett személyzet áll készenlétben. Az aláírások hitelességének ellenőrzése céljából a belépéskor személyazonosságot igazoló okmányt is kértek a közönségtől, bár e nélkül is beengedtek. Lehetséges, hogy az előadás alatt a pszichés terhelés valóban komoly veszélyeket rejtett magában, mégis inkább arra gondolok, hogy az előkészítés is a produkció része volt.
Így kezdődött, s kétségem sem lehetett afelől, hogy három igencsak intenzív napot fogok a Biennálén eltölteni - és várakozásomban egyáltalán nem csalódtam.
A Színházi Biennále célja elsősorban mégsem a közönség próbatétele volt, hanem a kép, a látvány különböző formáinak, összhatásainak bemutatása, a színház új lehetőségeinek felvillantása.
A Színházi Biennále kitűnően rímelt a nem sokkal távolabb zajló Képzőművészeti Biennáléra: erre is kaptam belépőt, sőt a sajtós egy érdekes fekete képeslap méretű kartont is kezembe adott, melyen egy csillagkép látható, alatta egy másik, szintén fekete lap. Ezen szép tipográfiával szedve több oldalon írták le a Perseus csillagképet, annak mitologikus eredetét, illetve az időpontokat, amikor a csillagkép a világ különböző nagyvárosai fölött megfigyelhető. Végül egy glosszárium következett, a terminus technicusok jegyzékével. Ez volt az a mű, amelyet ki sem kellett állítani, de nem az egyetlen, mely a képzőművészet korábban ismert határain messze túlmutatott. Egy installáció például az agyat érő hullámok kipróbálására szolgáló hermetikusan záródó kabin volt. Némi felkészülés után egyszerre három érdeklődő nézőt engedtek be néhány percre.
A képzőművészet közeledett a színházhoz, és fordítva is. Ha a Képzőművészeti Biennálén installációkkal, performance-okkal, narratív képekkel találkozhattunk, a szomszédos Színházi Biennálén multimediális előadásokkal, a képzőművészet határait súroló látvánnyal, mely gyakran a szöveg szerepét is átvette.
|
Romeo Castellucci, a Socěetas Raffaello Sanzio alapítója és vezetője volt a szeptember 15-e és 25-e között megrendezett Színházi Biennále igazgatója. Castellucci az olasz "új színház" egyik legelismertebb mestere. (Együttesével többször járt Magyarországon is.) Célja, melynek alapján a mintegy 650 beérkezett mű közül a 100 bemutatottat kiválogatta, messze meghaladta az általa képviselt "új színház" kísérleteit, s a legújabb "rejtőzködő" színházat szólította meg.
Az előadások vezérmotívuma, a kép, az imázs szinte varázsütésre színházi nyelvvé formálódott. A Biennále szívesen látta az éppen csak induló kísérleteket is. Mint a felhívás mondja: "A fesztivál a színház fogalmát kitágítja a többi, hozzá kapcsolódó művészeti forma irányába, ennek érdekében egyaránt befogad előadást, performance-t, a test színházát, videót és installációt. A színház önreflexiója a többi kifejezési formát is érinti, mint a fényképészetet, a videót, a filozófiát, a kritikát, az ikonográfiai kutatást: a fesztivál mindezeket várja." "A végtelenül nagyszámú esemény még világosabbá teszi az emberi képességek véges voltát: ez a problémakör visszavezethető a határokhoz, amelyeket nem a kétségbeesésre, hanem a művészi gyakorlatra, illetve a művészettörténetre érdemes kihegyezni. Az ez évi fesztivál, Pompei hamujára emlékezve, azokat a testeket és gesztusokat kívánja életre hívni, amelyek nem kapnak levegőt, az elfojtott képeket kívánja a Történelem kísérteties felejtéséből kimenteni..."
Elsőként a már említett, meghökkentően előkészített előadást láttam, Kurt Hentschlager Feed (Etetés) című művét.
Az előadás első felében a vásznon szinte steril, elidegenedett, hangsúlyozottan arc nélküli test, illetve medence furcsa, erőszakos mozgását láttuk. Később már több test lebegett azonos mozgással a vízben, s gyakran egymásnak is ütköztek. Az ütések puhák, a testek passzívak, a csendes harc a láthatatlan vízben mégis kegyetlen. Ebben a rideg űrben, idegenségükben is különös, hideg elvontságukban is nagyon szép látványt nyújtottak. A harc tetőpontján eltűnik a kép, a már előre jelzett füst elárasztja a nézőteret, erős, villogó fények gyulladnak ki, s rendkívül erős és kellemetlen zajok kíséretében a külső látványtól mintegy énünk belső terébe kerülünk. A fények, hangok, már-már fülsiketítő zörejek, gázok az egyén érzékelésének, tűrőképességének határait veszik célba. Ki-ki magára marad, de ha lehunyjuk szemünket, a külső hatások agresszivitása akkor is belénk hatol.
Különös, érdekes előadás volt, a közös megpróbáltatások valósággal összekovácsolták a közönséget.
Az Ortograph együttes előadására csak komoly szervezőmunka eredményeként sikerült bejutnom, mert csak 20 fő fért be egyszerre. Ők a színészek stilizált mozgását a fekete doboz látásillúziójára építve mutatták be az erre kiképzett kis, feketével bevont, s középen áttetsző vászonnal elválasztott teremben. Erre a vászonra vetítették ki a szereplők árnyképét. Az előadás a testek, a mozgás, a színek és fények szépsége, az esztétikum győzelme volt.
Az általam látott, nagyon érdekes előadások közül is kiemelkedett az immár húszéves dán színház, a Hotel Pro Forma I only appear to be dead (Csak látszatra tűnök halottnak) című Andersen-játéka. Ez volt a legkoncepciózusabb, a legkiérleltebb, a leginkább magával ragadó. A nagy dán meseíró nem lehetett valami könnyű ember - sem önmaga, sem mások számára. Soha nem szűnő kételyek, szorongások, félelmek és fájdalmak gyötörték, ez utóbbiak közül még a legcsekélyebb az állandóan visszatérő fogfájása volt. Rengeteget utazott, s élményeiről naplót vezetett - ezt a naplót idézi meg az előadás. Szállodai szobájában Andersen minden este kitett az éjjeliszekrényére egy figyelmeztetést a címben idézett mondattal: attól rettegett, hogy élve eltemetik. Az előadás megjeleníti a kötelet is, amelyet mindig magánál hordott: jól jöhet, ha tűz üt ki, és menekülnie kell. A színészek, akár a naplóbejegyzések olvasata, balról jobbra mozognak.
|
A Hotel Pro Forma 2005 áprilisában Kölnben mutatta be az I only appear to be deadet, már ott is nagy sikerrel. Kirsten Dehlholm igazgató-rendező színháza hagyományait folytatja, amikor többféle művészeti ág művelőinek együttműködésével hozza létre előadását. A művészet határait kutatja, művészet és nem művészet, színház és nem színház, fizikai és metafizikai kifejezésmódok között. Az előadás színház és vizuális művészetek, építészet és opera (a kiváló Dán Nemzeti Kórus, Käre Hansen vezényletével), valamint hangverseny (Manor Tsangaris különös zenéje) ötvözete. Manor Tsangaris a középkori zenei hagyományokból indul ki, s a legmodernebb hang-interferenciákig jut el - az egyik német kritikus Ligeti 1960-as kórusműveivel rokonítja zenéjét. A hangszerek ütősök, zongora és brácsa. Az elektronika Simon Stockhausen műve. A szavak és mondatok "valamiféle ködből törnek elő, sűrű polifonikus szövetet alkotnak. Az élő hang aláfestésére előzetesen felvett zenével, valamint az élő hang keverésével kitágítja a hangpanorámát és tovább erősíti a mesterkéltség érzetét."
A színpad hosszú, keskeny: hátterét 32 felnagyított, áttetsző kártyalap adja, melyek szintén "játszanak". A szereplők a Dán Nemzeti Kórus tagjai: 14 fehérbe öltözött, pontos koreográfiai rendszer szerint stilizáltan mozgó, szoborszerű alak. Legtöbbjük fehér parókát visel és különböző tárgyakat hordoz. Meseszerűek, valóság és álom határán. Maga Hans Christian Andersen (Ninna Steen táncosnő) a többi figurához képest csak utóbb érkezik a színpadra: kicsi, törékeny és meglehetősen visszataszító. Egyszerre gyermeki és felnőtt: túlságosan hosszú, fekete kabátot visel. Fájós foga, s a mindig nála lévő kötél külön szerepet kap a játékban.
A színpadi látvány, a fény- és színhatások, a mozgások, a zene lenyűgöző. A szereplők különlegesen énekelnek. A mondatfoszlányok és képek Andersen egy-egy meséjét is megidézik. Végül begördül a rút kiskacsa, hápog egyet, s véget ér az előadás.
Nagyszámú közönséget vonzott egy performance is: Yael Davids és társulata egy fiókos szekrény fiókjainak a helyére költözött be - öten, személyenként 1-1 fiókot laktak be, majd időnként másikba költöztek, egy-egy pótszereplő váltotta őket. Az ironikus szekrényléthez további próbatétel is társult. Ha ugyanis a közönség a másik oldalról szemlélte a performance-ot, a szekrény hátulja felől, egymás fölött 5 testrész formájú rést talált: a sípcsont, a comb, az oldal, a törzs és a fej számára. Miközben a szereplők a fiókok felőli oldalon ruhában kucorogtak egymás fölött, a másik oldalról az előbb említett öt testrészt lemeztelenítették, s a réshez támasztották, illetve kidugták rajta. A részek furcsa, szinte a kegyetlen színházhoz közelítő testmonstrumot adtak ki. Az egyik kritikus a legenda gólem alakjához, a szörnyhöz hasonlította őket. A performance-ot a szereplők lassú helycseréi tagolták, melyeket elvileg a végtelenségig folytathattak volna.
Az előadások az Arsenalén több helyszínen, sokféleképpen berendezett térben mozogtak, közöttük ingázott a közönség. Egy idő után, ahogy az már lenni szokott, szinte arcról ismertük egymást. Az egykori hajógyári komplexum szépségét most nem taglalnám, azt egy korábbi beszámolómban megtettem. A kitűnő szervezettségre jellemző, hogy az egymás után következő vagy párhuzamosan is zajló előadások pontosan kezdődtek, az előre feltüntetett időtartamok szerint kiszámíthatóak, tervezhetőek voltak, ami megkönnyítette a nézők dolgát.
A "rejtőzködő" színház tehát előtűnt, a szép velencei ősz feltámasztotta hamvaiból. A következő biennálénak új igazgatója, s feltehetőleg új koncepciója lesz.
Az utóbbi időben, hála elsősorban a Trafónak, ennek a kísérleti színháznak a szellemiségéből valamennyi Budapestre is eljut. Ami hiányzik, vagy csak igen töredékesen jutott és jut el hozzánk, az előző évtizedek más irányú kísérletei, illetve napjaink kiemelkedő nagyszínházi produkciói. Nagy részük immár pótolhatatlan, mások még pótolhatóak lennének.
FRIED ILONA
