Színház- és Filmmûvészeti Egyetem

Néhány éve már volt olyan végzõs színészosztály, amely az ókori Róma kedvelt epizódját elevenítette fel. Néró története akkor musical változatban volt élvezhetõ, most Monteverdi operája került színre a Lukáts-Jordán-osztály és a Budapesti Fesztiválzenekar közös produkciójában. A Poppea megkoronázása az Ódry Színpadra készült, de jelenleg a Merlin Színház fogadta be.

Az új helyszín nem ad lehetőséget a tér elegáns hármas tagolására, bár a tárgyilagos díszletelemek itt is megférnek, viszont a színésztanoncok nem minden esetben igazodnak el az új járásokban. Esetenként hiányzik a koncentráció, apró színészi pontatlanságok csökkentik az élvezetet. A zenei tolmácsolás azonban nem veszít üdeségéből, s végeredményben ki lehet jelenteni, hogy olyan előadás született, amely színesíti a színházi kínálatot.

Az érett énektudásnál halványabb teljesítményekbe bele lehetne kötni, de nem volna teljesen jogos. A színészhallgatók, prózai osztályhoz képest, jól megoldják a feladatot. A folyamatos énekbeszéd elbírja a pillanatnyi kisiklást, mert egyébként színes és intenzív játékra támaszkodik. Ha pedig a társrendező és zenei vezető, Fischer Iván elegendőnek találta a szereplők felkészültségét, akkor a nézőnek sem kell kifogásokat keresnie, hanem nyugodtan hátradőlhet és élvezheti az előadást.

Egres Katinka és Mészáros Tibor
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az eredeti hangszíneket idéző continuón Dinnyés Soma és Köteles Géza, előadásonként váltva, igazi zenei ásatást végez. Hegedűkísérettel kiegészült tiszta és természetes hangzás uralja a zenét. Bár nem tompult az érzelem és szenvedély melodikussága, biztos kéz simította el azt a mára elavult nemes pátoszt, amely egyes részeket, például Ottavia búcsúját egyébként jellemezné. Arányérzékre vall, hogy Monteverdi ritkán hallható zenéje nem hivalkodik, nem tetszeleg önnön nagyszerűségében és nem próbál uralkodni a szereplőkön, jeleneteken. Ez a "seconda practica" megfelel Monteverdi eredeti intenciójának, s az ő szándéka valósul meg akkor is, amikor a színpadi cselekvés és az érzelmi hullámzás egységbe forr a zenével. Érdekes, hogy az énekbeszéd olasz nyelvű ugyan, de a három megszemélyesített fogalom alámondja a magyar szöveget is. Ez a mozzanat praktikus, és valami újjal is kiegészíti a formát. A színpadra felült kosztümös nemes hölgy és urak kommentálják a látottakat, s ez nyomatékos idézőjelbe helyez minden színpadi történést. (Ha a fantázia meglódul, még az idézőjel formája is felismerhető festéktől roskadozó szempilláik rebbenésében.) Szerelemként Martinovics Dorina tiszta és világos beszédét lehet dicsérni, remélhetőleg ez nem fog hátrányára szolgálni későbbi pályája során. Miklós Marcell Erénye szenvedélyes hangon magyaráz, míg Kovács Lehel kissé zord Szerencséje visszafogottabban tolmácsolja a szereplők megszólalásait.

Busenelló librettója, bár Tacitus nyomán készült, mégsem didaktikus történelmi távlatokat vázol. Néró újraírt története csak ürügy az életöröm és a szerelem hirdetésére. Fischer Iván és Lukáts Andor rendezése az előadás végével egyértelművé teszi ezt az értelmezést. A közönség felől bevonuló vidám szenátus nem az elnyomottak tettetésével ünnepli az új császárnét, hanem a fiatalok nemtörődömségével. Kit érdekel a politika! - mondják a pajkos szemek, amikor zászlólengetés közben hátra-hátrafordulnak, s nagyot nyalnak a hátuk mögé rejtett fagyiból.

A derűs hangütés szellemes poénokra ad lehetőséget, de tálcán kínálja azt is, hogy a színészi játék a karikatúra lendületes eszközével éljen, önreflektív mozzanatokkal kiegészítve. Például Krisztik Csaba Poppea dajkájának szerepében harsány gesztusokkal hívja fel a figyelmet arra, hogy ő nem az öreg Arnalta, hanem férfi, aki női szerepben brillírozik. Fergeteges epizód, amikor a kádban fekvő, sztoikus tanításához illő nyugalommal halált váró Senecát (Mózes Balázs) tanítványai körbe magyar táncolják, és három szólamban próbálják lebeszélni az öngyilkosságról.

A véres kezű Néró helyett a csordultig szerelmes áll előttünk. Mészáros Tibor odaadó tekintete, puha, de természetes gesztusai egy gyengédséggel teli zsarnok megkapó figuráját állítják össze. Költői elvakultságát mégis megmutatja az a remek jelenet, amikor Seneca halála után a ravasz és sunyin alázatoskodó udvari költőt játszó Mercs Jánossal szökellnek a verseléstől megittasulva. Minden szereplő számára adott a lehetőség, hogy megteremtse a maga pillanatát. Földeáki Nóra hajlékony Ámor. Barnák László kis groteszket épít a császári utasításból. Nagy Cecília szikrázó Octavia, dajkája, Kovács Olga egyszerű, pontos. Kádas József rendőrfőnöke szilárd, elszánt és megingathatatlan. Egres Katinka dekoratív Poppea, kiegyensúlyozott és meggyőző. Az Ottonét játszó Nagy Péter lehetne kicsit energikusabb. Érsek-Obádovics Mercédesz alternatív udvarhölgynél súlyosabb szerepre is alkalmas. Andrássy Máté pompás Merkúr. Tompa Ádám és Simkó Katalin szerelmi duettje pedig valódi füves kertecskét csempész a színpadra: a reneszánsz életérzés aligha kerülhetne közelebb Monteverdi zenéjéhez.

Majdnem egységes társulat ensemble-szerű játéka, egyik szereplő sem magaslik igazán a másik fölé, sem tehetségben, sem egyéniségben. Hogy ez egy színészosztály számára jó vagy rossz, döntse el, aki akarja. Ha problémát kell keresni, akkor inkább az csábít töprengésre, hogy miért nincs fiatal közönsége ennek a fiatal színháznak. Persze az idősebbektől sem lehet sajnálni a szerelmet, tréfát, mégis kár, hogy a nézőtér átlagéletkora duplája lehet a játszókénak. S ezek a középkorú operabarátok mentették meg az előadást.

DENKEY LÁSZLÓ