Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

Korábbi rendezéseivel összhangban abszurd drámák hangulatát idézi, azok jól ismert elemeibõl építkezik Bodó Viktor új nyíregyházi bemutatója, az Esztrád sokk. A színlap kimerítõ részletességgel taglalja az állítólagos szerzõ, Manuel Buño (ejtsd: Bunyó) életrajzát, beszámolva egyebek mellett a "Le Lope de Vegával" nevû utcaszínházi csoportosulásától az éghajlati hatások és kulturális szokások összefüggéseirõl Izlandon megírt disszertációján át az általa alapított "crocieras (keresztezõdések)" szinkretisztikus vallási irányzatig.

A kusza, ám rendkívül szórakoztató biográfia tulajdonosa mintha a Katona József Színház (ugyancsak Bodó által jegyzett) Moteljéből szökött volna, s lám, "arról is érkezett hír, hogy [Buńo] szubkulturális ihletettségű motelt üzemeltet az arizonai sivatagban..." Akár ebből a bevezetőből is kiderülhet, hogy a kiszámíthatatlan, hol nevetséges, hol félelmetes fordulatokat pergőtűzszerűen a nézőre zúdító, s félig vagy egészen őrült karaktereket előszeretettel színpadára citáló Bodó Viktor újra a bevált recepthez nyúlt.

És ezzel még nem is volna semmi baj: a kissé talán méltatlanul kezelt Motelben vagy a jelenleg is óriási sikerrel futó Kamra-beli Ledarálnakeltűntemben megtalált és kimunkált eszköztár és színpadi nyelvezet a fiatal rendező munkájának köszönhetően mára szemmel láthatóan létjogosultságot nyert. Azonban az Esztrád sokkot nézve óhatatlanul az a benyomása támadhat a rendező korábbi munkáit ismerő nézőnek, hogy azok kivonatával, zanzásított, újrakevert változatával állunk szemben. A helyszín és a szereplők persze újak, de szinte egytől egyig illeszkednek a korábban megrajzolt keretek közé. A szituációk felépítése hasonló: az egyes jelenetek "normális", hétköznapi indítása rövid időre elaltatja a néző figyelmét. Ezután hirtelen valami megbicsaklik (oda nem illő szereplő, kellék, dallam bukkan fel - azaz bármi lehet, ami megzavar és elbizonytalanít), s az addig akár elmélyülten, akár felszínesen tárgyaltak szempillantás alatt értelmüket és funkciójukat vesztik. Válaszokat nem kapunk ebben a struktúrában, azonban idővel arról is leteszünk, hogy a felvetődő kérdések közötti összefüggéseket kutassuk. Ekkorra már egyértelmű: a végpont a totális káosz, amely felé feltartóztathatatlanul közeledünk... Ennek a színháznak talán legnagyobb érdeme, hogy Bodó Viktor magát a folyamatot egyéni nyelven, meglehetős magabiztossággal beszéli el, ám korántsem függetlenül bizonyos irodalmi-színpadi előzményektől.

Az Esztrád sokk keretjátéka talán meggyőzi a nézők jó részét arról, hogy a szerzőként feltüntetett M. B. csupán fikció: egy rozzant raktárban vagyunk, ahol az idős szaki (Koblicska Kálmán) éppen az ukrán maffia egyik prominensével kap össze valamin (nem derül ki pontosan, mi a vita tárgya, de ezen a színpadon az oksági viszonyok amúgy is eltöröltetnek, így ezúttal sincs hiányérzetünk). A mindkét fél részéről tört magyarsággal elhangzó mondatok egyszerre fenyegetőek és mulatságosak. A szópárbaj aláfestő zenéje Oláh Ibolya később is különböző formákban vissza-visszaköszönő Magyarország című dala, amely egyben előrevetíti és indokolja a darab során elhangzó számtalan, jelenkorunkra és azon belül is szűkebb pátriánkra utaló, kifundálóik által hangzatosnak gondolt, ám kontextusukból kiemelve igencsak blőd jelszavakat, reklámszlogeneket. A nyitójelenet csak a fináléban kap lezárást, ám akkorra már korántsem kétszemélyes konfliktusról van szó: a népmesék, illetve a burleszk legszebb hagyományait idéző fordulattal az összes, a darab során felbukkanó szereplő bevonásával nagy, össznépi bunyó alakul ki. Az ezúttal a látványért és a térért is felelős rendező a színházépület előtt-mellett is játszatja színészeit, szokatlan tereket belakatva velük.

Egyik végpontból a másikba úgy jutunk el, hogy közben egész sereg jól vagy kevésbé izgalmasan kitalált szereplő sorsába nyerünk bepillantást - a bodói módszerrel összhangban csupán néhány villanás erejéig, sosem láttatva a teljes képet, ezzel tagadva annak puszta létezését is. Az állását és házát vesztett, idegösszeomlás-gyanús házaspár (Petneházy Attila és Pregitzer Fruzsina) végső kétségbeesésében menekül a kietlen épületbe. A férfi maga a megtestesült szerencsétlenség, a nő szerepe sajnos jórészt kimerül abban, hogy a semmibe meredő szemekkel bámulja az őket körülvevő, egyre őrültebb kavalkádot. Ez akár vészjósló is lehetne - aki látta, emlékezhet Ónodi Eszter hasonló fogantatású alakítására a Motelből, de akár Rezes Juditot is említhetjük a rendező Kafka-olvasatából. Mint egy jófajta amerikai abszurdban, hamarosan betoppan egy baráti/rokoni házaspár is: az izgága és idétlen, halandzsanyelven hadaró Zsomborhoz (Fábián Gábor) tökéletesen passzol a nagyszájú, elviselhetetlen hangfekvésben affektáló Csilla (Gerle Andrea). Mint kiderül, ők is menekültként érkeztek ide, illetve pénzért kuncsorognak hirtelen újra felfedezett családtagjaiktól. És ez csak a kezdet: a valamilyen furcsa oknál fogva a nyugalom szigetének vizionált szerelőműhelybe (?), raktárba (?) egyre újabb és egyre kétesebb elmeállapotú vendégek érkeznek, köztük a börtönből frissen szabadult, magát vérprofi bűnözőnek mutató Strici (Avass Attila), aki valójában még egy székre sem tud leülni úgy, hogy az ne dőlne össze alatta. Érkezését remekül előkészíti egyszemélyes előőrse: Illyés Ákos a gyanús alakokkal kokettáló, börtönjárt haverjának élőzenés bulit szervező kisstílű Pöcök szerepében emlékezetes. A jó partihoz szükség van még lengén öltözött prostikra, egy talpraesett dj-re, meg nagy mennyiségű alkoholra. A falakat megremegtető, kissé túl hosszúra nyúló bulijelenetnél (előképét l. például a Ledarálnakeltűntemben) már egyértelműen érezni, hogy a rendező eddigiekben is eltérő hatásfokkal működő ötletpetárdái lassacskán eldurrognak, helyükön csak por- és füstfelhő marad...

A majd végig élvezetes és szórakoztató, a karikaturisztikus, elrajzolt nyelvet értő és jól beszélő színészekkel büszkélkedő előadás, amely a tavalyi M, vagy mégsem után a nyíregyházi színházba újra meglepően friss hangokat mer becsempészni, jól illeszkedik Bodó Viktornak hasonló stílben fogant bemutatói sorába. A bennem felmerülő kételyek tehát korántsem a kivitelezésre, pusztán a várhatóan hasonló szellemben foganó folytatásra vonatkoznak. Vajon hány, szellemes ötletekkel és holdkóros jellemekkel teleírt oldal maradt még M. B. úr noteszában? Másképp fogalmazva: hogyan tovább ezen az úton?

JÁSZAY TAMÁS