Csillag alatt egyetlen sor, szûkszavú lábjegyzet, a Pisti a vérzivatarban dokumentumai sorában: "Várkonyi Zoltán megbetegedése után Marton László vette át a darab rendezését." A színészeknél a beugrás - ha jól sikerül - személyes sikert hoz. Marton László beugrásának színháztörténeti jelentõsége, hogy premierhez segítette, befejezte Várkonyi Zoltán utolsó rendezését. Ennek tudatában kerestem fel a Vígszínházban, hogy megkérdezzem, hogyan emlékszik vissza Várkonyi színházi végrendeletére és a maga munkájára, a Pisti színpadi születésére.
Kitörölhetetlenül, szinte filmként él bennem az a bizonyos reggel... A kocsim nem indult el, ezért kiálltam a Pasaréti útra taxit fogni. Akkor láttam, hogy Várkonyi Zoltánért (akihez ugyanolyan közel laktam, mint Örkény Istvánhoz) megérkezett a főiskola kocsija. Odasiettem, hogy megkérjem, hozzon be magával a városba. Várkonyi, ahelyett, hogy beleegyezően intett volna, kiszállt a kocsiból. A kötött sapka alatt szokatlanul szürke és feszült volt az arca, ahogy felém fordult. "Ide figyelj, engem meg fognak operálni. Át kell venned a Pistit. Azonnal." Ezzel beültetett maga mellé, és feleletet sem várva, intett a sofőrnek. Egyenesen a próbára mentünk.
Akkor látta a darabot először?
A Vígszínházban mindig is az volt a szokás, hogy figyelünk egymás munkájára, és menet közben is megnézzük a többiek darabjának egy-egy próbáját. Ezúttal valami megfoghatatlan sejtés vezethetett, vagy Várkonyi ösztöne működött, tény, hogy a Pistijére, az ő biztatására, többször is bementem, és végig is ültem néhány próbát. De az is lehet, hogy egyszerűen a darab izgatott jobban, mint más, készülő produkció. Talán mert mindkettőjükhöz, Várkonyihoz és Örkényhez is szoros baráti szálak fűztek. És mert évek óta Várkonyival együtt izgultam a Pistiért. Mi hárman majdhogynem szomszédok voltunk a Pasaréten, és ezért talán többet is voltunk együtt, mint más szakmabeliekkel. Ha időnk volt, hetenként kétszer, háromszor is összefutottunk egy-egy órára. Ennek az összetartozásnak én nagyon sokat köszönhettem emberileg is, szakmailag is. Azt is, hogy a kezdet kezdetétől "benne voltam" a Pistiben. Együtt örültünk, amikor engedélyezték a darabot, és Várkonyi szobájában ültem a színházban, amikor a díszlettervező letette asztalára a makettet. Már nem emlékszem pontosan, hogy két vagy három napig ülhettem közvetlenül Várkonyi mellett, abban a tudatban, hogy nekem kell átvennem a stafétabotot. Feszült figyelemmel követtem a próbát, igyekeztem minden mozzanatot, minden rendezői elképzelését rögzíteni. Egy pénteki napon tartotta az utolsó próbát. Szorongását titkolva, röviden búcsúzott a színészektől, megpróbált derűsen távozni.
|
Ettől kezdve a bemutató teljes felelőssége Marton Lászlóra hárult.
Nem szeretném túlértékelni saját szerepemet. Azt csináltam, amit minden rendező megtett volna a helyemben: hagytam dolgozni a színészeket és végrehajtottam a szükséges utolsó simításokat, vagy talán mondhatnám azt is - a pontosításokat. De ettől ez még - és ezt nagyon kérem, hangsúlyozza! - teljes mértékben Várkonyi-előadás maradt.
Nem feszélyezte az, hogy valaki másnak a gondolataiba kell belehelyezkednie, hogy egy kollégájának - mesterének, főnökének - elképzeléseit kell realizálni?
Minden rendező más, minden rendezőnek más elképzelése van egy darabról. A Pisti esetében viszont lelkiismereti kérdés volt számomra, hogy Várkonyi elgondolását valósítsam meg. Csak azt éreztem fairnek, és erre nyílt lehetőségem is. Ettől függetlenül, ahogy az első napok elfogódottsága feloldódott, ugyanúgy dolgoztam tovább, mintha a saját rendezésemmel jutottam volna a munka adott fázisába. Ehhez elsősorban az segített hozzá, amit a színészektől kaptam.
Mire gondol?
A bizalmuk. Ez volt a legtöbb, amit adhattak.
És mit adott Marton László az előadáshoz?
Azt, amire a munka megfelelő fázisában még szükség lehetett. Néhány praktikus instrukciót. Olyan apró ötleteket, amelyek nem alapvetőek, de mégis megadják egy előadás ízét... és amire Várkonyinak már nem maradt ideje. Az utolsó próbája után még megbeszéltük a gondokat, és elsorolta azt is, hogy szerinte hol kellene még pontosítani, árnyalni a játékot. Ennek szellemében és a magam belátása szerint változtattam néhány bejövetelen. Azután ki kellett találnunk még néhány fontos apróságot, például Garas Dezső ruháját. Végül - Örkény Istvánnal egyetértésben - módosítottunk egy-két képváltozáson, kiiktattunk az előadás folyamatából néhány "sötétet".
Ennek mi volt a jelentősége?
Említettem, hogy Örkénnyel és Várkonyival is jó szomszédi viszonyban voltam, ezért kezdettől részt vehettem a vitáikban is. Többnyire nem közvetlenül, tanúskodó harmadikként, hanem mindkettőjük bizalmasának megtisztelő szerepében. Előfordult, hogy egy-egy próba után mind a ketten felhívtak telefonon, hogy elmondhassák az aznapi tapasztalatokat vagy a maguk gondját. Így tudtam, hogy Örkény eredetileg egyetlen "sötét" nélkül, egy lélegzetre szerette volna előadatni a darabot, Várkonyi viszont dramaturgiai és gyakorlati szempontból is ragaszkodott ahhoz, hogy a színpadi változások egy része sötétben történjék. Két helyen, a Duna-parti kivégzés és az ötvenhatos kép után ennek megvolt a maga tartalmi, hatáslélektani funkciója is. A Duna-parti jelenet megrendítő élményét az is fokozta, hogy a színpad hirtelen elsötétült és a nézőnek volt néhány pillanata az eszmélésre. Nyilván illúzióromboló lett volna, ha ebben a hangulatban a hullák teljes fényben tápászkodnak fel a padlóról. Az ötvenhatos tragédia és az újrakezdés kontrasztját is nyomatékossá tette, aláhúzta a színpadi sötét. Ezekhez mindvégig ragaszkodtunk. Másutt viszont kiiktattunk néhány olyan váltást, amit az előadás ritmusának érdekében később nyilván Várkonyi is kihagyott volna.
A Pisti előadás kulcskérdése a darab sajátságosan groteszk stílusa. Ilyen hangvételű darabot ön, ha jól emlékszem, még soha nem rendezett. Legalábbis a Pisti előtt.
|
Ennek ellenére ez soha, egyetlen percre sem okozott gondot számomra. Talán azért, mert remekművel találkoztam, ahol a szövegből szinte következett az előadás atmoszférája. De az is igaz, hogy ha egy darabban a fő pillérek már állnak, akkor a színpadi átkötést ezek alapján lehet és kell is alakítani. A működő stílusnak ugyanis megvan az a különleges potenciája, hogy előre és vissza is hat. Mármint az időben: egy színpadi pillanatnak megvan az előzménye, és megvannak a következményei is. Az én munkámat megkönnyítette, hogy a színészek a kulcsjelenetekben már a helyükön voltak, nekem inkább csak arra kellett figyelnem, hol érződik az egyes figuráknál következetlenség, egyenetlenség, hol fenyeget törés. Csak a megoldatlan perceket kellett egy már megtalált hangvételhez, kialakított stílushoz közelíteni. Ezt a kontrollszerepet viszont még érzékenyebben, könnyebben töltheti be az, akiben nincs meg a másfél, kéthónapos intenzív próbaidőszak fáradtsága, aki friss szemmel figyeli a játékot.
Nem tudom, megkérdezhetem-e ilyen rendkívüli körülmények között, hogy mi volt a véleménye az előadásról.
jogom van felelni erre a kérdésre, akkor csak azt mondhatom: Várkonyi rendezői remeklését mindig is abban láttam, hogy magyar színpadon először neki sikerült ezt a hihetetlenül nehéz filozófiai darabot színházi élménnyé, sikerré kovácsolni. Gondoljon csak arra, hogy nálunk az elvont gondolati problémák, színpadi értekezések adaptálására, megrendezésére mindenki képes: csakhogy abból dialógusokra tördelt unalom születik, nem színház. Várkonyi viszont elérte azt, hogy a közönség remekül szórakozott, és élvezte a szerző meg a színház szellemi tűzijátékát; közben mégis lelkiismeret-vizsgálatra kényszerült, és szembenézett a magyar létezés végső kérdéseivel is. Ez a bravúr - Várkonyi érdeme - szerintem színháztörténeti jelentőségű.
Hadd kérdezzem most magáról a drámáról, hogyan látta munka közben, és hogy látja ma Örkénynek ezt a darabját?
Mindannyian tudtuk, hogy milyen anyaggal, milyen értékkel állunk szemben. Meggyőződésem, ez volt az oka, hogy az Örkény-darabok rendezése, a műért érzett, felfokozott felelősség még az általában "lezsernek" tartott Várkonyi Zoltánt is nyomasztotta. Köztudott, hogy elválaszthatatlan jó barátok voltak. De mind a ketten robbanó, rakétatermészetű emberek, akik a világon semmit se vettek olyan komolyan, mint a színházat, ezért aztán vitáik sokszor vérre mentek. Egy-egy előadás születése során kegyetlenül össze tudtak veszni. A Pisti sem volt könnyű szülés... Amit a magam véleményeként hozzátehetek a dráma kötetnyi méltatásához, elemzéséhez, az talán túlságosan szubjektív. Mert hozzám az első perctől végtelenül közel állott a mű is és a színpadi koncepció is. Egyetlen ponton nem tudtam és azóta sem tudok egyetérteni a bemutatott drámával, pontosabban a négypistis változattal. Nem szeretnék a döntőbíró szerepében tetszelegni, de a magam érzését nem titkolhatom. Vallom, hogy ha egyetlen Pisti áll a reflektorfényben, ha róla szól a dráma, és ő maga kerül szembe élete során - szinte álomszerűen - a másik három, nagyon is jellegzetes karakterrel, akkor a darab pontosabban és erőteljesebben tükrözi a magyar kisember, a magyar értelmiség sorsát a vérzivatarban. Az eredeti változat egyik legizgalmasabb trouvaille-a, hogy ugyanazok az arcok, jellemek bukkannak fel, és lényegében ugyanazokat a potens és impotens funkciókat töltik be történelmünk különböző periódusaiban, nemegyszer kísértetiesen analóg felállásban. A magyar sorsnak ezt a fantasztikus érzékenységgel felmutatott jellegzetességét és Pisti félelemérzetét is tompította a kompromisszumból született módosítás.
|
Örkény több alkalommal a nyilvánosság előtt is kiállt a négypistis változat mellett.
Az igazság az, hogy ő, akinek olyan hallatlanul pontos disztinkciós készsége volt, ebben az egyetlenegy esetben nem ismerte fel az átírás következményeinek súlyát. Sőt, megvolt benne az a művészi hit is, amely igazolta a művelet esztétikai hasznosságát. Valószínűleg nem is gondolt rá, hogy a dramaturgiai változtatás révén éppen a darab lényege, Pisti csodálatos túlélési képessége károsodik. Engem mindig megdöbbentett, amikor Örkény Istvánt pesszimizmussal, sőt cinizmussal vádolták: hiszen ez a dráma is arról szól, hogy a magyar Pisti, bár örökké ugyanazoknak van kiszolgáltatva, és minden vérzivatar megtépázza - mindegyikbe beledöglik, de utána feltámad. Minden halálra az élet válaszol. Az élet, ami megy tovább. Mert Pisti mindent túlél és minden pusztulásra egyformán reagál: társaival - ugyanazokkal - helyreállítja a romokat, folytatja a hétköznapi tevékenységek minden változatát. Ezzel kimondva-kimondatlanul, de mély bölcsességgel kifejezésre juttatja Örkény azt a másik történelmi felfedezését is, amelynek lényege, hogy ez az ország tud felejteni, és képes együtt feltámadni. A Pistiben még az is megfogalmazódik, talán szavak nélkül, talán csak a gesztusok és a cselekvések által, hogy mi, akik csak együtt élhetünk tovább, minden bűnt meg tudunk egymásnak bocsátani. A Pisti-sors feldarabolása következtében mindez némileg halványodik. Különösen a Félszeg Pisti rokon sorsa szívja el megítélésem szerint a főhős elől a levegőt. De ez teljes egészében csak a próbák során derült ki, amikor az egyes karakterek az átírás következtében, Örkénynél valóban szokatlan módon, nem logikusan viselkedtek.
Ma már a Pistiről, a drámáról és az előadásról is a legközelebbi hagyományainkat, a legértékesebb örökségünket megillető tisztelettel beszélünk. Annak idején a fogadtatás korántsem volt ennyire egyértelmű.
Soha nem fogom elfelejteni azt az estét, amikor a premier után néhány nappal, az első kritikák megjelenése után Örkénnyel és Radnóti Zsuzsával hármasban a Pisti visszhangjáról beszélgettünk. Ma már talán furcsán hangzik, de akkor úgy éreztem, hogy nekem kell Örkényt vigasztalni. Arra hivatkoztam, hogy most átéli, amit Arany János A nagyidai cigányok után. Mert a magyar köztudat azóta sem képes elviselni, hogy valaki ironikusan, groteszkül látja és ábrázolja a sorscsapásokat. A Bolond Istókból idéztem:
"Így én, a szent romon, emelve vádat,
Magamra, a világra: ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni, a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolom dicső
orczádat,
Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb’esett kaczaj lőn Nagy-Ida."
István, aki maga is emlékezett Arany soraira, erre mintha megnyugodott volna...
Rendezőként tudtommal ez volt az egyetlen találkozása Örkény Istvánnal. De mivel emberként, barátként közel állt hozzá, bizonyára tudja, milyen volt Örkény színházeszménye.
Sok-sok hosszú beszélgetés élményét őrzöm. Máig hálás vagyok neki, mert az utóbbi években minden rendezésemet megnézte és kegyetlenül, baráti őszinteséggel beszélt róluk. Ha nagy néha rendeztem valamit a tévében, arról is elmondta a véleményét. A magam dolgáról és más előadásokról hallott megnyilatkozásai alapján mégis könnyebben tudnék arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen színházat nem szeretett Örkény. Először is utált mindent, ami szentimentális. Azután megvetette a közhelyszerű gondolatot és kifejezést. Nagyon rossz véleménye volt a konvencionálisan utánzó vagy leutánzott színházi hagyományokról. Peter Brook kifejezésével élve, utálta a halott színházat. Irritálta a szellemtelenség, az unalom.
Ebből következik, hogy színházeszménye - mindennek az ellenkezője volt.
Vallomásaiban, az interjúkban is hangsúlyozta, hogy ő minden darabhoz más műfajt, más formát keres. Hitt benne, hogy a téma patak módjára kivájja a saját medrét. Hogy a választott téma megvalósításának mindig meglepőnek, ötletgazdagnak kell lenni. De ezeket az ötleteket Örkény mindig a maga meghatározott filozófiai rendszerébe ágyazta. A Pistit többen azzal utasították el, hogy nem több, mint egypercesek füzére. Holott Örkény ezeket az egyperceseket is fel tudta fűzni a magyar létezés problémájára. Ahogy a fizikus összefüggésben látja a molekulák rendszerét, Örkény is egységben látta és egységgé kovácsolta a meglepő hatások és ötletek összességéből szervezett darabot. Azt is mondhatnám, hogy ez a szintézis volt Örkény színházeszménye.
Írásaiban mindig is megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított a groteszknek mint látásmódnak, sőt mint színházi nyelvnek is...
Igen, ő valóban a maga groteszk látásával tükrözte a jelenségeket, a világot. De közben olyan fantasztikus lírai, költői tehetséggel rendelkezett, mint a világirodalom legnagyobbjai.
Erről az adottságról meglehetősen kevés szó esik.
Éppen ezért hangsúlyozom: szerintem a Pisti is hősköltemény, eposz az elpusztíthatatlan emberről. Számomra valami olyat jelent, mint A csodálatos mandarin: ugyanúgy sugárzik belőle a megtiport ember feltámadásába vetett hit. De lehet, hogy ő kinevetne, ha ezt a fennköltnek hangzó "dicséretet" hallaná. És talán ez benne a legcsodálatosabb. Hogy megrendíteni is a század nyelvén tudott. Örkényt általában nem szokták József Attilához hasonlítani. Pedig a Születésnapomra költője ugyanazzal kápráztat el, mint Örkény: hogy sorsának legdrámaibb fordulatát is lenyűgöző játékossággal képes elpanaszolni. Mind a ketten megérezték és a maguk művészetével ki is teljesítették a század nyelvét. Nem szeretném, ha félreértené, amit Örkény költőiségéről mondtam. Az ő huszadik századi poézise vérből és nevetésből ötvöződött, és az a meggyőződés ihlette, hogy a ma embere, bár esendő és groteszk, sőt kisszerű is, de életképes. S mert továbbélésre képes, mert halhatatlan - valójában nagy is. A túlélés képessége teszi naggyá. Az ő költői színházában mindig is jelen volt az a törekvés, hogy a valós igazságokat megjelenítő, lényegében realista darabnak sem szabad lenn maradnia a földön. A hétköznapok színpadi tükrét is fel kell emelni, a darabnak el kell rugaszkodnia, lebegnie kell. Ezért merem állítani, hogy Örkény szíve szerint csak a költői színházban hitt.
Milyen volt Örkény István, nem mint író, hanem mint - szerző?
Soha nem találkoztam még színházi pályafutásom alatt olyan íróval, aki ilyen mélyen hitt a rendező szerepében, a rendezői munkában. Örkény István azért szerette a rendezőt, azért bízott benne, mert meg volt róla győződve, hogy a színházban a rendező az az ember, akinek költészetté kell változtatnia a dramaturgiát.
***
Egy beszélgetés folytatása* -
Marton László az új évezred
Pistijéről
Premier előtt félidőben kezdődött, és a bemutató után ért véget korábbi beszélgetésünk Marton Lászlóval, akinek a Pisti a vérzivatarban volt az első (1979-ig egyetlen) rendezői találkozása Örkény Istvánnal. Az akkor fiatal rendező azóta - immáron 18 éve - a Vígszínház direktora, az utóbbi években sikeres világjáró művész, aki Shakespeare-rel és Moličre-rel, Ibsennel és Molnár Ferenccel van jelen kirobbanó sikerrel az újvilág legrangosabb színházaiban. 2005-ös vígszínházi Pisti rendezését felfokozott, de nem feltétlenül elragadtatott várakozás előzte meg. Inkább valamiféle kaján szakmai kíváncsiság: vajon hogy élte túl Örkény műve az elmúlt kritikus negyedszázadot, hogyan találta meg Marton a hajdani revelációt keltő újszerű, groteszk tragédia mai értelmét, üzenetét?
A reveláció, amire utalok, már az ősbemutató idején sem jelentett egyértelmű elragadtatást. Annak idején engem nem a pártvonalat híven követő dogmatikusok és óvatoskodók értetlen fenntartásai leptek meg - ezekre a szövegekre jobbára emlékszem -, hanem Marton Lászlónak az a megjegyzése, hogy a bemutató utáni kritikai fogadtatás miatt úgy érezte, neki kell, illetve kellett Örkényt vigasztalni.
|
theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Ez nyílt titok volt, még egy interjúban is szólt róla. Vigasztaló szándékkal idézte annak idején Örkény számára Arany Jánosnak a Bolond Istókban megfogalmazott panaszát Nagyida kétségbeesett kacajáról. Hogy a magyar nép a sírás helyett kirobbanó, kétségbeesett nevetéssel a titkolt, leplezett torzulásokról adott hű képet viseli el a legnehezebben. Jellemzőnek érzem, hogy A nagyidai cigányokról folytatott beszélgetésük után másnap Örkény felhívta, hogy elmesélje: nemcsak Arany János versét, de művének környezetét, akkori fogadtatását is újraolvasta.
Számomra a Pisti idei felújítását nem kell indokolni. De egy ezerszemélyes színház igazgatójától én is elvárom, hogy megmagyarázza, megindokolja, miért éppen most vállalkozott a nem éppen kockázatmentes nagyszínházi bemutatóra.
A rendező életében lassan érlelődik egy-egy döntés. Amikor úgy érzi, hogy hozzá mer nyúlni a kiválasztott, számára fontos műhöz. A Pisti esetében engem most igazából az izgatott, hogy mi játszódott itt le az utóbbi negyedszázadban, és mi történt velünk a rendszerváltás óta. Gondolom, mondanom sem kell: a rendszerváltásban mindannyiunk csodavárása is kifejeződött. Hittünk abban, hogy ha egyszer valahol - például nálunk - megteremtődnek a demokrácia jogi keretei, akkor már kétség sem férhet hozzá, hogy az ember, az egyén is maximálisan szabad lesz, és teljességgel önmaga. Tudtuk, hogy Örkény Pistije az idáig hosszú utat járt be, hogy választásaiban elpusztult, aztán feltámadt. Viszont hajlamosak voltunk megfeledkezni arról, hogy nekünk, Pistivel ellentétben, csak egyetlen életünk van. De mivel ez az önazonosság, amire számítottunk, a legkevésbé sem valósult meg, egyre többen és egyre erőteljesebben érezzük a hiányát. És mindenfelé azt tapasztaljuk: senki sem mer önmaga lenni! Nem mer vagy nem akar saját múltjáról, származásáról, korábbi cselekedeteiről őszintén beszélni.
Talán, mert van rejtegetnivalója...
Olyan is akad. De a többség egyszerűen zavarban van, ha rákérdeznek. Néha az az érzésem, hogy saját kortársaim is oldalakat téptek ki saját életrajzukból. Valamiféle kényszert éreznek az utólagos korrekcióra, törlésre, és ilyen módon érvénytelenítik saját tegnapjukat is, abban a reményben, hogy körülöttük mindenki amnéziás.
Amikor újraolvastam a Pistit, arra a felfedezésre jutottam, hogy Örkény műve elsősorban erről szól: Pisti egy életen át tartó küzdelméről, hogy önmaga lehessen.
Örkény és Pisti nemzedéke nem egészen azonos Marton Lászlóéval.
Az én nemzedékem (62) különös helyzetbe került a történelemben és a történetekben is. A háború alatt születtünk, emlékfoszlányaink is alig vannak az igazi vérzivatarról. 1956-ban 13 éves voltam, így ebből a viharból már őrzök néhány emlékezetes képet, emléket, de a lényegre inkább csak a szüleim sorsa, elbeszélése tanított meg. Pisti közelebb állt hozzájuk, mint hozzám, és ez is belejátszott abba a megingathatatlan hitünkbe, hogy mi már egészen mások leszünk, mint ők. Nekünk már jár az igazság, a szabadság, és mi nem fogjuk azt aprópénzre váltani. Lehet, hogy különösen hangzik, de a próbák közben, a Pistin dolgozva azt éreztem, hogy ennek a bemutatónak valamiféle erkölcsi elégtétellé kell lennie, mert ez jár végre Örkénynek és Várkonyi Zoltánnak is.
Meg talán Marton Lászlónak is!
Nekem mindenekelőtt meg kellett próbálnom szembenézni a darabbal.
|
Éppen azért, mert jellemzőnek, mert aktuálisnak érezte?
Azért, mert engem is zavarba hozott a mi világunk kettéválása, az a keserves szakadás, aminek következtében normáink megbomlottak, barátságaink felrobbantak. Ha én azt érzem, hogy nem akarok többé kettéválni, akkor megpróbálom megóvni az enyémhez hasonló döntések, választások előtt állókat a múlt elhárításából következő mai skizofréniától.
Az először látott vígszínházi Pistiben maga a hős is megnégyszereződött, erről akkor is, azóta is sokat olvastunk, egyes rendezők vállalták, mások elutasították ezt a megoldást. Mi az oka, hogy Marton László az idén visszatért a korábbi egypistis változathoz?
Talán az, hogy ezt a megoldást - Radnóti Zsuzsával egyetértésben - erősebbnek éreztem, ugyanúgy, mint 1979-ben. Azóta meg egyértelműbbé vált, hogy ahány történelmi változás és választás rászakadt az országra, mindegyikbe Pisti halt bele. Neki kellett szembesülnie a hatalommal, a másik oldalon álló archetípusokkal - lényegében mindig ugyanazokkal! -, és mindig is ő hal bele a csatákba. Tevékeny, örökké ott van elöl és ott is marad, akármelyik párt van hatalmon, mert ez a típus változó alakban, de ott marad fenn a hatalom közelében. Ahol Pisti a maga egyetlen maradék életét viszi vásárba - ott magasabb a tét, erőteljesebben fejeződik ki az örkényi szándék.
De történt a felújítás során Pistivel még valami. Az ősbemutató óta - ha szabad azt mondanom - megöregedett. Ezért írtam Gálffi alakításából kiindulva az idei vígszínházi előadásról, hogy "Pistik - István korban".
Persze, sok körülmény következményeként alakult így. Várkonyi Zoltán Pistije - mindannyian emlékszünk rá - legkedvesebb színészeink egyike, Tordy Géza volt. Ő természetesen más személyiség, mint Gálffi, Várkonyi előadásában telitalálat volt!
Ne akarja nekem azt mondani, hogy csak szereposztási kényszer volt?!
Egyáltalán nem, sőt azt mondanám, hogy mint minden szereposztás - koncepció. Gálffi kiválasztása, alkata, életkora, szemlélődő intellektusa elválaszthatatlan attól, ahogyan Pisti mai színpadra fogalmazását elképzelem. Nem véletlenül kap akkora hangsúlyt nálunk az első jelenetben a vízen járás. Gálffi olyan Pisti, aki képes a vízen járni, és úgy végigmenni saját passiójának történetén, hogy nem marad rajta szenny. Az ő pályájához és drámájához (az én rendezői értelmezésemben) a kulcs a zárójelenet. Hogy már nem akar kettéválni. A mi előadásunkban Pisti észrevétlenül megöregszik, miközben szembesül a megélt múlttal és mindazzal, amit átélt.
A körülötte élők csak részben tartoznak az ő generációjához. Harkányi Endre például jóval idősebb.
Szándékosan. Harkányi a Félszeg szerepében az örök vesztes, aki annyit élt és tapasztalt, hogy már tudja is ezt magáról. Lukács Sándor (Tevékeny) viszont minden szituációban felül van: mindig mást képvisel, mindig azt, amit kell, de ő persze mindig ugyanaz.
Nem kell megerőltetnie magát a nézőnek, hogy ma is találjon, akár saját környezetében, hasonlót.
Ezért volt Örkény zseniális. Az én szemem előtt Lukács kiválasztásánál és instruálásánál az a személyzetis lebegett, aki hajdan apám munkahelyén (egy külker vállalatnál) még az ő számára is megtestesítette "a" hatalmat. Azután felnőttem és a magam munkaterületén is találkoztam ugyanilyen fazonokkal. Még az öltönyük, illatuk is többnyire hasonlított. Hidegebb fejjel és jobban értik a világot, mint akár a lényegében sehová nem húzó, mindenkit kicsit elriasztó Kimértek. Akik viszont soha semmit nem értenek az őket körülvevő világból és így válnak különböző korok, történelmi helyzetek viszolyogtatóan készséges kiszolgálóivá.
|
theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Elfogadom. De az új Rizinél én mégis hiányoltam kritikusként a szöveg mögötti tartalom (és hatalom) megjelenítését. Nem mintha Börcsök Enikő nem játszotta volna hibátlanul nehéz szerepét, de azért ő mégiscsak egy pesti öregasszony marad, akit ide-oda hányt az élet, lakáscserére és egérirtásra kényszerített, de akire mégiscsak jellemző, hogy kiváló a diós süteménye.
Gobbi Hilda Rizijével azért sem lehetett, kellett versenyezni, mert neki személyes problémája, tapasztalata, élménye volt a magyar történelem. Ő szemtanúja volt a Duna-parti jelenetnek, neki a legjobb barátait ölték bele a folyóba. Személyesen vállalt részt a romeltakarításban, és bár azonosult az újat akarókkal, meg kellett tapasztalnia, hogy régi küzdőtársai, az új világ új urai másfajta rendszert hoztak létre, mint amit ő elképzelt. Barátait, elvtársait bebörtönözték, kivégezték. Nekünk Rizi alakjának végiggondolásához egy másik kiindulópont vált világossá: Rizi viszonya a sugallatokhoz. Félreérthetetlenül kiderült számunkra, hogy a mienk egyszerűen egy olyan irracionális ország, ahol nem lehet jósolni. Ahol tegnap is irracionális döntések születtek, és holnap is irracionális döntések születhetnek. A magyar sugallat az más. Az nem válik be! Ezért sajátosan más alak Börcsök Enikő Rizije, hogy aki itt akar ezen a helyen sugallataira építve tanácsot adni, aki ezt nem méri fel, az állandóan téved, bajba kerül és folyamatosan gyászolnia kell. Tehát a mi Rizinknek újra kellett fogalmazni a szerepet. Meg kellett találni a szerep szellemiségének azt a szabadságát, ahogy Örkény a témát és a helyzeteket kezeli. Rizi a darab dramaturgiája folytán is szüntelenül gyors váltásokra kényszerül. Az ő alakja félreérthetetlenül katalizálja az Örkényre jellemző szabad asszociációk működését. Ezért sem értettem, amikor többen a szemére vetették az alkalmazott kabarétréfákat, az egypercesek önkényes dramaturgiáját. Számomra ez a látszólag heterogén, töredékes szerkesztés is azt bizonyítja, milyen szabadon szárnyalt az ő szelleme.
Számomra a dráma Duna-parti jelenete a vígszínházi előadás kulcsa. Ebből kell, hogy kiderüljön, mi az, ami történt, és mi az, amit eltitkolunk. A drámát játszók - és főként nézők - számára ez (is) történelem.
A közreműködőknek - erkölcsi kérdés. Megvallani, hogy mivel az ember állhatott akár ide, akár oda, mindenképpen döntenie kellett. Később pedig vállalni tettét és annak következményeit. A "köznapi" közönség reakciója ebből a szempontból mindig érdekesebb, mint a premieren "viselkedőké". És nem csak azért, mert fiatalabbak. Az évad utolsó Pisti-előadásán Radnóti Zsuzsát is mélyen megragadta a diákok nézőtéri reakciója. Érezni lehetett a levegőben, ahogy legtöbben először gondolják, élik végig magát a választást, a döntést, a tragédiát. És erről azért is érdemes beszélni, mert az élő szemtanúk száma egyre fogy. Az élmények és tanulságok átadása viszont a mi feladatunk.
Ez az oka, hogy nemcsak hangsúlyosabb, de a többinél lassúbb, részletezőbb volt ez a jelenet.
Lényegében igen. Arra törekedtünk, hogy a lehető leggazdagabban bontsuk ki az írónak a helyzetbe sűrített éleslátását, különleges szemléletét.
A színpadi tér itt is, de az egész előadásban sajátos szerepet kap. Egyes kritikusok ebben inkább a modern masinéria hatásos működtetését látják, de én feltételezem, hogy ennél többről van szó.
Korábban már említettem, hogy a Pisti színrevitelekor az egyik legnagyobb kihívás az írás merész, szárnyaló, szabad asszociációs természete volt. Olyan teret képzeltünk el Khell Csörsszel, ahol a térből, tehát a színpad bugyraiból is mindig felbukkanhatnak új hullák és új helyzetek. Mindaz, ami az elmúlt nyolcvan-száz évben történt, itt van alattunk. Elásva, elfeledve, bebetonozva. És lehet, hogy kényelmesebb volna mindent elfeledni, de nem lehet. Séta közben ritkán gondolunk arra, hogy mi azon a téren, sarkon még láttunk vagy láthattuk a formalinnal leöntött, megfagyott hullákat. Viszont a mi előadásunk sugallni akarta, hogy bárhol, bármikor jelen van a múlt.
Az interjúkat készítette:
FÖLDES ANNA
Jegyzet
* Marton László a két beszélgetés között nekem címzett levelét csak dokumentumként mellékelem:
"Múltkori beszélgetésünk óta motoszkál bennem, hogy akkor annyira fáradt, túldolgozott és interjúképtelen voltam, hogy nem nagyon tudtam lényegeset mondani.
Arra a kérdésére végül, hogy milyennek képzelte Örkény a színházat, vagy hogy milyen volt, vagy lett volna az ideális ťÖrkény színházaŤ.
Nos a lényeg talán ott van, hogy Örkény az embert (a magyar embert) tökéletesen új összefüggésrendszerben látta és láttatta. Századunk zűrzavaros történelmi, politikai, vérrel és erkölcstelenségekkel, eszmékkel és hatalommal visszaélő színjátékában más összefüggésben, más kapcsolódásban mutatja meg az embert, mint író elődei.
Bizony ezek az új összefüggések gyakran kegyetlenül meghökkentőek, sőt megbotránkoztatóak. Mivel a tartalmi összefüggés meghökkentő, néha a formai is az.
A magyar embert, törpeségében és nagyságában egyszerre ábrázolni, történelmi meghatározottságát úgy felmutatni, hogy egyben ez tiltakozás is e determináltság ellen.
Igen, Őnála művészi eszköz a meglepetés. De van-e meglepőbb egy új összefüggésnél. És ehhez örökké új formai leleményeket is talált, hogy ezt kifejezze!
Talán erre vágyott."
