A versmondás napszámosa. Ezt a címet akarta adni a könyvnek, amelyen élete utolsó hónapjaiban munkálkodott. Mintegy harminc év naplóbejegyzéseit szándékozott közreadni benne. Nagyon örült, amikor beugrott neki ez a cím. Fel is hívott telefonon. - Az vagyok, nem? A versmondás napszámosa. Naponta mondtam verset. Évtizedeken át. - Várakozás volt a hangjában. Azt várta, hogy megerõsítsem a választását. Szerintem igazi telitalálat. Egyébként A nemzet napszámosai ihlette ezt a címet. A tanítókat jelölte ekként az egykori regényíró, Vas Gereben.

Nagyon lelkiismeretes és megbízható naplóíró volt, naprakészen jegyzett fel mindent. Tárgyilagosan és pontosan. Fővárosi önálló estjeitől, a néhány száz lelkes falvak művelődési házaiban tartott fellépésektől a gyerekkönyvtárakon át, a többhónapos amerikai előadó körutakról szóló beszámolókig. Egy szolgálattevő, eredményes élet dokumentumai. Igénytelen, puha fedelű, kisiskolás irkákba jegyezve.

Egy fiókos szekrény öblös fiókjának mélyén láttam először ezeket a füzeteket. Büszkén mutatott rájuk, miközben becéző tekintetével simogatta őket. Egy darab magyar valóságot őriznek. Magyar történelem, hiteles krónikás személyes átiratában. Rejtett kincs nyugszik ezekben a füzetekben. Csak remélni tudom, hogy nem örök nyugalomra ítélve. Ez közös ügy. Ha már a legautentikusabb személy kezéből kihullott a toll...

"A versmondás napszámosának" szemet és szívet egyaránt gyönyörködtető alakjában a magyar versmondás nagyasszonyát tisztelhettük. Nem azért hangsúlyozom a magyart, hogy bárki is holmi beszűkült nacionalizmusra gondoljon. Adrienne mindenkor büszkén és áldozatosan vállalta magyarságát is, erdélyiségét is, de áthághatatlan fal választotta el azoktól, akiket Gyóni Géza mint "hosszú, csahos nyelvvel hazaszeretőket" aposztrofál. Érzéseivel nem parádézott nyilvánosan. Egyébként kérdeztem egyszer tőle, hogy miért nem csinál önálló estet más országok költészetéből. Olyasmit mondott, hogy a legjobb fordításban is óhatatlanul elvész valami a leheletnyi nyelvi finomságokból, a nyelv zeneiségéből. Márpedig ő épp ezek érzékeltetésének volt utolérhetetlen mestere. Igaza volt, ha nem akarta megcsonkítani a művészetét. De nem csak zeneisége, koreográfiája is volt az ő versmondásának. Amilyen kitűnő dramaturgja, olyan kitűnő rendezője volt saját estjeinek. Megjelenik lelki szemeim előtt, ahogyan mindig az est hangulatához választott estélyi ruhájában, pontosan megtervezett, ökonomikus mozdulataival színre lép, kicsit vár - éppen ameddig kell. Felméri a terepet. Delejes pillantásával befogja közönségét, amely elcsendesedik, s várakozóan kitárulkozik az elkövetkező varázslat előtt.

Negyven éve a Népművelés című lapnál dolgozó újságíróként interjút készítettem vele abból az alkalomból, hogy "Kiváló népművelő" kitüntetést kapott. Az egész délutánt együtt töltöttük. Bőven mért nekem kevés idejéből. Meghallgattam egy önálló estjét. Hosszan elbeszélgettünk. De ez nem az volt, amit az angol "small talk"-nak nevez. Vagyis nem csevegtünk, mélyen belenéztünk egymásba. S amikor az előszobában búcsúzkodtunk, Adrienne felajánlotta nekem a barátságát. Rögtön tudtam, hogy nagy ajándékot kaptam. Nem csak azért volt becses, mert észrevettem nyájas zárkózottsága mögött a tartottságot. A felszínességet nem ismerő, mély érzésű emberek szoktak ilyenek lenni. Mindenek felett imponált nekem fejedelmi szuverenitása; a gesztus, amellyel az ünnepelt művésznő kinyúlt a névtelen újságíró után.

Meghatározó volt az életemben ez a barátság. Hogy évtizedeken át egy nagy személyiség meghitt közelségében élhettem. Soha nem okozott csalódást. Minél jobban megismertem, annál inkább értékeltem a másokra való intenzív odafigyelését, nagyvonalú segítőkészségét, elegáns könnyedségét, mindazonáltal szikár munkafegyelmét, királyi szorgalmát, ahogyan Krúdy írja Jókairól. Jó volt neki írásokat megmutatni, s meghallgatni korrekt, lényeglátó véleményét. Nagy kár, hogy ezt az írást nem mutathatom meg neki.

HONTI KATALIN