Hány szimbólum jut egy idõegységre? Ha úgy tetszik: hány jut egy szobányi színtérre? Éspedig a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójának pár négyzetméternyi terére, ahol a Médeiát, Jean Anouilh drámáját mutatták be. Mintha Victor Ioan Frunzã fõ ambíciója az lett volna, hogy a lehetõ legtöbb jelképpel tálalja az ókori mítosztól fogant színihistóriát a kholkiszi királylányról, aki annak idején meglopta apját, megölte testvérét, csak hogy megszerezze az aranygyapjút szeretõjének, Iaszónnak.

S a neves rendező segítségül vette Adriana Grandot, állandó tervezőjét, aki a francia szerző javallta egy szem kordé helyett utazóládák, bőröndök halmazával sulykolja a nézők agyába Médeia otthontalanságát. A poggyász darabjain pedig feliratok intenek arra, mi mindent kell magával hurcolnia a menekülőnek. Ruhákat, cipőket mindenképpen. De fátylat, babákat, fotókat is, vagyis emlékeket. S egy csomag "anatómia" címkéje alatt pár testrész, torzó is rejtőzik. Mintha a párjavesztett asszony bonckéssel kutatná legbensőnket.

Az efféle kellékek nemcsak sugallatosak, de praktikus megfontolást is sejtetnek. Így bőven van mivel elfoglalni a színészeket, akiknek nehezebb volna mondani untig az elvont szöveget. Innen-onnan előcibálnak ezt-azt. A fényképeket például Médeia a falra ragasztgatja, Iaszón pedig válogatja, kettészakítja. A letelepedni és házasodni készülő férfi hajók makettjeit hozza, afféle Pegazus-modelleket is, amelyeket később megölt gyermekei mellé helyez. Amikor az eltaszított nőn eluralkodik a pusztító indulat, egy kitömött nőstényfarkas mellé előkerülnek preparált farkaskölykök is, s egy bakféle levágott feje. Ha jól láttam. Mert csakis az világos, mire utalnak a szimbolikus kellékek. Amúgy zömmel félsötét van, amelyből nehéz kivenni a mimikát is. Holott jó lenne az arcokról kisilabizálni a történtek értelmezését. Van szenvedély, hűtlen elhagyás és ragaszkodás körömszakadtig, a gyilkos tettig, persze. De mitől hasonlott meg a szerelmük? Mi volt az ok, amely összetartozásukat megbontotta? Hogyan jutnak el a tragikus végig?

Szakács Eszter és Töreky Zsuzsa
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Megvolt erre a válasza Jean Anouilh-nak, olyan válasz, amelyik illett 1946-hoz, művének keltezéséhez. Egy esztendővel a második világháború után járt, amelynek idején népek estek egymás torkának, s amelynek végeztével elegük volt mindannyiuknak a vérengzésből. Nem véletlen, hogy olyan Korinthoszban vagyunk, ahol a király leszögezi: nem szereti már a vérontást. Amikor Iaszón felidézi, hogyan változott szívében az érzés, valójában egy nép lelkének háborús stációit eleveníti fel. "Sokáig te voltál a hazám"- mondja euforikus kötődéssel, félreérthetetlenül Médeiának. "Egyszerre úgy éreztem, hogy felelős vagyok érted" - mondja később védelmező attitűddel. "Te voltál... az én törékeny kis hadseregem - mondja a színműben cseppet sem kivételes militáns szóképpel, mígnem eljut egyféle summázathoz: "Veled együtt hittem, hogy mindig rabolni és verekedni kell..." De ez már múlt idő, Médeia magatartása időszerűtlen, e fajsúlyos személyiségnek ez a tragikus vétke. Iaszón már mást akar: "... egy kis helyet, ahol az ember megvetheti a lábát ebben a zűrzavarban, ebben az éjszakában." Ezt az értelmezést aligha lehet 2006-ban színre tenni.

Nem is akarja Victor Ioan Frunză. Mutatja, hogy a jelenben vagyunk. Ahol bőrszerkós, bakancsos, tarkára festett hajú fiatalok képviselnek egyfajta kései "easy rider" szellemiséget. Médeia közéjük tartozik, olyan az öltözete is, visszapillantó tükörben nézi magát. Históriájához ezek a lányok-fiúk mondják el az euripidészi prológust, ők éneklik kíséretül, egy-egy arcmást tartva "kottaként" Cári Tibor szerzeményeit, többünk számára ismeretlen nyelvű dalokat. E vadóc nemzedékből kerülnek ki Médeia gyermekei is (a történet logikáját kikezdve, némileg túlkorosan). De ez a tizen-huszonéves kórus sem más, mint jel, jelzés, jelkép. Megint nem jutottunk egy jottányival sem közelebb ahhoz, hogy magunkat, kortársainkat ismerjük fel Médeia és Iaszón történetében.

Töreky Zsuzsa
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Ez a Médeia haragos, békíthetetlen, bosszúálló, s Töreky Zsuzsa minden energiáját mozgósítja, hogy a csillapítatlan indulat a legvégsőkig elsodorja. Iaszón pedig józanabb hangot üt meg, Horányi László alakításában fáradtan, de eltökélten védi a maga igazságát. Meglehet, hogy a rendezés afféle gerinctelen és unalmas megalkuvóként tüntetné fel. Nem sikerül. Legföljebb Cs. Németh Lajos Kreónja tűnik jelentéktelennek tisztéhez képest. Lehet, hogy ezen iparkodtak. Mindenesetre a játékon átüt Jean Anouilh eredeti szándéka, s így az előadás nem képes igazán rokonszenvessé tenni a "hőzöngő" Médeiát. Akkoriban minden bizonnyal a közönség sem a rendet felrúgó korlátlanság mellett tette le a voksát. Annál inkább az olyanok mellett, mint amilyen Szakács Eszter az öregséget méltósággal viselő dajkája, aki egy kis napsütésre s mindennapi kenyérre vágyik. Ez sem kevés, napjainkban sem az. Alighanem más drámát kellett volna elővenni. Ha a cél - a szabad egyéniség magasztalása.

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1