Magyar szcenográfia - Hungarian Stage Design
Göncöl Kiadó

Néhány hónapja azon keseregtem a Criticai Lapok hasábjain, hogy még a többi szegény kelet-európai ország mögött is mennyire le vagyunk maradva a látványtervezõk munkásságának propagálásában. Most derülhet zordon homlokunk, mert egy könyvmûvészeti szempontból minden igényt kielégítõ, gazdag kiállítású album látott napvilágot, amely arra vállalkozik, hogy bemutassa a magyar színpadi képzõmûvészet utóbbi tíz esztendejének alkotóit.*

Hasonló szándékú, ám a mostaninál jóval szerényebb kivitelű kiadvány kettő jelent meg eddig Magyarországon, az egyik a hatvanas évek végéig tekintette át a díszlet- és jelmeztervezés fontosabb állomásait, a másik az 1970 és 1980 közötti időszakot mutatta be (Scenographia Hungarica, Corvina Kiadó 1973, 1983, szerkesztette Bőgel József és Jánosa Lajos). Az első kötet kizárólag terveket közölt, a másodikban láthattunk néhány fotót az elkészült színpadképekről és jelmezekről is. Az első kötetben 38, a másodikban 41 díszlet-, jelmez- és bábtervező munkái szerepeltek; mindkettőt a szerkesztők rövid tanulmánya vezette be.

A mostani reprezentatív album 81 művész munkásságából ad ízelítőt. Abból, hogy kétszer annyian szerepelnek a mostani összeállításban, mint a harminckét, illetve huszonkét évvel ezelőttiben, többféle következtetés vonható le. Például az, hogy ma nyilván kétszer annyi tervező működik, mint akkor. Vagy hogy ma jóval több a színház, több a munkalehetőség, több a bemutató. Az előbbi válasz nem feltétlenül felel meg a valóságnak, az utóbbi kétségkívül igaz; ugyanakkor más területek - mindenekelőtt a televíziók - kevesebb képzőművészt foglalkoztatnak, a korábbitól jócskán eltérő igényekkel. Más területeken viszont megnőtt a szükséglet: a nyolcvanas évekig például csak egyetlen hivatásos bábszínház működött Magyarországon, ma az alternatív és egyéb magánvállalkozásokkal együtt több mint két tucat, számos izgalmas és korszerű szemléletű fiatal tervezővel, akikről alig, vagy egyáltalán nem vesz tudomást az összeállítás. A filmművészet területét is éppen csak érinti: egyetlen "főhivatású" filmdíszlettervezőt mutat be, őt is egyetlen munkájával, ugyanakkor - szerencsére - a filmekben is közreműködő tervezők közül néhánynak ezt a tevékenységét is megismerhetjük.

A kötetben szereplő legidősebb alkotó 1926-ban született, a két legfiatalabb 1978-ban. Együtt vannak tehát mesterek és tanítványok. De a mesterek is tanítványok voltak valaha, és a mai tanítványok közül kerülnek ki a majdani mesterek. Jó páran ígéretes fiatal tehetségként szerepeltek a Scenographia Hungarica két kötetében, akik most a kortárs színház meghatározó tervező egyéniségei, az új nemzedékek felnevelői. Jánoskúti Márta, Schäffer Judit, Vágó Nelly, Székely László nem csak saját munkáikkal vannak jelen a mostani kiadványban, ízlésük, szaktudásuk benne van a tanítványok szemléletében, a térről és a viseletről vallott elképzeléseikben, egy-egy szabásmintában, anyagválasztásban, alaprajzban, műszaki rajzban. Hatásuk pedig az egész jelenkori látványtervezésen pontosan nyomon követhető.

A színpadi képzőművészettel foglalkozó kiadványok mindenkori alapkérdése: tervekkel, vagy az elkészült, színpadra került munkákkal mutassák be az alkotókat. Persze a puding próbája az evés. Nyilvánvaló, hogy a színházi előadás, vagy a film, a tévéjáték valamennyi alkotóelemével együtt a díszlet és a jelmez is akkor ítélhető meg igazán, amikor a többi fogaskerékkel együtt beilleszkedik a produkció egészébe. Hiába a legtetszetősebb terv, ha megvalósult állapotban nem hat úgy, vagy nem úgy működik, ahogy azt az alkotók elképzelték. Mégis, a tervező személyes vallomása a kép, amelyet ecsettel, ceruzával, vagy a makett, amelyet fából, kartonból, ragasztó és más eszköz segítségével létrehozott. Az igazi izgalmat pedig az jelenti, amikor az elgondolás és a kész díszlet vagy jelmez egymás mellett látható. A kötet létrehozói nem döntötték el, mi módon kívánják bemutatni a drámai műalkotásnak azt a különleges, öntörvényű és mindig ezer felé alkalmazkodó részét, amelyet nyelvünk korábban díszlet- és jelmeztervezésnek nevezett, manapság - jelezve a tevékenység funkcionális és tartalmi változásait - inkább látványtervezésnek mond. A bemutatkozás módját rábízta az alkotókra. Így aztán a szeszélyes összeállításokban van, aki kizárólag tervekkel szerepel, mások csak a kész előadások fotóival, néhányan pedig mindkettővel. De az igazi kalandot kevesen kínálják fel, hogy egymás mellett láthassuk a tervet, vagy a makettet, néhány műszaki rajzot és a végeredményt. Pedig mennyi szépség van egy-egy precízen elkészített alaprajzban, a műhelyeknek szóló műszaki rajzban, metszetben, szerkezetben, a jelmezvázlatok mellé tűzött anyagmintákban, hevenyészett szóbeli utasításokban! Szinte részeseivé válunk az alkotás (kevésbé fennkölt szóval: a gyártás) folyamatának, a szó szoros értelmében megleshetjük a kulisszatitkokat, az álmok valóra válását. Tanúi leszünk annak a folyamatnak, amelynek a túlsó végén már a statika vagy a textília törvényszerűségei, meg a költségvetés számai irányítják (vagy korlátozzák) a képzeletet. A kívülálló és szakmabeli számára egyaránt különleges izgalom elmaradásáról legkevésbé a válogatásban szereplő művészek tehetnek, sokkal inkább a kötet összeállítói, akik láthatóan konkrét elképzelések nélkül fogtak hozzá a munkához. (Egyetlen szerkesztői elv érvényesül, hogy a rövid önéletrajz mellé valamennyi szereplő nevezzen meg 15 produkciót, amelyet eddigi pályáján említésre érdemesnek tart. És ez a pályakezdőkre és a több évtizedes múlttal rendelkező alkotókra egyaránt vonatkozik. Nagy gondban lehetett az, akinek még összesen nincs 15 tervezés a háta mögött.)

A könyvnek ugyanis nincs szakszerkesztője. Erről árulkodik - többek közt - a képaláírások hevenyészettsége, az angolra fordított címek következetlensége, vagy a nevek elírása (köztük is a legkínosabb Varga Mátyás nevének hibás írása). Ezek olyan figyelmetlenségek, amelyeket egy hozzáértő szerkesztő könnyedén észrevehet és korrigálhat. Igaz, három nevet is feltüntetnek ebben a munkakörben, de ők feltehetően csak a technikai feladatokat látták el. A kiadó előszavában ez olvasható: "Az információk gyűjtéséhez a Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága által rendelkezésünkre bocsátott címlista alapján kezdtünk. Ezt azonban nem tekintettük teljesnek, megkerestünk - törekvésünk szerint - mindenkit, aki az elmúlt évtizedben ezen a területen alkotott. Volt, aki nem kívánt szerepelni, és tartunk tőle, hogy van, akit akaratunk ellenére hagytunk ki." Nem neveznek meg tehát senkit, aki hozzáértő és felelős személyként döntött volna arról, ki kerüljön a kötetbe és ki nem, továbbá, hogy ki mekkora terjedelmet kapjon. Önkéntelenül kialakult ugyanis egyfajta rangsor, 2, 4, illetve 6 oldalon mutatkoznak be a résztvevők. Ez akkor is minősít, ha a terjedelem sok esetben önkényesnek és véletlenszerűnek tűnik. A hiba ez esetben még súlyosabb: a kiadó valamiféle egyenlősdit kívánt játszani, de ez természetesen nem lehetséges, viszont helyette kínos anomáliák támadnak.

Így történhet meg az is, hogy éles szakadék tátong a két bevezető írás (Forgách András: A díszlet mint kép; Koltai Tamás: A térerő színháza) szándéka és a bemutatott anyag között. Míg az írások szerzői tendenciákat vizsgálnak, összefüggéseket elemeznek a meglehetősen erőszakoltan kijelölt időszakban, tehát vertikálisan kezelik az elmúlt évtized színpadi látványát, addig a több mint háromszáz oldalnyi, kiváló minőségben reprodukált képanyag lazán egymás mellé rakva, csupán horizontálisan illusztrálja a bevezetőkben olvasható gondolatokat. Az olvasóra-szemlélőre bízza a nehéz feladatot, hogy rakja össze az egymástól elszakított törekvéseket és társalkotókat. Némelyik fontos (és kevésbé fontos) produkció látványvilágát ugyanis csak két különböző helyen lehet megtalálni. Egyszer a díszlet-, egyszer pedig a jelmeztervező nevénél.

Érezhetően haszonnal forgatta a kiadó a Scenographia Hungarica köteteit; igyekezett annak szerkezeti felépítését követni. Huszonöt évvel ezelőtt azonban sokkal egyszerűbb volt a magyar színház és a magyar szcenográfia áttekintése. A korszak is készségesebbnek mutatkozott az egyszerűbb, horizontális szemléltetésre. De még az akkori szerkesztők sem merték vállalni, hogy a jelenről adjanak áttekintést: mindkét esetben a megjelenés előtt három évvel zárták le a választott időszakot. A mostani összeállításból hiányzik a rálátás az alkotásokra. Naprakész akar lenni, pedig menthetetlenül az utókornak szól. 2005 vészesen közel van még ahhoz, hogy a lényeges, a maradandó elváljék a napi sikertől, a jelentéktelentől. Az is nyitott kérdés maradt, hogy a produkció jelentősége játszott szerepet a válogatásban, vagy kizárólag a névsorban szereplő tervező döntött a neki kedves munkák bemutatásáról. És közben átugrunk másfél évtizedet, átlépünk egy fontos, izgalmas időszakon, a kilencvenes évek mozgolódásain, a korábban perifériára szorított színházi formációk térhódításán, a rendszerváltozás nyomán bekövetkezett és folyamatosan alakuló színházi rendszerváltáson, amely még nem történelem és nem színháztörténet ugyan, de elég távol van már a szemünktől és az agyunktól, hogy élesebben, pontosabban lássuk, mint azokat a műveket, amelyeken még alig száradt meg a festék.

Persze azért mégiscsak pontos lenyomatot hagy az utókorra ez a kötet az 1995-2005 közötti időszak magyar színházáról. És az utókor bizonyára évtizedek múlva is nagy tetszéssel és az elődöknek kijáró tisztelettel nézi majd Ágh Márton III. Richárdját, Ambrus Mária A kaukázusi krétakörét, A törpéjét, F. Kovács Attila Orfeóját, Horesnyi Balázs A Mester és Margaritáját, Horgas Péter Romeo és Júliáját, Vérnászát, El Kazovszkij Cseresznyéskertjét, Székely László Bánk bánját és Othellóját, Vágó Nelly Amadeusát, Antal Csaba, Árvai György, Balla Margit, Benedek Mari, Csanádi Judit, É. Kiss Piroska, Gyarmathy Ágnes, Jánoskúti Márta, Kentaur, Khell Csörsz, Khell Zsolt, Menczel Róbert, Németh Ilona, Orosz Klaudia, Pauer Gyula, Romvári József, Schäffer Judit, Szakács Györgyi, Szlávik István és a többiek, meg az utánuk következő nemzedékek munkáit. Azokét a fiatalokét, akik közül néhányan bizonyára hamarosan átlépnek a tanítványok népes táborából a kiválasztott mesterek közé.

BALOGH GÉZA