Persze, az egész Filmszemlét nagyon vártuk, mint minden évben. Mert olyan jó találkozni régi ismerõsökkel, együtt nézni filmet "vájt szemûekkel", figyelni: kirajzolódnak-e új törekvések, vannak-e és melyek a domináns témák, milyen kép vetül elénk a mi világunkról és a benne élõkrõl. Hírlett, hogy láthatóak a versenyprogramba nem került alkotások is, hogy nézõbarát módon több helyszínen is tartanak vetítéseket, és hogy a szemletanács három külföldi szakembert hívott az ötfõs zsûribe.

Zökkenőmentes volt a szervezés (köszönet érte!), és remek a marketing. Az elővételben megváltott jegyek kíváncsiságról és megelőlegezett bizalomról tanúskodtak, a szaporodó pótvetítések a megérdemelt sikerről. A legnagyobb érdeklődés hagyományosan a játékfilmeket övezte (idén 24 jutott be a versenybe), mert első film, mert második, mert elismert mester alkotása, mert kedveljük a stílusát, mert ilyen még nem volt, mert... mert... mert szeretjük, és nagyon várjuk az új magyar filmeket.

Jöjjön most három film, amelyet felfokozott várakozás előzött meg.
Rokonok

Szabó István filmje. Le sem tagadhatná. Hosszú ideje vissza-visszatérő témája a morálisan gyengének bizonyuló ember, aki nem tud ellenállni a siker szirénhangjainak, akit hol a túlzott önérvényesítési ambíció, hol az önfelszámolást is generáló beilleszkedési vágy, hol a korlátoltsággal határos naiv magabiztosság vakít el olyannyira, hogy eszközzé, könnyű prédává válik a nála erősebbek, ravaszabbak kezében, akik közé tartozni vágyik.

Pindroch Csaba és Csányi Sándor

Remek az indítás: a főügyészi választás, a Kopjáss hullását elindító városházi szavazás zsizsegő nyugtalanságát ellenpontozza a mit sem sejtő főhős reggelije bensőséges családi körben, a napfényes kertben. A zavartalan nyugalmat, a házaspár szerelmes kapcsolatát jelzik Koltai Lajos meleg színekben komponált képei is. Majd ezt a védett világot zúzza szét a közgyűlés váratlan döntése, amely Kopjásst kilódítja életének megszokott és ismert kerékvágásából. Ahogyan Lina hiába próbálja megóvni otthonukat a szél kavarta portól, férje is védtelen a várost vezető urak köreinek vonzásával szemben. Nem ismeri szóhasználatukat, járatlan gesztusaik és szokásaik rendszerében. Mindennek egészen más a léptéke, mint ahol eddig biztonsággal mozgott. S ami még nagyobb baj, sejtelme sincs arról, milyen aláaknázott területen lépeget, sőt "valami maznaságot érzett meg. A hatalom a kezébe került, élni kell tudni vele" - írja Móricz a film alapjául szolgáló regényben. Naiv önelégültségében az sem kelti fel gyanakvását, hogy a városházi urak hirtelen egyre-másra fedezik fel az eddig soha nem emlegetett rokonságot, és hogy a joviálisan mosolygó polgármesterrel való első beszélgetése már-már kihallgatásra emlékeztet. A legkényesebb ügyet faggató kérdésre gyanútlanul bukik ki a száján: "Hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon." Ezzel a mondattal kulcsot ad egyéniségéhez: kezelhető, "hasznavehető" ember ez, ha értő kezekbe kerül. És nincs társa a környezetével és önmagával megvívandó küzdelemben. Haszonleső atyafiság, túlbuzgó beosztottak. Feleségéből a szorongás és a riadalom a legrosszabb tulajdonságait hívja elő, a hisztérikus türelmetlenséget, a leckéztető kicsinyességet. Ezzel szemben az urak világának vonzása: a főügyésznek járó külön dolgozószoba, a tekintélyt parancsoló íróasztal, a bennfentesség érzését erősítő vacsorameghívások. És a szépasszony, Szentkálnay Magdaléna, aki, persze, szintén rokon. Remek ötlet, hogy a rendező külsőben, alkatban egymásra emlékeztető színésznőkre osztotta a két asszony szerepét, hiszen így Magdaléna egyszerre otthonosan ismerős és mégis más, elegánsabb, légiesebb, titokzatosabb. Kifogástalan a miliő megteremtése - ez Szabó Istvánnak mindig is erőssége volt -, a Szentkálnay-villa impozáns méretei, az elegancia hűvös fényei, a kisvárosi elit jellegzetes figurái; csak egy-két, karikatúrába hajlóan túlzó színészi alakítás töri meg a stílusegységet.

A városi közélet ábrázolása nagyon jó. A működés mechanizmusa, az egyéni és közérdek diszharmóniája, a félszavakból is értjük egymást bejáratott menetei, a juttatások rejtélyes rendszere, az alig burkolt korrupció, mindez - a cselekményidő után mintegy hetven évvel - kiábrándítóan ismerős és mindennapos. Talán ez késztette a rendezőt arra, hogy a publicisztikai aktualitástól mintegy elemelje a történetet néhány képi megoldással, ami nem mindig járt sikerrel. Például Kopjáss vissza-visszatérő álma, amint fut az éppen elinduló vonat után, s több ízben sikerül felkapaszkodnia, míg az utolsó alkalommal lemarad - feleslegesen nyomatékosítja azt a folyamatot, amelyet a film egészének kell(ene) bemutatnia. A zárlatot több szempontból is bántó megbicsaklásnak gondolom. A film elnagyoltan, szinte alig jelzi a főhős végsőnek szánt elhatározását megelőző belső vívódását, pedig ez valódi drámai küzdelemként a saját gyengesége, ha úgy tetszik, baleksége felismerésére való fájdalmas rádöbbenés lehetne. Ehelyett a sertéshizlalda szomszédságában botladozó Kopjásst látjuk néhány legelésző disznó (jaj!) között, pisztollyal a kezében. Majd egy erős dörrenés, és a felbolydult városházi urak szövegéből értesülünk a tragikus fejleményről. Felső, távolodó gépállásból látjuk a főügyész mozdulatlan testét annak az öreg kéregetőnek az ölében, aki már a film elején is felbukkant ezt motyogva: "Szegény Magyarország, szegény Magyarország". Móricz nem véletlenül hagyta eldöntetlenül a regény végén, hogy Kopjáss öngyilkossági kísérlete a halálát okozza-e vagy fölépül. Az író így tette lehetővé, hogy az olvasó értelmezze, netán kritika tárgyává tegye a bemutatott magatartást, a hatalom csábításának "ellenállni gyönge lélek" sorsát, amit a film utolsó képsora didaktikus melodrámává egyszerűsített. Nagy kár.

Fehér tenyér

A sajtóvetítés után azonnal spontán, erős taps. És az öröm: nahát, ezt is tudja! Szabályos játékfilmet csinálni, jól követhető történetet elmesélni egy középponti hős köré szervezve. Kapott is hat díjat a film: legjobb rendező Hajdu Szabolcs, operatőri díj Nagy András, a legjobb vágás díja Politzer Péteré, a külföldi kritikusok Gene Moskowitzról elnevezett díja (megosztva), internetes szavazás alapján a közönség díja, és díjazták a produceri gárdát is. A Filmszemle nézettségi adatai szerint második a listán.

Már korábban lehetett hallani, hogy Hajdu Szabolcs sportfilmet forgat. Felületes jól értesültek még mostanában is dokumentumfilmként emlegetik, elvégre egy tornászról szól - mi más is lehetne? Ennyit az előítéletekről és a fixa ideákól.

Pedig szép, hagyományos játékfilm, irodalmi analógiával élve: nevelődési történet. S mint e műfajra oly sokszor jellemző, a fikciót erős önéletrajzi ihletés hatja át. A rendező interjúiból tudjuk, hogy a gyerekkori történések elsősorban az ő élményei, a felnőttkoriak pedig az öccséé (a filmben Dongó), aki a történet főhőse. E két szálat fogja össze az események egymásutánjában, adott esetben éveket átugorva a felesleges ismétlődéseket elkerülendő. Hiszen nem egy konkrét tornászkarrier dokumentálása a cél, hanem annak a folyamatnak az átélhető bemutatása, hogy a tehetségen túl milyen emberpróbáló önfegyelemre és kitartásra, mennyi lemondásra, sokszor valódi gyötrelem elviselésére van szükség ahhoz, hogy a képesség kibontakozhassék, és minden benne rejlő lehetőség megvalósuljon. (És nem csupán a sportban, hanem a művészi és olykor talán a tudósi pályán is.) A csúcsteljesítménynek ára van, amit meg kell fizetni, s többnyire nemcsak az vállalja az áldozatot, akit majd kárpótol a siker, hanem szorosabb környezete is.

A film első fele egy nyolc, majd tizenkét éves kisfiú mindennapi örömtelen edzéseinek végtelen sorát, az edzői kíméletlenséget és a szülői értetlenséget mutatja be, míg egy váratlan esemény (a városba érkezett orosz cirkusz vezetői légtornászkeresőben betérnek a sportiskolába is) el nem juttatja a szökésig, a lázadásig. Az évek és a lazítást nem ismerő edzések során nemcsak fizikuma válik egyre alkalmasabbá a későbbi világsikerre, a személyisége is fejlődik, alakul. Lassan megtanulja, hogy csak magára számíthat, és kényszerűen elsajátítja a "túlélés" technikáit is. Kulcsjelentőségű az a jelenet, amikor az edzésről hullafáradtan hazaérkező kisfiút egy távoli rokon előtt produkáltatják a hiú szülők - mintegy saját beszűkült, kilátástalan életüket kompenzálandó -, s a gyerek fáradt beletörődéssel inkább engedelmeskedik. A mutatvány, persze, sikerül, ám az anyja észreveszi az edző suhintásainak nyomait. A fenyítés okát faggató kérdésre kapott igaz választ, hogy a fiú rálépett a vonalra, abszurd képtelenségnek vélik. Egyre fenyegetőbben követelik, hogy mondja meg az igazat, mire a gyerek "bevallja", hogy erőszakoskodott a lányokkal. És ez a hazugság rögtön hihető, életszerű. A megkérdőjelezhetetlen tekintélytisztelet, az erőszak és a testi fenyítés mint szocializációs tényező, a bizalomhiány, amely még a legbensőbb kapcsolatokat is deformálja - súlyos öröksége a kelet-közép-európai mentalitásnak. Ezeket a hatásokat interiorizálja a film hőse, ami később, kanadai edzősködése idején majdnem karrierje végét okozta. Csak a klub vezetőjének segítőkészsége mentette meg a kirúgástól, s egy esetleges jogi felelősségre vonástól. A csoportot természetesen elvették tőle, de rábízták a végtelenül tehetséges, ámde kezelhetetlen, későbbi olimpiai bajnokkal való munkát. A srác valóban pimasz és fölényeskedően gonoszkodó, míg számtalan megszégyenülés és kudarc után Dongó rá nem talál a megfelelő módszerre. Szövegelés nélkül, a fiút látszólag hanyagolva gyúrni kezd az edzőteremben, s evvel felébreszti benne a versenyszellemet, az ottani társadalom motorját, éltető energiáját. Nyilván rengeteg és intenzív edzés után jutnak el a debreceni világbajnokságra, ahol rendhagyó módon mintegy egymás ellen küzd tanítvány és edzője. A film bravúrosan felépített jelenetsora párhuzamos montázsban szervezi egymás mellé a jelenkori világbajnokságot és az emlékekben fölidéződött gyerekkori cirkuszi légtornászmutatványt. Dongó számára mindkettőnek óriási a tétje, bizonyítani akar, elsősorban önmagának. A szenzációs operatőri munka és a remek vágás révén a néző is egyre jobban átéli a főhős növekvő feszültségét, a teljesítmény mámorát. A két idősík pszichológiai rímeltetése hibátlan. Ez a snitt önmagában díjat érdemel.

A film zárlata kijózanító. A főhős az edzősködés befejeztével a világhírű Cirque du Soleil artistájaként dolgozik napi két előadásban. S hiába Las Vegas fényei, a fizika törvényeit látszólag megcsúfoló, lélegzetelállító mutatványok, az ember, az individuum továbbra is a szabályok, előírások, kötelezettségek szabta térben élheti csak az életét.

Taxidermia

A Filmszemle fődíját nyerte el Pálfi György második filmje. Tudjuk, mennyire nehéz második filmet készíteni, különösen a Hukkle után (2002-ben szintén fődíjas és rendezői díjas az elsőfilm kategóriában). Abban teljes volt az egyetértés, hogy az az út folytathatatlan, de hogyan tovább? Lehet-e még egyszer (és reméljük, még sokszor) olyan originálisat, egyedit és érvényeset forgatni? Sikerült, ezt bizonyítja a díjak özöne is: a fődíjon kívül a látványtervezői díj, két színészi díj, a diákzsűri fődíja és a külföldi kritikusok Gene Moskowitzról elnevezett (megosztott) díja.

Parti Nagy Lajos két novellája ihlette a forgatókönyvet (Pálfi György és Ruttkay Zsófia munkáját), amely három epizódban egy hökkenetes családtörténet néhány fejezetét beszéli el a XX. századi magyar történelem mintegy hetven esztendejének vetületében. Ne várjunk eseménytörténetet, tanult vagy eddig ismeretlen fordulatok bemutatását. A rendező több interjúban is elmondta, hogy főiskolai osztályfőnöke, Simó Sándor vizsgafilmként mindannyiuktól egy-egy "Így jöttem" típusú, személyes számvetésű filmet kívánt meg, és ehhez adott számottevő produceri segítséget. Ennek az elvárásnak tesz eleget néhány év késedelemmel ez a második film anélkül, hogy önéletrajzi elemeket akár a legcsekélyebb mértékben tartalmazna. De mivel nemcsak szüleink, közvetlen fölmenőink génjeit hordozzuk, hanem közösségünk jelene és múltja is meghatároz bennünket ("A világ vagyok - minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör." - József Attila), jogos igyekezetünk, hogy identitásunkat szélesebb összefüggések koordinátarendszerén próbáljuk végiggondolni. Ez a törekvés teremti meg ebben a filmben a szervezőerőt, amely az első látásra alig összefüggő epizódokból egységes műalkotást hoz létre: egy meglehetősen hátborzongató víziót az ember társadalmi és léthelyzetéről.

Megdöbbentően újszerű a rendező nézőpontja, amennyiben az embert kizárólag anyagi mivoltában, materiális lényként szemléli. Tagadhatatlan velejárója életünknek a testi funkciók működése, de csak igen ritkán kap ábrázolásuk ilyen meghatározó helyet. Ebben a filmben azonban kitölti a szemlélődés terét, és meghatározza az ábrázolás mikéntjét. A rendező a nagyapát jogfosztott nincstelennek láttatja a két világháború közötti Magyarországon. A sárba dermedt vidék, a tárgyi világ eszközei, a katonai egyenruhák, s nem utolsósorban a másik embert nem individuumként, hanem szolgálatra rendelt csicskásként kezelő parancsuralmi rendszer nem hagy kétséget afelől, hogy a történést Európa mely szegletére kell helyeznünk. Mi lehet az osztályrésze annak, akinek még legintimebb biológiai folyamatait is megszakíthatja felettesének rivalgó parancsa, akinek nyugvóhelyéről nehéz eldönteni, hogy emberi lakhely vagy állati ól. Marad - jó esetben - az ösztönkésztetések kiélése, a gyerekkori mesék töredékeinek groteszk keveredése a kisemmizett férfi szexuális képzelgéseivel. Mindez anyagszerűen, a tapintatos félrenézést mellőzve, a maga pőre valóságosságában. Festői szépséggel megkomponált képek vetítik elénk a kandi vágy alanyait, a fürdőző lányok szépségét, a századosné élveteg bájait, gurgulázó kacagását. A teknővel kapcsolatos invenciózus, képzetgazdag képsor az emberi és állati lét mozzanatait kopírozza egymásra.

Máté Gábor maszkban

Az animalitás motívuma vezet át a következő generáció létmódját és lehetőségeit bemutató második epizódba, a létező szocializmus korába. Az első rész meleg barna színeit és aranysárga fényeit "a legvidámabb barakk" csiricsáré tarkasága, elképesztő ízléstelensége váltja fel. Kopott művelődési házban, vidám úttörők indulóinak dallamára, szovjet és magyar elvtársak szórakoztatására folyik éppen a nagy zabálóverseny, amelynek esélyese az a jól megtermett férfiú, aki az előző epizód végén a csicskás fattyaként jött világra. Ha most jól teljesít - a sztahanovistákhoz hasonlóan - kiemelkedhet az üzemi dolgozók közül, elvégre a menyasszonya is sporttárs, ő a konzervvonalon nyomul. Aprólékosan kidolgozott, minden részletre kiterjedő technikával növelik a teljesítményt, szigorítják a normát, meghatározott időközönként okádásra való szüneteket is beiktatva. Nézőpróbáló képsorok közvetítik naturális hűséggel a személyiséget deformáló erőfeszítést, a fiziológiai működést elősegítő ténykedést, hiszen ugyebár nem akármi a tét: egy beutaló Szocsiba, vagy esetleg a kubai VIT-en való részvétel lehetősége! A rendező és munkatársai a vizuális eszközök bravúros kezelésével érzékítik meg az undort és a viszolygást, amit oly sokan éreztek az adott korszak működési mechanizmusa, elfogadott normái és magatartásmodelljei iránt.

A harmadik epizód központi figurája a versenyszerűen zabáló házaspár satnya koraszülött fia, aki felnőtt korában is vézna, sápatag, szinte hálni jár belé a lélek. Monstruózussá terebélyesedett, mozdulni képtelen apját ő gondozza egy szűkös panellakásban, a kölcsönös kiszolgáltatottság generálta gyűlölködésben. Amúgy - korunk szellemének megfelelően - sikeres vállalkozó, állatok kitömésével foglalkozik mesteri szinten. A "szerves anyag szobrászának" nevezi magát, s a nyomtalan elmúlást elkerülendő nemcsak apját, hanem majd saját testét is kipreparálja a jövő számára. Üzletemberként vállalt utolsó munkájával - egy embrió plasztinálásával - valóban olyan végpontra jutott - s úgy vélem, a film kíméletlenül konzekvensen gondolkozó alkotói is -, ahonnan már nincs tovább.

Pálfi György egy interjúban elmondta, nem törekedett arra, hogy sokkoló, tudatosan provokáló filmet készítsen - valóban nem jellemző a Taxidermiára az a csúfolkodó, pimasz felhang, amely a polgárpukkasztó művek sajátja -, inkább valami mély kétségbeesés hatja át a "kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida’’ (Arany János) lelkiállapotra emlékeztetve. Azt is mondta a rendező, hogy nem akart mást, mint megmutatni, "nevén nevezni a dolgokat, úgy beszélni róluk, ahogyan vannak". Ez a törekvése Petri György lírájára emlékeztet: "Az én szemem száraz. Nézni akarok vele." (A 301-es parcelláról) Nem túlzás ezt a fiatal alkotót a legnagyobbakkal, a klasszikusokkal kapcsolatba hozni? De hiszen már a Hukkle is ezer szállal kötődött a magyar hagyományhoz, miközben radikálisan el is lépett tőle. Remélem, a későbbiekben elkészülő filmek, a majdani életmű minősége visszamenőleg is igazolni fogja várakozásainkat.

Kedves Pálfi György! Forgasson minél több, a mostaniakhoz hasonlóan eredeti látásmódú és megmunkált filmet, de közben próbáljon arra gondolni, amit József Attila így fogalmazott meg: "Fizikai és metafizikai síkon élünk.’’

Á. SEREY ÉVA