Szép Ernõ: Lila ákác
Pesti Színház

Tizenhat év telt el, amíg Szép Ernõ a regény után megírta a Lila ákác színpadi változatát. Felkérésre. Bárdos Artúr színháza számára. Kevesebb korképpel és több zsánerképpel. A múlt század elejei Pest arcából csak néhány aranyifjú, gavallér meg szépasszony maradt meg pasztellként. Ebbõl a képbõl ragyogott ki a kis varronessz, Tóth Manci és a költõkezdemény, Csacsinszky Pali finom színekkel kikevert alakja. A megrendelés ellenére jó piktúra kerekedett.

Amolyan színpadi sikerekkel kecsegtető, kiállításra érdemes. És nem csak a lizséhangulat és a szeretni való két fiatal édes-bús szerelmi története miatt. Hozzásegített ehhez az a hamisíthatatlan Szép Ernő-i líra, mely verseiből átszökött. Olyan nyelvi leleménnyel és természetes humorral bánt a szavakkal, olyan meghökkentő szókapcsolatokat és képeket használt, amelyeket rajta kívül senki sem. Ez adta alakjainak különlegességét. Egyszerre voltak kézzelfoghatóak és sohasem létezettek. Valóságból táplálkozóak és elemeltek. Egyszerűségükben is érdekesek. Felfejtésre érdemesek. Rendre elő is vették a darabot a színészeikben gondolkodó direktorok, ha ígéretes pályakezdő naivákat és hősszerelmeseket akartak helyzetbe hozni. És valóban vannak Palik, de főleg Mancik, akiknek az indulásában említésre méltó helyet kapott a Lila ákác. Ebbe a sorba állította be két tavaly végzett tanítványát, Tornyi Ildikót és Telekes Pétert Marton László igazgató. További kapaszkodót adott, hogy olyan rendezőre bízta a darab színrevitelét, aki nem először dolgozik a két főszereplővel.

Tornyi Ildikó és Telekes Péter
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Nincs is semmi baj velük. Vagyis nem velük van a baj. Rendezői bátorság dolga, hogy mennyire meri vállalni Szép Ernőt. Mennyire tartja korszerűnek, vagy mennyire próbálja a korhoz közelíteni. Mint az utóbbi időben szinte minden Szép Ernő-dráma rendezője, Forgács Péter is több színt kever a kelleténél az eredetihez. Kétségtelenül van a drámának egy ironikus vonala, de ez csak a lírájával együtt érdekes. Forgács rendezése a groteszk felé mozdul el. Ezt jelzi az egész teret uraló, felfelé törő, homorú gyepszőnyeg - Füzér Anni a díszlet és a korhoz közelítő jelmezek tervezője -, melyet a szereplők időnként megmásznak, és a legnyakatekertebb pózokban kiáltják világba érzéseiket. Úgy működik a játéktér, mint egy görbe tükör, mely a kimondott szavak fonákjának bemutatására hivatott. Fokozza ezt a reáliából eltolt érzetet, hogy az orfeumi díszes csillár együtt él a liget zöld gyepével. S mindvégig ott a bal sarokban egy zongora, a többnyire csak kellékként használt Leó zongoristával Kolovratnik Krisztián megjelenítésében. Csupán egy gegért. Az előadás végén az immáron zongorista nélkül árválkodó zongorán megszólal néhány akkord, és lecsapódik a hangszer fedele. Ennyi volt Manci és Pali meséje. Talán igaz sem volt.

Forgács felvezetésében sokkal keményebb, karcosabb vonásokat kapnak a szereplők, mint azt a dráma sugallná. Elbeszélnek egymás mellett-felett, s mintha mindenki arra törekednék, hogy elrejtse valódi érzéseit. Vagy ami még rosszabb - s az elénk tárt élethelyzetekben ez is benne van -, már nincsenek is valódi érzéseik. Ki-ki életkora és habitusa szerint, de ellenáll az érzelmek csábításának. Nem akarja, nem tudja, vagy nem meri a szerelemnek átadni magát. Flörtvilág az, amit Forgács elénk tár. A közelítéssel nem is lenne baj, hisz mindennapjaink része ez. De Szép Ernő lírikusabb volt ennél, ha úgy tetszik, bizakodóbb. Nem rontott rajta annyit a kor. Így a Forgács teremtette helyzetekben magukra maradnak, és üresen kopognak Szép Ernő költői mondatai. Ettől pedig a játék, a játékosság vész el.

A tévesztésért a rendező színészválasztása és -vezetése is hibáztatható. Egy tömbből faragott férfikarrá degradálja Pali barátait, az orfeumi aranyifjakat. Pindroch Csaba, Lajos András, Csőre Gábor és Szőcs Artur olyannyira egyformán, a léha lét sztereotípiáit felvonultatva közelítenek a megformálandó alakhoz, hogy mulatói füst sem kell ahhoz, hogy összetéveszthetőek legyenek. Ezzel éppen az az aura vész el, amely a két főszereplő létezési terét teremtené meg. Forgács a megmondhatója, hogy a Bizonyos házaspár szerepére miért Igó Évát és Lukács Sándort jelölte ki. Lukács Sándornak nem okoz gondot a sarmos nőcsábász megformálása. Egykedvűen hódít, egykedvűen hazudik és egykedvűen lép át az alig hogy elinduló liezonon. Olyan semmi különös. Igó Éva szőke parókájú, csacsogó Bizonyosné, aki túl van már mindenen. A színésznő olyan asszonyt játszik, aki semmit nem vesz komolyan. Csak akkor mi lehet benne az a titok, amiért csüngenek rajta a fiatalurak? Igó Manciként indult el hajdanán Miskolcon. Kirobbanóan. És számomra Bizonyosné után is a Mancik legjobbja marad. Ebből a háttért adó karból egyedül Zeck Julianna tűnik ki. Energikus, tűzrőlpattant, két lábbal a földön járó Arany Hédi. Elhisszük neki, hogy hat Mancira.

Az előadás azonban mégiscsak a Mancit és Palit játszó két színészen múlik. Telekes Péter egészen kiváló Pali. Felvett pózain át- meg átbukik Csacsinszky bizonytalansága és tapasztalatlansága. Maga sem veszi észre, hogy megérinti a szerelem. A színész szerepformálásában mindvégig van valami költőiség és csacska báj. Igazi Szép Ernő-i alak.

Tornyi Ildikó fokozatosan talál rá Mancira. Attól kezdve igazán szeretni való, amikor már nem "játszásiból", hanem valóban természetes. Egész lénye kivirul, hiszi, hogy hódítani tud. Elfogadtatja, hogy Manci minden porcikája vágyja az első szerelmet, de fontos számára a táncosnői karrier is. Megéli a választás kínjait. És dönt. Vannak ilyen Mancik is.

CSIZNER ILDIKÓ