József Attila Színház, Gaál Erzsébet Stúdió

Van egy darab, Pyramus és Thisbe históriája. Az elõadására készülõ mester(ember) elmeditál, mi történjék vele. Lehet úgy bemutatni, ahogyan a szerzõje megteremtette. De lehet változtatni a szövegén, a címén. Nem utolsósorban lehet egy teljesen másik darabot, egy másik címmel játszani. Aki e latolgatást megfogalmazta, nem kétséges, hogy tisztában volt azzal a gyakorlattal, ahogyan manapság a drámák szövegét kezelik a színrevitelek. A legritkább, hogy érintetlen hagyják. Legföljebb akkor, ha konok szerzõi jog tiltja a módosítást. Húznak a dialógusokból, szerepeket vonnak össze. Nemegyszer úgy szabják át a textust, hogy nemcsak kurtább, de valóban más irányú színmû az eredmény. (Amivel nincs baj, ha éppúgy megáll a lábán.) Ilyenkor rendszerint a címét is megváltoztatják.

Mindez megtörtént a Szentivánéji álommal is, amelyet a József Attila Színházban vettek elő. Ami a címet illeti, volt olyan változat is, hogy "Emberek, mit csináltatok ezzel a kerttel?". De a sugallatos kérdést már a nagy- és kisbetűkkel játszó SZENTIVÁNÉJI metróÁLOMás váltotta fel a meghívón, amely a Gaál Erzsébet Stúdióba invitált. Itt az ortográfiai hibától szenvedő cím mellé azonmód társult az egyszerűbb Terepszemle cím is. Ez utóbbi a szórólapon köznévként illeszkedik a következő mondatba: "Shakespeare Szentivánéji álom című darabja nyomán a terepszemlét írta: a Társulat". Majd központozás nélkül folytatódik: "Aranyította: János." Még szemelgethetnék nyögvenyelős szójátékokat onnan is, ahol Naszlady Éva rendezői, Szokolai Brigitta dramaturgi tisztét s még mások feladatát kellene egyértelműen megjelölni. Azt tükrözi a színlap ehelyett, mekkora volt az iparkodás, hogy valami "mást" alkossanak, egyszersmind mekkora volt a bizonytalanság, mi is legyen ez a "más".

Tehát: amit Shakespeare vígjátékából, Arany János magyarításából nagyjában-egészében átemelnek, az a szerelmesek históriája, pontosabban szólva: a két pár szentivánéji álma. Mert Egéus papát éppen csak említik. Az Athén környéki erdő tündérkirálya és tündérkirálynője szintén megmaradt, de Oberon és Titánia udvartartása megcsappant, a most nőnemű Puck mellett nem négy, csak egy hímnemű tündér szolgál. A féltucatnyi mesteremberből egy szem "mester" lett, nem viseli a Zuboly nevet, nem is takács, hanem afféle underground filozófus, hajléktalan. Az ő "fedele", az aluljáró, a tervezett 4-es metró építkezésének terepe az, amely az athéni palotát, illetve lakot felváltja.

Vári Éva, Sztarenki Pál és Háda János
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Napjaink valóságát idézi az a helyszín, ahol az eredetiben Theseus uralkodik, Hippolytával jegyességben. Most beruházási nagyvállalatok élén állnak. Tehát a shakespeare-i "keretjátékból" egyetlen szó sem kerül a színjátékba. Dehogyis versben szólnak. Egy tolmácsnő, a későbbi Puck fordítja japán vagy kínai, illetve német halandzsájukat. S huszonegyedik századunk lapos nyelvezetét használják a többiek. Így Hermia, a topmodell, a 4-es metró reklámarca és választottja, a fotós Lysander. Nemkülönben Heléna, a reklámszakember, valamint üzleti és magánkapcsolata, Demetrius.

Mi tagadás, nem újdonság már az efféle átirat. És bosszantó, mert az aktualizálás csupa sallang. Inkább divatos arcokat mutat, éppúgy, mint az ostorozott média, nem pedig a korunkra jellemző társadalmi vagy lélektani magatartásokat. Ami érvényes benne, az az eredeti gondolat. Egyébként még nevetni sem igen lehet rajtuk. Holott e "beruházási terepen" már sor kerül az első olyan szcénára, amelyik improvizációk révén nyerhette el végső formáját. Úgy látszik, ez a hamis miliő rossz ízlésű rögtönzésekre sarkallt. Legyen példa erre, hogy a távol-keleti hablatyba gátlás nélkül keverik a jeles filmrendező nevét vagy a közismert autómárkát.

Szerencsére az efféle "kabaréhumortól" tartózkodnak később. Mintha a shakespeare-i szellem megóvna az eltévelyedéstől a továbbiakban, amikor elveszetten bóklásznak a szerelmesek, úgy elveszítve korábbi státusukat is, mintha nem fundáltak volna ki mindegyiküknek valamilyen trendi foglalkozást. Egyikük magasabb életkora is csupán akkor jut az eszükbe, amikor szóváltás tárgya lesz. És sohasem derül ki, miért készül a mester egy színjátékra. Egzisztenciálisan végképp "független" értelmiségi miért is akar mulatsággal kedveskedni a vállalati nagyságoknak? S ha mégis erre sarkallja csöves passziója, a multicégek fejesei miért kíváncsiak a meséjére? Vagy akiket végül látunk, nem Theseus és Hippolyta? Hanem Oberon és Titánia? Persze, csak arról lehet szó, hogy a kapkodva beköszöntő záró képre senkinek sem volt ideje átöltözni. Vagyis a (Zsigmond Éva tervezte) fregoli öltözeteket kifordítani, virágos-díszes visszájukat a konszolidáltabb színükre cserélni.

Nem soroltam elő sok jót. Furcsamód, mégsem kellemetlen e színjáték java része, vagyis az erdőbeli jelenetek gyakran élvezetesek. Azt gyanítom, hogy e társulat szívesen játszik e stúdiójában, amelynek névadója fajsúlyosabb programot honosított meg, s ahol mindmáig Csehov-, Ibsen-, O’Neill-, Miller-szerepekhez juthatnak a színészek. És lám, Shakespeare-hez, akinek a színműveiből nem először választott Naszlady Éva. Az a színésznő, aki - akarva? akaratlan? - mindinkább rendezőként működik. S úgy tetszik, hogy a kollégák jó szívvel fogadják e "szerepkörben". Jó szívvel, jókedvvel, játékos kedvvel. Máskor is lehetett, most is lehet érezni a közös ambíciót. Habár a koncepció botladozik, az alakítások többnyire örömünkre szolgálnak.

Elhiszem, amit a színlap állít, hogy "egymást rendezték". Azt már nem, hogy csak "tűrte" Naszlady Éva. Mert nem csekélység egy-egy színészből előhívni olyan érzelmeket, amelyeknek talán sohasem lehettünk tanúi a nagyszínpadon. Meglepő mélységet mutat Titánia megbántottsága, sérelem és vonzalom közötti hányódása Kocsis Judit alakításában. A mindennapjainkban szokásos egykedvűséget Oberonként a tekintélyét óvó, féltékenységét leplező fanyarságra váltja Újréti László. Szinte örömszínésznek tetszik a hervadatlan bájú Vándor Éva, nyomában pedig az eltökélten mulattató Háda János. Tündérpárosuk hol altatódallal brillírozik, hol varázslatokkal. Ha kell, a leheveredett szerelmeseket "felpumpálják", hívogató gesztusokkal terelgetik, vagy éppenséggel odébb fújják, ez utóbbi akcióba besegít a publikum is. Amint abba is, hogy a fiatalemberektől kölcsönvett hangon az ellenlábasokat egymástól eltávolítsák, ide-oda, úgymond: "fel s alá" küldözgessék.

A párok közül Fehér Anna érettebb Helénája és Schnell Ádám szintén nem zsengekorú Demetriusa a kevésbé szeretni való. A beruházási terepszemlén ez rendben van. De az álombeli kalandban mintha az eredeti mű üde szerelmeseit játszanák kissé feszengve. Ahhoz nem volt meg a - nemcsak színészi, de rendezői - bátorság, hogy továbbra is viseljék életkoruk jegyeit. (Nyilván, a társulati konstellációból adódott a szereplésük, s nem kétlem, hogy maguk is rokonszenveztek e stúdióprodukcióval.)

Aki megejtően hamvas, az Tompos Kátya. S a színésznő fortélyosan használja is az ifjúság bocsánatos tulajdonságait. Egy kis hisztit, nyafkaságot, sok-sok naivitást, amivel mintegy kiköveteli a kényeztetést. Szívszerelme, Lysander pedig rendre "bedől" a tágra nyílt tekinteteknek. Annál is inkább, mert Zöld Csaba mély érzésű fiatalembert mutat, aki még a bűbáj unszolta szakítást is úgy magyarázza el, mintha egy beteggel kellene lenyeletnie a keserű pirulát, hogy azután vágyát betölteni, vetélytársát megleckéztetni siethessen. Itt megjelenik az a szenvedély, amelynek szeszélyes varázslatáról szól a shakespeare-i eszme.

De az érzelem nem csak a fiatal szíveket, a szép teremtéseket ejtheti rabul. Ezért is lett volna érdekes, ha élnek a különböző életkorok más-másféle tartalmával. Mint ahogy izgalmas, hogy a mester(ember) nem szamárrá változott, hanem tündéri beavatkozás, játékos agycsonkolás révén bunkó lesz a flaszterfilozófus. Aki volt, az Sztarenki Pál személyében minden nyomora ellenére viselte a szellem fényét, akivé vált, az csupán nagyvárosi véglény. Már szégyenteljes vele a szerelem. Ez lényeglátó lelemény. Legközelebb e kompániában olyan valaki is legyen, aki végére jár a gondolatoknak. Ha már elindultak a nyomukban.

BOGÁCSI ERZSÉBET