Thália Színház Új Stúdió

Az 1934-ben született, s indulása óta sikeres Alan Bennett regényíróként és drámaíróként is népszerû világszerte, s a televízió számára is dolgozott. Volt egy tizenhárom részes tévésorozata, csupa monológból, ez viselte a mások által is kedvelt, s utóbb szinte mûfaji meghatározássá lett "beszélõ fejek" címet (1988). Ebbõl készített egy színházi formájú változatot (1992), amelynek részeibõl kedvükre válogathatnak a színészek: azt és akkor mutatják be a magánbeszédekbõl, amelyik és amikor számukra ideálisnak tûnik.

Aznap este, amikor jegyem volt a Thália Új Stúdiójába, Bálint András, a rendező bejelentésével kezdődött a produkció. Elmondta, hogy kollégájuk, aki a pályakezdő színésznőt alakítja, derékbántalmai miatt nem tud színpadra lépni, elnézést kért, és kicsit büszkén hozzátette, azért megtartják az előadást. Remélem, azóta meggyógyult Pokorny Lia, s újra négyen állnak közönség elé. Nem tartom lehetetlennek, hogy miatta újra megnézzem ezt a játékot. De most arról adok hírt, amit láttam, azaz a Bennett által megírt tizenhárom szólóból háromról, Almási Éva, Börcsök Enikő és Béres Ilona alakításáról.

A leedsi születésű Alan Bennett - így távolról nézve - a tisztességes mesteremberek közé tartozhat. Művelt és kaján, kellőképp színes, nőiesen érzékletes, férfiasan ironikus. Könnyen rajzol, s a rajzolásban szenvedelmes öröme telik, bár ha megcsúszna a ceruzája, a gorombább vonalat biztosan kiradírozná, hogy közönségének csalódást ne okozzon. Amit rögzít, az mind valós, de amit továbbad, az épp csak annyira fáj, hogy egy plusz csésze tea ki tudja mosni a hatást a szervezetből. Kicsit hamarabb "bekattan" egy-egy elem a helyére, kicsit kiszámítható, megjósolható, de persze ettől megnyugtató is. Biztonságos közép. De van egy nagy erénye: nem akar másnak látszani, mint ami. Ettől olykor lezsernek és szinte nagyviláginak tűnik.

Börcsök Enikő
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Bálint András személyében ideális rendezőt, Radnai Annamária személyében érzékeny dramaturgot kapott a szerző ehhez a - Vajda Miklós által fordított - művéhez. Olyan finomság és szakmai biztonság uralja az estét, amitől már egészen elszoktunk mostanában. Füzér Anni erkélyajtókat vagy inkább ablakokat idéző térelemeket rakott a rombusz alakú, pici tér túlsó sarkába, pár jól megválasztott ülőalkalmatosságot tett az üres térbe, s a szokásos magasrendű empátiával megtalálta a játszók számára legmegfelelőbb ruhadarabokat.

Almási Éva
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A szürke pamutdzsörzé kosztümfélébe és szürke-fehér csíkos ingblúzba bújtatott Almási Évának a mániákus följelentő, kukucskáló, mások ügyeiben vájkáló vénlány szerepe jutott, aki végül a börtönbeli terápiás csoportban leli meg egyetlen emberi közösségét. A közügyek álmártírjának alakja azonban sehogyan se akar összeállni. A figura örömtelensége és kisszerűsége valahogy nem fér össze azzal az áradó erővel, ami a színészből sugárzik. Jelentős távolság van a sokáig anyjával élő, szerelemtől érintetlenül maradt "levelek hölgye" és Almási Éva most is varázsos nőisége között. Vajon segítené a közeledést egy külső jel, ha például a divatosan vágott, erőtől fénylő, szőkés hajat erre az estére elrejtené, vagy inkább elszerencsétlenítené valami? Víz, olaj, csatok hada vagy bármi, ami Irene-t, ezt a Parkerját szorongató szomszédok rémét külsőleg jellemezhetné. Talán igen. De vigyázni kell, mert kicsi a tér, igen közel vagyunk. Valami megszületett ugyan, de ami most van, talán nem a végső változat még.

Börcsök Enikő az anglikán pap lila harisnyás, alkoholista feleségét adja, aki egy lencsészsákon találja meg a boldogságot egy ifjú, barna bőrű, hindu zöldséges boltocskájának hátsó traktusában. Ez olyannyira katartikus élmény számára, hogy a rövid, de élvezetes kapcsolat hatására eltalál a névtelen alkoholisták klubjába, s végül saját magához is. Remekül fölépített alak ez a Susan London egyik elővárosából, aki ahelyett, hogy az oltárt díszítené a többi feleséggel, fellázad a kalitkalét ellen, ha mással nem, a misebor mértéktelen megdézsmálásával. Fergeteges mesélés zajlik. Börcsök Enikő pontos, de sohasem gépies váltásai nevettetőek, poentírozó készsége, életszeretete és esendősége egyszerre szolgálja az isten körül keringő, halvérű, de tapsra vágyó sztárprédikátor férjétől egyre távolodó, sírnivalóan magányos asszony graciőz karikatúráját.

Pokorny Lia
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Béres Ilona kertvárosi asszonya a leghátborzongatóbb történet főszereplője. Rosemary világos mogyorószín nadrágkosztümben, állig bezárva saját életébe, kezében főművével, egy szem maga termelte paradicsommal, s a háttérben egy dudorászó férfival, Henryvel, a férjjel, a "rájövés" sokkja után lassan kinyújtja a kezét egy másik ember, egy isten háta mögötti parton megismert barátnő felé. Már többször megfigyeltem, milyen rejtélyes módon gazdálkodik Béres Ilona saját adottságaival, miként osztja el az erejét a megformálandó figurától függően, saját testében. Nem csupán beosztja - elosztja! Minden alakjáról pontosan lehet tudni, hogyan lép, milyen ritmusban jár, mekkora a reakcióideje különböző hatásokra. Ezt a tömbszerű, kataton asszonyt, miközben részvéttel tenyerére veszi, tűhegyes tollal emlékezetünkbe karcolja Béres Ilona. Nem ítélkezik, hanem megmutat, kevés eszközzel, szűk skálát igénybe véve. Lenyűgöző.

Egyszerű este ez, nincs benne semmi kacsintás, semmi furcsálkodás. Talán kicsit korszerűtlen is: embereket mutatnak emberek - embereknek.

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1