Lepkenõ - Bozsik Yvette: Emi

Dekoratív. Gyönyörû legyezõ-lepedõbe tekerten áll meg Bozsik Yvette a vetítõvászon elõtt. Ami a legizgalmasabb, hogy nem is mozdul el, és ez egyáltalán nem hátráltatja az elõadást, mint inkább generálja. Emi, vagyis szépség és áldás. A japán és a nõi csend esszenciája. Olyan, mint egy hófehér pillangó elsõ repdesése. Feszült kézmozdulataiban erõs érzéki feszültség. Nõies és kitekerten kecses, tele finomsággal, szépséggel. A világok közti ellentét repíti el a földtõl.

Hátul a vetítővászon kifeszített könnycsepp, amelyben egy másik szemszögből láthatjuk a történteket. Vagy akár az árnyékokat, amelyek száma hatról négyre, majd kettőre csökken. Ezalatt nem szól a zene, és a legyező olyan, mint a feslett mondatok, amik óvatosan simítják körbe az agyat. Végigsimul a gondolataimon. A sokoldalúság relatív. A csend hatalom. Elvarázsol. Bozsik Yvette hátára tükörkeretszerű motívum van festve. A haja bohóckontyban, a karjai képzeletbeli kendőket húzkodnak a szájából.

Nyugat és Kelet távolsága. A jelené és a jövőé. Mintha messzire szeretne szállni. Olyan helyre, ahol tudhatjuk, hogy holnap mi lesz. Nőies, érzéki. Egyre kecsesebb és egyre lágyabb a jelenléte az előadás előrehaladtával. A mosolyában van valami küzdelem ízű kesernye. Elképzelem a szárnyait verdeső pillangó útját. Látom a földeket, a virágokat, meg egy-két pillanatot, a napot és az éjszakát. De talán pont attól keserű egy kicsit, mert csak gondolatban szállunk. Lábai egyhelyben, leverten. Szárnydrapériáit pedig rázza, mint a gyerekkor paplanát, a szerelem lepedőjét, a ruha redőjét. Küzd, varázsol, szenved. A legyezőt, mintha a kérdéseket és a válaszokat keresné, úgy bontogatja.

A vetítővásznon látható videó mindig máshonnan közelíti meg őt. Ha a színpadon csak a hátát látom, a képen megjelenik az arca is. A dimenziók megtörnek, majd összeállnak. Az időjáték itt is szerepet kap. Az előadáson átüt a tudatosság. Precíz, meggondolt és felépített. Érdekesen ötvözi a keleti motívumokat a bozsikos mozzanatokkal. Van benne izgatott városiasság és keleti nyugodtság. Csend és zaj. Harc és béke. Mélység és magasság.

A Dsuang Dszi álmai költözött a fejembe. "Álmomban - mondta - ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok."

Minden körbejár, minden egyszerre költözik és marad. Repül és mozdulatlan. Képzelet és valóság érdesen tudnak egymásnak feszülni, összeköltözni és stagnálni. A végén, mint egy bábozódó álom, úgy tekeri körbe magán a szárnyleplet. Báb lesz, ami elmozdul addigi helyzetéből. Nem tud menni, totyog. Fogai közé szorítja a legyezőt, mint a kellemetlenségek szigorát. Nem tudja, merre, hova, miért. Jobbra majd balra tipeg. Már nem repül. Már csak él.

A nő, akit elképzeltem -
Mészöly Andrea: ADA

Üres kabát. Üres tér. A kabát fellógatva himbálózik a levegőben. Mészöly Andrea pedig kúszik, tekereg a talajelemek változatos egybehangolásával. Mindig tiszta és szép mozdulatokkal indítja és fejezi be a gondolatokat. Az ADA című darab a Női Napozó címet viselő, női koreográfusoknak rendezett fesztiválon került először bemutatásra 1999-ben.

Elképzeltem egy nőt, akit az elfojtott vágyai már olyan kicsivé tettek, mint egy gomblyuk. Egy óriási kabát vékonyka és keskeny gomblyuka. Egy olyan kabáté, amelynek tulajdonosa sohasem fázik, és sohasem gombolkozik be. Az általam elképzelt nő pedig egyre kisebb lesz és egyre magányosabb. Nem olvas és nem eszik. A teste kicsiny araszok maradéka. A tavasz pedig paplan a hidegben. Virágban fürdik és a tengerben mos hajat. A homok pedig kikristályosodik a karjain, ahogy a könny csurog alá a szomorú arcon.

Ilyennek képzelem-képzeltem ezt a nőt. Sokat mosogat és keveset alszik. Nem szeretett senkit sem, mert magát sem tudja, tudta szeretni. Elégedetlenül araszolgat magán, nem fér bele saját magába, még akkor sem, amikor pont egy ujjnyi a távolság önmaga és önmaga között. Keres, de nem kutat. Szeretne, de nem akar. Csontos és nem vékony. Esetleges, de nem esetlen. Fénysírba fekszik, és az őserők sóhajára ring. Pontos, de nem precíz. Nőies, mégsem kecses. Egyszerre lakik benne az anyaság és az önző fukarság. Vágyakozó, aki az indulatainak belvárosában érzi otthon magát. A várástól fél, a jelentől menekül, a jövőbe meg nem lát.

A tánc során hol nyitott tenyereit vonszolja a padlón, hol karjait tekeri maga alá. Nagyon földközeli a koreográfia. Az ősi természeti jegyeket ötvözi a modern tánc feszességével. Amikor a fénykoporsóba fekszik, virágot terít a mellkasára. Aztán, ahogy a bánatot bontjuk ki a szívünkből, úgy szórja szét a virág szirmait. Utána feláll. Feláll, az új élet bátor reményével, és talán a vágyai sem gyilkolják már úgy. Ekkor a koreográfia inkább a test vonalait kóstolgatja, mint a padló távolságait. A játék sokkal izgalmasabb. Itt már nőiesebb és emberszerűbb. A mozgás veleje és értelme azonos teret nyer a mozdulataiban. Az előadás tetőpontja, amikor Mészöly Andrea a lógó kabát mögé állva egybeolvad az illúzióval. Úgy tűnik, hogy felvette a kabátot, miközben csak mögötte áll. Belefér-e, merült fel bennem, mert látszatra pont illik. A képzelt kép mégiscsak kényelmesen otthonos lehet? A kabát üressége pedig megtelhet élettel?

Nőies előadás. Megvan benne a női alakzat tényszerű helyrajza és egy-két tipizált toposza is. Tiszta előadás. Felveszi a kabátot - nem pont jó rá. Ilyenek az illúziók, amik lassan megtöltődnek élettel. Szép előadás, mert a hiánnyal játszik, miközben tele van lélekkel.

Az arc teste - Finita la
Commedia: Kaspar variációk

1828. május 28-án egy járni és beszélni alig tudó fiút találtak Nürnberg egyik mellékutcájában, a kezében egy névtelen levéllel, mely azt tudatta, hogy a fiú 1812. április 30-án született. Mindössze néhány szót tudott, azt is bajor tájszólásban. Láthatóan nagy erőfeszítéssel, dadogva próbált beszélni. Később kiderült, hogy a mozgás és a járás is óriási nehézséget és fájdalmat okoz neki. Ez a titokzatos talált gyermek Kaspar Hauser, aki az eddig feltárt adatok szerint a badeni nagyhercegi ház leszármazottja volt. A fiú elképesztő gyorsasággal megtanult beszélni, és így képessé vált arra, hogy rövidke életének apró eseményeit érzékletesen és tárgyilagosan megfogalmazza és elmesélje. Elmondása szerint ismeretlenek - körülbelül 3 éves korától - több mint 12 esztendeig egy apró, sötét üregben tartották, távol fénytől, friss levegőtől és más emberektől. Csak kenyeret és vizet kapott. Cellájában sem felállni, sem járni nem tudott. Kiszabadulásáig semmiféle emberi kontaktusra, érintkezésre nem emlékszik, ruháját akkor cserélték, amikor aludt. Járni és beszélni alig tudott, amikor titokzatos fogva tartói váratlanul szabadon engedték egy számára abszolút idegen és ismeretlen világba. A fiúnak illatokról, érintésekről, évszakokról, érzelmi viszonyokról még gondolatai sem voltak. Szabadulása előtt valaki annyit tanított neki, hogy a neve: Kaspar Hauser. A fiúra 1829. október 17-én Daumer professzor házának pincéjében egy álarcos férfi rátámadt és homlokán megsebezte. Mire Kaspar 21 esztendős lett, nemcsak tanulási kedve, de általában az emberekhez és a világhoz való őszinte és bizalmas viszonya is megváltozott. Nem szeretett többé tanulni, gyanakvó lett és nyugtalan: egyre az élete ellen tervezett esetleges újabb merénylettől rettegett. Lelkileg mindjobban magára maradt. 1833. december 14-én levelet kapott, amelyben az ansbachi parkba hívta a váratlanul jelentkező édesanyja, de a parkban egy ismeretlen férfi lépett eléje, egy táskát nyomott a kezébe, majd többször mellbe szúrta és elrohant. A történteknek nem volt tanúja, a súlyosan sebesült fiú egyedül vánszorgott haza. Három nappal később, 1833. december 17-én - ismeretlen merénylőjének megbocsátva, és annak lelkéért imádkozva - belehalt sérüléseibe. Halála után létezése egyre érthetetlenebb rejtély lett, nem pedig megoldott talány. Vérvizsgálata során két lelet is napvilágot látott. Az egyik szerint kék vér csordogált az ereiben, a másik szerint nem.

Fehér Ferenc kalapban, kissé viseltes cipőben és egy fekete táskával lép be a térbe. A teljesen üres "üreget" körbe-körbe lépdeli. Egy vékonyka botot húz maga után. Cipője elhordott, táskája ébenfekete. Arca fehérre vakoltan rikít ki a sötét tér mélységéből. Megkerüli a tér középpontját, és közben mintha önmagát is körbejárná. Leül középre, és a várakozás metakommunikációs gesztusait darabolja, cincálja szét. Megtámasztja a fejét, majd eloldja a támaszt. És ezt metrikusan ismétli, tovább és tovább. Ül a mogyorónyi táskán, és úgy fest, mint egy feslett pantomimes. Kopott nadrág, félrecsúszott ruha. Vár, és benne van minden, ami az elveszettséggel jár. Kinyújtott lábait szorongó ingerültséggel rántja az ölébe, nyújtja ki, és húzza vissza. Olyan, mint egy kisgyerek, akinek hamar kellett meglátnia a mesék belvárosi szörnyeit, a farkasokat, a medvéket és a félelmet. Olykor a szájában turkál és mint egy rossz fogtündér, aki a még jó fogainkat viszi el, úgy lopja el a gondolatainkat. Árnyékokkal harcol, a fal foltjaival száll szembe. Van, de valahogy mégsem létezik, hiszen figurájában van valami bábszerű. A némafilmek naivitásába öltözve egy XIX. századi fiú életét préseli át a testén.

Fehér Ferenc arcán ott ül a démoniság hideglelése, az elhagyatottság redője és az önazonosság. Megvan benne minden, ami ahhoz kell, hogy a néző pislogni se merjen. A szemei élnek, a tekintetében ott fészkel Kaspar Hauser megmagyarázhatatlan lénye. Fehér Ferenc színészi kontúrral rajzolja körbe a szóló minden mozzanatát. Ettől lenyűgöző az előadás. Test és lélek otthonosan rak fészket a színpadon. A klasszikus "tan-út" kimaradt szakasza ugyanolyan mértékben teszi érdekessé a mozgáskultúráját, mint amilyen módon hiányzik belőle. A veleszületett zsigeriséget egyetlen konzervatív, merev modell sem tudná-tudta volna pótolni, illetve megadni. A mozgásában van valami állatiasan emberi. Gesztusai görcsösek, mintha egy képzeletbeli diót szeretnének feltörni a karjai, egy olyat, amiben a mi elfogadásunk gyümölcse bújik meg.

Dramaturgiailag a merénylettől haladunk visszafelé az időben. A civilizált embertől az embrióig. A breakes mozgáskultúra nagy erővel viszi az előadást előre, és teljes mértékben illeszkedik a történethez. A kissé rángatózó, önringató mozgás kiválóan érzékelteti a csecsemővé "fejlődést". Zavarba ejt, elgondolkoztat és leköt. Akrobatikusba hajló elemeket ötvöz a test által kicsavart pozitúra tónusaival. Minden mozgás tempója gyors és precíz. Az előadásban benne van Kaspar Hauser kijutási vágya, szorongása, állandó félelme és magánya. Valaki, aki kijáratot keres, de csak a falak vannak, nincs ajtó. Társaságot keres, de csak az árnyékok vannak, nincs más. Először a civilizált kellékektől szabadul meg, majd anyaszült meztelen lesz. Mitől ember egy ember? Attól, hogy úgy néz ki, mint harminc másik, vagy attól, hogy értelmesen beszél? Jár, vagy van ruhája? Gondolata, érzései? Mi tekinthető átlagos emberi meghatározónak? A civilizáció emberibbé vagy állatibbá tett minket? Őrzünk még valamit magunkon az anyaszült meztelenségből? Már nem vagyunk érintetlenek, főleg nem egymás iránt. Kaspar Hauser képességeit - hacsak nem volt csaló - tudatosan kötözték le és nyirbálták meg. Nem beszélt, nem járt, de ember volt, akinek az egyetlen hibája csupán, hogy hova született. A története azért érdekes, mert szinte kitalálhatatlan, hogy milyen is lehetett ő. Egy igazi furabogár, egy különc? Olyan, mint amilyennek Fehér Ferenc határozza meg, vagy olyan, mint amilyennek képzeltem, amikor hallottam róla? Az előadás óta nem tudom nem olyannak képzelni, mint amilyennek Fehér Ferenc mutatta. Talán mindenkinek van egy olyan kis része, amivel sohasem foglalkozott-foglalkoztak. Bezárta, és még levegőt sem adott neki. Egy érzés, egy mondat, amit a külvilág sohasem hagyott fejlődni, megszületni. Aztán dadogva csak, de kiforrott, és felöltöztették az emberi kellékek. De akkor már nem ugyanaz.

Fehér Ferenc úgy táncol, mintha az arca lenne a teste. És a teste az arca. Összhang van minden porcikájában. Talán éppen az a titka, hogy ezeket az elfojtott dolgokat még bent tartja, és csak az arcán hagyja megformálódni, csak a testére hagyja kiülni őket. Ettől az érthetetlen egyértelmű, az eltitkolt bevallott lesz. Kaspar Hauser pedig hús-vér ember.

A folyosó magánya -
Kovács Gerzson Péter: Coda

Befejezés, miközben a keresés minden motívumát viszi színre. Egy óriási folyosó legvégén ül egy csak finoman kivehető alak. Messze van, olyan távol, mint önmagunk valósága a magunkról képzelttől. Messze, szinte a világ végén. A képen lévő alak távoli, az előtte táncoló Kovács Gerzson Péter pedig közeli.

Mozdulatai rítusszerűen járják körbe magukat. Van bennük erő és finomság. A néptáncos múlt pedig úgy bomlik ki a testén, mint a kenyérbetű egy újság hasábján. "Én én vagyok és utánam csak a folyosó meg a mozdulatlanság" - nekem ezt sugallta a földbe szúrt láb és a metrikusan egymásba futó szaggatott mozdulatok. A szeme mindig csukva, magába zárva táncolja el a befejezés etűdjeit. Láthatóan nem néz ránk, nem lép velünk tekintetnyi kontaktusba. Kivéve akkor, amikor vállaltan cinkos gesztusaival kikacsint ránk, játszik az ottlétünkkel. Gerzsonos lélekolvasás és vehemens vesszőfutás.

A képen lassan képes vagyok előhívni az alak körvonalait, arcéleit. Ő maga az, aki olykor távolodik, olykor közelít. Mindezt olyan tempóban teszi, mint ahogy a belső utazók jutnak el a tudatukig. Óvatosan kibontják a rejtett pillanatokat, akár egy mennyből jött ajándékot. Ő is így bontja ki a szaggatott mozgást majdnem egy ívvé, de mindig megakasztja a folyamatosság lehetőségét. Mire a kép premier plánban látható, a test sohasem önmaga. Képtelenek lennénk elérni önmagunkat kívül és belül egyaránt? A rólunk látható érzékelhetetlenül nélkülünk működő lenne másokban? Az önazonosság az az áldott pillanat lenne, amikor saját testünk, képünk és lényünk egyszerre alkot és képez le minket?

Furcsa látni a megfeszült mozgást, ami egyre nehezebben tudja harmonikusan ismételni a mozgássorozatot, és ezáltal igen érzékletesen mutatja meg a küzdelem mozzanatait. Egy mozdulatcsokorral, a ritmusváltás segítségével leír és eltáncol mindent, amit csak tudhat az ember a magában keresésről.

Az egy helyben álló Kovács Gerzson Péter három árnyékot vet a padlóra, mint kis énrészeket, akik mindig velünk vannak, de mindig mást mutatnak, mint mi. A mozgásuk nem a miénkkel párhuzamos, a méretük nem a miénkkel azonos, a természetük nem minket tükröz. A vetített képen megjelenő árnyék a képen látható alakkal szemben állva tárta ki a karját, nyitotta szét a tenyerét, hajtotta le a fejét. Kár, hogy ez a játék nem tudott kifutni valahova. Érdekes lehetett volna.

A kivetített Kovács Gerzson Péter mereven, összekulcsolt karokkal ül a folyosó legtávolabbi pontján. Éles ellentétben az álló és csukott szemű, mozgó önmagával. Az egyik jelen van, a másik jelenlevő szeretne lenni. A kép végül életre kel, és pislogni kezd ránk. A fókusz egyre erősebben a pupilla irányába tart. Lassan már csak a szem látható, ami még mindig pislog, él, és ránk tekint. Ránk, akik egy másik folyosó végén, mereven, ülünk.

Olaj-Angyal -
Ladányi Andrea: Tutyila

Angyal. Démoni. A test izolálatlan kontúrja és a lélek tudattá olvadt formája: Ladányi Andrea. A fénycsóva kusza ködfátyolából aranyhajjal és tollas szárnyakkal feszül meg a színen. Közben a zene olyan, mint az égi szólamok felénk küldött kegyes hangjai. Santus.

Tutyila egy megformált önvallomás. Részletekből, testből, szimmetriából és sejtelemből. Önérzetesen és önzetlenül mezteleníti le magát. Égből jött, és földet ér. Először egy földre teremtett angyalként mozdul meg, majd a teste minden izmával és zsigerével madárként szárnyal. Aztán nőiesen férfias és érzéki lesz. A madárból - ami egyetlen kézmozdulat lágyságából születik - repülővé dermed. Teste szögletesen fémes idomú formát ölt. Itt a technikája már sokkal eksztatikusabb és szögletesebb.

Ladányi teste egy archaikus szikla, miközben mégis tavaszi hajtás. Egyszerre szikár és lágy, inas és kecses, dermesztő és érzéki. Kalácsba fon magán és magában minden esszenciális jegyet, ami hatást képes gyakorolni a befogadóra. Azonos pillanatban képezi le a mozdulat hátterét és eredőjét. Összhangot, tudatosságot, egyediséget mutat. Önmagát adaptálja önmagává.

A férfi teljes mértékben racionális szerepkörben mozog, mégis datolyaillata van minden érintkezésüknek. Az előadás egyik legszebb képe, amikor Ladányi mérlegállásba emelt lábával megérinti az ülő férfit. Találkozásukkor a színpadkép ugyan egybeolvad, mégis olyan, mint egy felégetett híd nő és férfi, jelen és múlt, irreális és reális között. A két táncos harmonikus viszonyban mozog együtt, mozgásuk geometriája szinte egybevágó. És a férfi mértani precizitással tölti be alázatos szerepét a monotáncban kitölthető jelenével. Csendesen precíz jelenlévő, aki szinte utolsó útjára kíséri a halandót.

Ladányié egy antropomorf angyal vagy lélek lecsupaszított haláltánca. Megvan benne minden a teljességből, a szenvedésből és a megfejthetetlen szépségből. Ladányi elámító csámpás és kecses egyszerre. Ugyanazon pillanatban nő ki belőle a megteremtettség és a meg nem valósultság. A monotánc kifejezetten az ő világa. Jelenség mivoltának köszönhetően a néző képtelen nem érzékelni és nézni őt. Talán ez a lényege a szólóknak. Személyiségek, akiknek a mozgáskultúrája professzionális; egyedien, önmagukból építkezve megalkotják saját képzeletüket. Azok az előadások a leginkább működőképesek, ahol a személyiség támasztópillérként képes funkcionálni.

Mint egy körbeköpött életfolyosó, úgy jelenik meg a végén az olajjal bekent szőnyegsáv. Itt már a végtelenül meztelen lélek vergődik. A madármotívumot befejező hattyútánc, amelyben benne van a magány minden keserűsége, a félelem minden gyomorgörcse, a szenvedély salakja, az akarás tónusa és mint mindig, a teljesen önazonos Ladányi Andrea.

SZABÓ IMOLA JULIANNA

 

NKA csak logo egyszines

1