A címötlet lopását az életérzés közössége indokolja; az ambivalencia, amely kivédhetetlen. Ráadásul, szinte mindenkinél másképp mûködik.
Tény: a fesztiválokon való részvételt tanulni kell; tehát korántsem elhatározás kérdése a rendezvénysorozathoz való viszonyulás.

Mi magyarok (főként, akiknek módjuk van részt venni a fővárosi zenei életben) leginkább a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak köszönhetjük eme "jártasságunkat". Aki részese volt, aligha feledheti: annak idején az "ide nekem az oroszlánt is" gesztusa volt a legveszélyesebb; azaz, nagy feladat volt annak a toleranciának az elsajátítása, amelynek értelmében tudomásul vettük: nem lehetünk jelen egyszerre több helyen. Utóbb megmosolyogtatóak - de felejthetetlenek azok a "görcsök", amelyeket a döntéskényszer váltott ki; hova menjünk. És bizony, gyakran "a szomszéd rétje mindig zöldebb" szólás érvényesült...

Szerencsére, az idők folyamán ki-ki megtanult felelősségteljesen választani (s amennyiben rendre "bejöttek" az elképzelései, a fesztiválszellem lelkes hívévé vált).

Bármely fesztivál specifikuma a térbeli-időbeli koncentráltságban rejlik - tehát abban a lehetőségben, amely a kulturális/művészeti életben való intenzív részvételre készteti az érdeklődőket. S abban a "személytelenségben", amellyel semmiféle segítséget nem ad a bizonytalankodóknak, vagyis, felnőttként való viselkedésre készteti őket. Az évről évre hasonló feltételek keretei között ki-ki megtanulhatja felvállalni önmagát (előnyös és hátrányos tulajdonságaival egyetemben). Mert kizárólagos felelősséggel választhat bárki a megadott kínálatból. S amennyiben jónak bizonyult a döntés, olyan önértékelési többletet kap a hallgató, amelyhez hasonlóhoz más körülmények között aligha juthat. S a rossz választás? - voltaképp az is tanulságos, és mivel fennáll a javítások lehetősége, a kudarcélmény helyett a következő évi új programválasztás lehetősége tölti el pozitív érzésekkel az alkalmi kárvallottat.

Vitathatatlan, hogy a fesztiválok hasonlíthatatlanul gazdag választékot kínálnak. Ennek velejárója, hogy nagyobb a tévesztés lehetősége is. De ez a kulturális hazárdjáték kétségkívül élvezetes; az évek során kirajzolódnak az erővonalak, melyek mentén kisebb-nagyobb kockázatokat lehet/kell bevállalni. Aki évről évre rendszeres játékos, csakhamar megtalálja a számára - többé-kevésbé - ideális paramétereket, s az említett intenzitás jóvoltából akkor is életre szóló élményekhez jut, ha bizonyos szempontokból csalódni kényszerül.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál idei látogatóinak ugyancsak kijutott mindenféle katartikus élményekből. A "bőségkosarak", melyek kínálatából potenciálisan bárki szinte korlátlanul részesülhet, már-már kimeríthetetlennek bizonyultak, nem kis részben a Művészetek Palotája immár Bartók Béláról elnevezett Nemzeti Hangversenytermének köszönhetően. A kínálat sokszínűsége a szervezők-szerkesztők tág látókörét bizonyítja, ha pedig a nagy név "nem jött be" - nos, akkor a "nem mind arany..." és hasonló bölcsességek léphettek életbe.

Tréfát félretéve, felbecsülhetetlen az a tanulság is, amelyet talán épp a rossz választásnak köszönhető estek adnak.

Aki kénytelen végigszundikálni nagynevű együttes koncertjét, a továbbiakban megkérdőjelezi a (ki tudja, mikor készült) felvételek alapján kialakított véleményét - máskor a számára korábban ismeretlen előadók teljesítményét hallva boldogan tapsolja szinte véresre a tenyerét.
Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál főként ilyesfajta tanulságokkal szolgált. S éppen ezek az empatikusan megélhető/megélt élmények teszik lehetetlenné a tárgyszerű kritikát.

Mert van-e joga bárkinek azon fanyalogni, hogy a nyitókoncerten Ligeti Lontanója nem eléggé volt meggyőző, arra gondolva: sokan (a protokolláris régiókból is) éppen ezúttal juthattak elementáris élményhez e kompozíciót illetően, másokat pedig a nagyközönség reakciója erősíthetett meg ama vélekedésében, hogy ez egy korszakos jelentőségű mű. Jelen lehettek olyanok is ezen az esten, akik kajánul regisztrálták: a nagynevű előadói gárda (Suisse Romande Zenekara Eötvös Péter vezényletével) bárkivel elhiteti, "ehető" a XX. század közepének a zenéje. Mások viszont azért ujjonghattak magukban, mert kézzelfogható bizonyságát kapták: nincs "nehéz" zene, csak kevéssé ráhangolt, kevéssé fogékony hallgatóság (hogy milyen értékes az adott kompozíció, az más kérdés, arra ezúttal nincs mód kitérni). Ugyane koncert másik, nem kevésbé érdekes tanulsága az értékek időtlenségére vonatkozik: Sztravinszkij annak idején botrányt kavart Sacre-ja ezúttal mindmáig új, felkavaróan izgalmas kompozíciónak bizonyult - részben épp a remek előadásnak köszönhetően.

És ahány koncert (vagy bármilyen rendezvény), annyi tanulság. A közelmúltban tévéműsorból értesültem arról, hogy immár tényszerűen dokumentált: a magyarok Európa-szerte vezető helyet foglalnak el a tekintetben, hogy megkülönböztetett rangot tulajdonítanak márkajelzéseknek. Most korántsem szeretnék az áruvédjegy József Attila-i kategóriájára kitérni, de szabad legyen megjegyezni: eme, felmérések által bizonyított tényt ékesen szemléltette az, hogy - Daniel Barenboim lemondását követően - sor kerülhetett a fesztiválrendezvények sorában Peter Donohoe estjére. Aki - jóllehet, internetes keresgélések alapján úgy tűnik, köze nincs Bach zenéjéhez - eljátszhatta a Wohltemperiertes Klavier első kötetét. Bevált a szervezők számítása: a "zsákbamacska" kellő érdeklődést gerjesztett. Sajnálatos ugyanakkor, hogy nyilvánvalóan ez volt a rendezők egyetlen lehetősége; elképzelhetetlen, hogy például magyar előadót kérjenek fel, még ha akár Barenboimmal vetekedően szólaltatná is meg az eredetileg meghirdetett programot. (Mert, mint tudjuk, az áruvédjegy sajátosan működik...) Mégsem volt haszontalan e "méltatlan" koncert: bizonyára sokak ébredtek ekkor "kritikai öntudatra" - vagyis, vették maguknak a bátorságot (ami egyébként korántsem bátorság!), hogy felvállalják saját véleményüket (amit aligha mertek volna hangoztatni ismert nagy név esetében).

Egy fesztivál, jó esetben, kanti kategóriával: "für uns", azaz elsődlegesen a közérdeket szolgálja (annyiban általában mindenképp, hogy sokak számára csak ily módon férhető hozzá koncerten megannyi neves előadó, illetve együttes) - és ha bármiféle konstellációnak köszönhetően személyes állásfoglalásra, véleménynyilvánításra készteti a közönséget, akkor elérte célját.

Akkor már voltaképp mindegy, hogy hogyan játszik a Royal Philharmonic Orchestra - mert olyasmi valósul meg, ami legfeljebb idealista pedagógusok vágyálmában szerepel: megszületik az önálló ítéletalkotásra vállalkozó hallgatóság, remélhetőleg máskor is él eme véleménynyilvánítási jogával.

Azért is szeretni kell a fesztiválokat, mert ilyenkor ismét kiderül a művészet, a művészi értékek mérhetetlensége. Egyszer számon kérjük - jogosan - az előadón a hagyományokat, máskor pedig prekoncepciók nélkül várjuk a produkciót, melynek egyetlen mércéje immár a meggyőző erő. Erre példa a Pannon Filharmonikusokkal, Hamar Zsolt vezényletével fellépő Makszim Vengerov. Kár tagadni: megannyi pikírt megjegyzés előzte meg Beethoven Hegedűversenyének előadását (ami Sosztakovics I. hegedűversenye helyett került előadásra) - s még a mű hallgatása közben is működhetett fantáziánk, a szokatlan tempóválasztás indokát keresve, míg a végleges választ egy hangfelvétel adhatta meg... Vajon miért vesz szokatlanul lassú tempókat? - ha e kérdésre választ nem is kaphattunk, az EMI-felvételből kiderült: a Londoni Szimfonikus Zenekarral hasonló elképzelését rögzítette a méltán neves szólista.

És itt jegyzem meg a fesztiválok speciális hasznát: a "nyugati" mintákhoz mindinkább felzárkózva, egyre gyakoribb, hogy a koncertek helyszínén mind az est műsorának különböző interpretációi, mind az előadók egyéb felvételei gazdag választékban szerepelnek. Ilyenkor szerencsésen találkozik kereslet és kínálat; Vengerov Beethoven-felvétele után további CD-i is rendre elkeltek (a művész eme felvétele alkalmából a Warner például négy CD-s albumot kínált!), csakúgy, mint a Budapesti Fesztiválzenekar szólistájának, a Budapesten először vendégszereplő Lang Langnak a korongjai. Szívet melengető érzés volt látni-hallani a koncertműsor programját reklamáló "fizetőképes keresletet", s emlékezetes marad a Művészetek Palotájában (immár sokadszor) példamutatóan megszervezett dedikálás.

Azért is szeretni lehet (sőt, kell!) a fesztiválokat, mert visszaadják a hitet az élőzene-hallgatásban, oly korban, amikor a hangfelvételek, rendkívül gazdag kínálattal, élő előadásban aligha produkálható perfekcióval, komoly konkurenciát jelentenek (valljuk meg, az sem elhanyagolható szempont, hogy egy koncertjegy áráért végtelen számban meghallgatható a hangverseny műsora, nemcsak a meghirdetett előadók, hanem bármely más interpretátor tolmácsolásában is...).

Fesztiválidőszakban hihetetlenül felerősödik a produkciók iránti érdeklődés, a művészetek ismét közüggyé, beszédtémává válnak.

Elvileg s reklámszinten az idei év Mozart és Bartók jegyében zajlik. Ehhez képest szomorú, hogy e szerzők műveiből kevés emlékezetes élménnyel gazdagodhattunk a Tavaszi Fesztivál idején. Mindenképp említésre méltó, a legjobbak közé sorolva, a Dán Rádió Kamarazenekarának Mozart-produkciója (Fischer Ádám vezényletével az Il re pastore) - de annál érthetetlenebb, hogy hogyan került a zárókoncert műsorába - Sztravinszkij Tűzmadár-szvitje és Sosztakovics V. szimfóniája elé - a Figaro-nyitány. És bár Ágens egyedi műfaj-kialakító kísérlete mindenképp érdekes (az énekesnő tehetségéhez, elsősorban hangi adottságaihoz és technikai korlátokat nem ismerő univerzalitásához nem férhet kétség), az aqua toffana kortárs Mozart-operaként való megjelölése enyhén túlzásnak mondható.

A kétségkívül jelentős esemény, Bartók három színpadi művének egy esten való előadása sem éri el célját, ha például a koreográfusok szavakban megfogalmazott szándékával ellentétben, a balettekben a mozgás koránt sincs összhangban a zenével. Ilyenkor hiába a hivatkozás zenetörténészeink élgárdájára - a hangzástól függetlenedő látvány aligha eredményezhet meggyőző produkciót. A mostani előadás nóvuma az a rendezői koncepció, amely (jóllehet erre Bartóknál célzást sem találunk) mintegy életútként vezeti végig az általános emberi problémák útvesztőjén a hallgatót, miként a rendező, Szinetár Miklós megfogalmazta: a három mű a férfi szerelmi életének három "felfogását" ábrázolja. Ez viszont olyan többlet, amit hosszas elgondolkozásra vihet magával a hallgató...

A fesztiválok bőséges programkínálata mellett néha nem is tűnnek fel az egyébként bántó hiányok. Olyasmik, amik sértik az idehaza élő és dolgozó alkotó- és előadóművészeket. Tudom, vannak kortárs zenei rendezvénysorozatok (leginkább kemény szakmai mag számára). Ám ha az élők teljesítményét "idejekorán" elhatároljuk a történeti művektől, a későbbiekben sem válik lehetővé az átjárás... Akkor sem, ha nem hagyományt tagadó alkotásokról van szó. És ha reprezentatív lehetőségek alkalmával nem élünk a ma felmutatásával, hogy várhatnánk, hogy a távoli jövő historikusai felfedezhessék jelenünk művészetét. A kortárs immár kirekesztő értelmű jelző; a kortárs rendezvények gettója kizárólag kevesek érdeklődésére tarthat számot...

Hogy ez hogyan kerül ide? Mert a külföldi, aki felkeresi a fesztivált, keresve sem ismerheti meg a mai magyar zenét itt, Budapesten. (Hol másutt kereshetné?) Igaz, zenei múltunkból is szinte kizárólag olyasmi szerepel itt, ami bárhol, bármikor előadható lenne. Az ilyesfajta "szemérmesség" ahhoz vezet, hogy az érdeklődő lesz kénytelen elsőként levonni a téves következtetést: nincs érdemleges hazai művészet immár a Duna-Tisza táján...

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1