Általános tapasztalatok

Sokféle elképzelés, meggyõzõdés, szándék és törekvés mellett igen vegyes "mûvészi" színvonal jellemzi a biennáléra benevezett elõadásokat. Profi kõ- és bábszínházak, félamatõr színjátszó csoportok, neves táncszínházi együttesek, drámapedagógiával foglalkozó társulások tartanak gyerekelõadásokat országszerte.

E sorok írójának válogatóként nem volt célja, hogy a különböző "gyerekszínházi" elgondolásokat valamiféle elvi meggyőződéstől vezetve hierarchikus sorrendbe állítsa. A legemelkedettebb szándéktól vezettetve is lehet rossz színházat csinálni, és könnyed mozdulat nyomán is születhet értékes alkotás. A leghagyományosabb előadásmód is lehet színvonalas, míg az "új utak" keresése közben is előfordulhat, hogy ócskaság kerül ki a kezünk közül. A válogatás során nem vonhattam ki magamat saját ízlésem és korábbi színházi tapasztalataim köréből. Bár törekedtem a változatosság minél szemléletesebb bemutatására, mégiscsak a nekem személyesen tetsző előadásokat jelölöm meghívásra érdemesnek. Válogatásom tehát bizonyos mértékben rólam is szól. Nem létező színészi pályafutásomat a Bartók Gyermekszínházban kezdtem 1973-ban, később magam is írtam és rendeztem "gyerekdarabokat". Novák János barátommal annak idején mi kezdtük a gyerek nézőket "bevonni" a nekik szóló előadások tevékeny alakításába. A hetvenes évek végének a mondhatni, kissé begyepesedett gyerekszínházi gyakorlatához képest ez az interaktivitásra való törekvés mindenképpen merész kísérleti újításnak számított, s kétségtelenül hozott bizonyos eredményeket. A Bors néni, A Farkas Szempillái, a Maugli százas szériákat értek el, az Enyém a vár című zenés eseményjáték telt házakat vonzott a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Társírója vagyok az első valóban sikeres "gyerekmusicalnak", a Padlásnak, amely több generációnyi gyereknek szerzett maradandó színházi élményt.

De hát mi is ez? Mi az, ami egy gyereket a színházban megfog és elvarázsol? Mindenképpen olyasmi, ami érdekli őt. Engem, ötéves kölyökként a Pomádé király új ruhája című Ránki-opera hozott lázba. Nem igazán, vagy nem elsősorban az emlékeim szerint remek fekete színházi technika nyűgözött le, hanem a történet, s főként a tény: ki szabad, ki lehet mondani, hogy a király meztelen! A történet izgalma, a mesehősök sorsának, szándékainak átélhetősége, a konfliktusok világos kibontása mellett elsősorban a történetek tétje a fontos, ez az, ami valójában érdekli a gyereket. Tapasztalatom szerint a mai gyerekszínházi előadásokban ez a "tét" kevésbé fontos. Az alkotók figyelmét elsősorban a történetmondás mikéntje érdekli, figyelmük a forma felé fordul. Igen kevés olyan előadást láttam, amely a "fontos" dologról szólt volna. Jól-rosszul sikerült epizódokra eső sztorik, drámai szempontból "egyenrangúan" érdektelen figurák jelennek meg a gyakran szegényes, fantáziátlan színpadokon. A színészek karakterteremtő vergődése ritkán hoz emlékezetes eredményt, mivel a figurákat szerzők és rendezők nem a cselekményben elfoglalt szerepük szerint értékelik és formálják meg, hanem kvázi független, "általános" módon, így a gyerek nézők sematikus alakok tucatjaival találkoznak. A valódi szándék, vagy mondjuk régi iskolásan: drámai vétség nélküli alakok soha nem lehetnek emlékezetesek, "lusta", "ügyetlen", "vidám", "kövér", "helyes", "okos" stb. figurák botladoznak a minden drámaiságot nélkülöző, unalmas történetekben. A kordivat diktálta, szinte kötelező alkotói szemérem - amely mögött a "posztmodern", konfliktuskerülő életszemlélet húzódik meg - egyenlőségjelet tesz a világ különböző minőségű dolgai közé. Így fordulhat elő, hogy még az olyan, klasszikusnak számító mesék színpadi feldolgozása is sikerületlen, mint a Micimackó, vagy Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdője. E mesék epizódjainak eredeti tétjei a maguk közegében igenis jelentősek. Szörnyeteg Lajosnak fáj a foga. Mit tegyen? Micimackó nem juthat a méz közelébe. Hogyan oldja meg a problémát? Ha ezek a feladatok a színi szereplők számára csupán bagatellek, nem pedig létkérdések, akkor a válaszok megtalálása nem lesz se fontos, se érdekes.

A "tartalom" mellett természetesen a "forma" is fontos, hiszen helyes értelmezés szerint a művészi alkotásnak, mondhatni, "a forma a tartalma". A formai útkeresés felőli indulás viszont gyakran vezeti tévútra a legjobb szándékú alkotót is. A színházi forma értékei - különösen igaz ez a bábszínházra - bizonyos szempontból közel állnak a mutatványos, a szemfényvesztő, a cirkuszi akrobata vagy éppen a sportversenyző "formai" értékeihez: a nézőt lenyűgözi a bábos, az illuzionista, a légtornász vagy a rúdugró ügyessége, kimagasló technikai képessége, felkészültsége. Ha a színházi vagy bábszínházi alkotók járatlan vagy kevésbé ismert terepre lépnek, nem tudnak élni szakmai tapasztalataik, tudásuk legfontosabb elemeivel. Ha a lenyűgöző technikával dolgozó bábos kilép a paraván mögül, gyakran ügyetlen lesz és suta. Ha a prózai színész dalra fakad - legtöbbször fölösleges és gyengén sikerült muzsika okán -, ritkán tudja lenyűgözni nézőit. Az új formai, technikai megoldások mutatványos szintű kidolgozására a profi kőszínházakban ritkán jut idő, a gyerekelőadások itt általában csökkentett próbaidő alatt, minimálás költségvetéssel készülnek. A paraván mögül kilépő bábszínházasok esetében a játszók nyílt színi alkalmatlansága jelenti a legfőbb gondot.

Az általam látott előadások fele kevéssé sikerült. Persze, ezt megfogalmazhatom fordított előjellel is, így kedvezőbb a kép: az előadások fele "jó". Mielőtt az általam beválogatott produkciókat értékelném, megpróbálom néhány pontban felskiccelni a sikerületlenség leggyakoribb, szinte általánosan jellemző okait.

Rossz alapanyag

(Ilyenek például a Madách Színház Lúdas Matyija, az Andersen, a Harlekin Bábszínházban látott Csörömpölők, a Fehérlófia a Vojtina Bábszínházban, a Holdvilág Kamaraszínház Segítség ember! és Széllelbélelt mesék című darabjai, a Rózsa és Ibolya a Kecskeméti Katona József Színházban, az Egri Gárdonyi Géza Színház Micimackója, a Négyszögletű kerek erdő a Madách Színházban.) Alapanyagnak természetesen a színpadi előadás forgatókönyvét, vagy mondjuk így: a színdarabot gondolom. Lázár Ervin, Milne vagy Fazekas Mihály említett művei természetesen kimagasló irodalmi értéket képviselnek. Az ezekből készült szövegkönyvek azonban meg sem közelítik az eredeti művek színvonalát. Miért? A Négyszögletű kerek erdő eredeti epizódmeséi szelíd nyelvi játékokkal teli, rövid történetek, végükön csattanóval. A feldolgozás során e pár lapnyi "sztorik" negyedórásra, húsz percesre lettek hígítva, nem történik bennük semmi érdemleges, gyenge párbeszédek hangzanak el "drámai történések" helyett. Az így ellaposodó, unalmas szövetet fintorokkal, "bemondásokkal", zenei betétecskékkel "feldobni" - hiábavaló igyekezet. Lúdas Matyi történetét egy lúd szemszögéből elmesélni frappánsnak tűnő ötlet, de az ötletbuborék már az első percekben kipukkad. Mi az érdeke, célja, motivációja a lúdnak abban a mesében, amely egyrészt a társadalmi igazságtalanságról, másfelől alapvető emberi tulajdonságokról szól? Nem ismerjük meg sem Döbrögit, sem Lúdas Matyit abban az értelemben, hogy megértenénk, sőt, átélnénk cselekedetük indokait, netán azonosulhatnánk azzal a figurával, amely közelebb áll személyiségünk rejtett dimenzióihoz. (A lúdról nem is beszélve.) Nyelvi szépség, pontosság, érzékletesség szempontjából a darab szövege meg sem közelíti az eredetit. A Micimackóval hasonló a helyzet. És ezek a példák még az elemezhetőek közé tartoznak, nem szeretnék beszélni azokról a darabokról, amelyek nem ismert és értékes irodalmi anyag ügyetlen fordításai/ferdítései, hanem eredendő tévedések. Az írói, átírói, dramaturgi munka átlagosan gyenge és felületes, képzetlenségről, felelőtlenségről és/vagy tehetségtelenségről tanúskodik.

Gyönge a kiállítás, a szcenírozás,
a látvány.

Szívszorító látni, hogy a nagyszínházi előadások túlnyomó része az átlagosnál is kisebb költségvetésből készül. A színházzal ismerkedő gyerekek az ócskával, talmival, ráadásul sokszor igen alulfejlett ízléssel elgondolt és kivitelezett képi világgal találkoznak. E tendencia mögött feltehetőleg az a megfontolás húzódik meg, amely szerint a gyerekbérletek könnyen eladhatóak, értékesítésükért nem kell műsortervi truvájokkal, kimagasló szereposztással, színvonalas produkciókkal harcolni.

Színészi gyengeség

A kőszínházi gyerekprodukciók szereplői közt ritkán találkozhatunk az adott társulat legjobb színészeivel. Így a gyenge alapanyagból, gyenge szcenírozással készült előadás esélyei tovább romlanak.

Bábelőadások

Itt az esetleges sikerületlenség okai bizonyos értelemben összetettebbek, mint a kőszínházakban, és - ami a legfontosabb - a bábelőadások létrehozói soha nem vádolhatók lelketlenséggel, szakmai cinizmussal, vagy finomabban szólva: gazdaságorientált gondolkodásmóddal. A bábszínházak zöme azért jött létre, hogy gyerekeknek játsszon. Más kérdés, hogy a bábszínészek egy része a "felnőtt" szakmából kiszorult személy, vagy "félprofivá" vált amatőr, aki okkal-joggal (vagy anélkül) érzi másodosztályú színi állampolgárnak magát. A bábszínészet Magyarországon (az én ismereteim szerint) soha nem tartozott a társadalmilag elismert foglalkozások közé. A bábelőadások színvonal-ingadozásának egyik fő oka éppen a bábművészet lenézettségéből fakadó frusztráltság. Igen kevés olyan bábszínházi produkciót láttam, amely hagyományos eszközökkel kívánt volna értékes, élvezetes előadást létrehozni. A bábszínházi "mutatványokat" a szinte mindenáron való formai "útkeresés" jellemzi. A frusztráltság így fordul át olykor "avantgárdba". A Csörömpölők (Harlekin Bábszínház) tárgyanimációs kísérlete másfél perc után unalomba fullad, a János vitéz (Harlekin Bábszínház) "formabontó" szcenírozása agyonnyomja Petőfi Sándor meséjét, a Nap és a Hold elrablása (Figurina) szépelgő képmutogatása öncélú, narcisztikus és idegtépően hosszadalmas. A Fehérlófia (Vojtina Bábszínház) ötletparádéja egyesíteni próbálja az élő színház, a hagyományos bábszínház és az árnyszínház elemeit, folyton objektívet, plánt vált, így aztán kusza lesz, zavaros, hosszú és sötét.
A paraván mögül előlépő bábszínész bátor lépésével gyakran elveszti maga alól a talajt: a sötétben kiváló bábosok nagy része a fényben értékelhetetlenné válik. Nem színészi eszközeik minősége okozza a bajt, hanem elsősorban - bocsánat - a személyiség erejének hiánya. Tisztes és jó szándékú, munkájukat és a gyerekeket egyaránt szerető kollégákról van szó, akik kevéssé alkalmasak az "élőszínházi" megjelenésre. A jó bábművész személyiségének varázsa éppen rejtőzködő, alázatos mivoltában van. A bábszínészi arc akkor a legmegejtőbb, leglenyűgözőbb, legtitokzatosabb és legvonzóbb, amikor éppen mozgatott bábujára néz. Ő átlelkesíti a bábot - és csodák csodája: a báb is átlelkesíti őt. A csúnyából szép lesz, a butából okos. A koncentráció magas foka teszi az arcot hitelessé - nézzük meg Vágó István tévéműsorában a töprengő játékosokat. Mind kiváló színésznek, érdekes embernek tűnik - amíg töri a fejét. Amint riporteri kérdésekre válaszol "magánemberként", színészi szempontból tökéletesen érdektelen lesz.

Bábszüzsék

Ha jól sejtem, a bábfeldolgozások forgatókönyvét gyakran a bábrendező maga írja, s a történet alakításánál már technikai jellegű szempontok (is) vezetik. Melyik jelenetet milyen technikával szeretné megjeleníteni úgy, hogy az minél meglepőbb, váratlanabb, érdekesebb, eredetibb legyen. Szakmai hiba. Kopasz Márta grafikusművész tanárom tanított kisállatrajzra minket. "Mindig a legalapvetőbb irányok és arányok felvázolásával kezdjük a rajzot - mondta. - Ha majd tisztában lesznek az anatómiával, felőlem a fülénél is elkezdhetik, hogy befejezzék a farkánál. De addig első a tömeg, a gerinc és a medence." Csak a legtapasztaltabb szabók tudnak egy gombhoz megfelelő kabátot varrni. A történetek gerince hiányzik, alapvetései átgondolatlanok.

Díszlet, Jelmez, báb

Nem csak és kizárólag a pénzhiány teszi sokszor szegényessé és fantáziátlanná a díszletet, jelmezt és a bábut. A tervezőknek sokkal nagyobb önmaguk iránti felelősségérzettel kellene dolgozniuk. Az előadások nyomán születő gyerekrajzok igen sokszor "tehetségesebbek" az eredeti terveknél és azok megvalósításánál.

A félamatőr csoportok

Leggyakoribb hibájuk, hogy profinak szeretnének látszani, színházi szempontból komolykodó előadásaik ezért hasonlítanak gyakran az állatorvosi lóhoz, amely minden fontosabb betegségben egyszerre szenved. "Civil" játékmodorral spártai körülmények és lehetőségek közt is születhetnek remek produkciók, de csakis akkor, ha ezeket felvállaljuk.

Zenék

Tingli-tangli dalocskák, vagy műanyagba csomagolt műanyag szerzemények sokasága terheli a gyerekszínházat. Itt a legtettenérhetőbb a színházcsinálók szakmai felkészültségének elégtelensége - nem véletlenül. A mai, zenekosszal telített korban mindenkiből lehet "zeneszerző". Ha nem értünk a muzsikához, vizsgáljuk színházi szempontból a kérdést, s csak a "drámai" szempontból elengedhetetlenül fontosnak ítélt pillanatokban "zenéljünk". "Használjunk" népzenét, gyerekdalokat vagy klasszikus komolyzenét. Konzultáljunk szakértő muzsikussal.

*

A tehetség jószerivel körülírhatatlan, megragadhatatlan valami. A jó előadásokat elsősorban a vitán felüli tehetség teszi ragyogóvá. De hogy ez a tehetség miben, miként, milyen gondolatok nyomán, milyen eszközök mesteri használatában nyilvánul meg, annak taglalása talán segíthet minket a megszívlelendő, pozitív tanulságok levonásában, ezért az alábbiakban néhány általam nagyra értékelt előadás bizonyos apsektusairól ejtek pár szót.

Színészi játék

Pogány Judit játssza A sötétben látó tündért az Örkény Színház Bagossy László írta és rendezte, kisgyerekeknek szóló matiné előadásán. Az előadás ötvenegynéhány perc, a színésznő a játékidő több mint kétharmadát szinte mozdulatlanul ülve tölti. Néha felemeli a varázspálcáját. Ennyi. És mégis lebilincselő, izgalmas, változatos. Ez a színészi személyiség, ez a ragyogó alázat. Amikor vége az előadásnak, minden néző azt kívánja - nem csak a gyerekek -, bárcsak mesélne még a tündér.

A sötétben látó tündér - Pogány Judit

Technika

A bábozás mindig is mutatványos mesterség volt, a cirkuszi truvájok rokona. "Mit meg nem tudnak ezek csinálni!" A mutatvány, a "produkció" a gyerekeknek szánt előadás fontos eleme lehet. A gyerek, aki alapvetően tanulja még a világot, őszinte elismeréssel adózik minden képességnek, tudásnak, örül, ha ilyennel találkozik. (Örömöt adni - a színház egyik alapfeladata.) A győri Vaskakas Bábszínház Szerelmesek című produkciójában a bábmozgatók mesterségbeli tudása lenyűgöző. Közel ember nagyságú bájaikat ketten-ketten mozgatják - legfelső fokon. Ha a produkció más erényekkel nem büszkélkedhetne (számtalannal teheti), akkor is frenetikus volna. (Bízzatok szakmai tudásotokban, és szolgáljátok ezt a tudást.) A bábmozgatás haladó hagyományait magas technikai/művészi szinten éltető előadás négy etűdjében kamaszok, felnőttek és időskorúak "szerelmét", kapcsolatteremtő próbálkozását bemutató játék meglepő módon leköti az óvodás korú gyermekek érdeklődését. Ebben az előadásban a bábok mozgása közli a legtöbb információt a világról - szívközeli lírával és gyöngéd humorral.

Játék babákkal, tárgyakkal,
emberekkel

A Ládafia Bábszínház megnyerő, közvetlen mosolyú játszói az első pillanattól kezdve meghitt, baráti hangulatot teremtenek, előadásukban a velük való együttlét a leghangsúlyosabb elem - és velük jó együtt lenni. Vásári komédiások, nem akarnak többnek látszani, mégis többek lesznek - jókedvű barátaink. Ők a gyerek játékos kedvét, tárgyakat átlényegítő képzeletét "használják" örömszerző tevékenységük fő eszközeként. Vidám meséjüket nem terhelik nehezen megfejthető tanulsággal, viszont nagyon is plasztikus, "érthető" figurákat formálnak a "kezük ügyébe kerülő" tárgyakból a játék során. Nem "színészkednek", nem "alakítják" a figurákat, segítik őket életre kelteni.

Költségvetés

A nagyon friss, eleven, szórakoztató Szindbád-musical kimagaslóan nagy költségvetéssel készült a Szegedi Nemzeti Színházban, pazar szcenírozással, élő zenekarral, jó színészekkel, sok résztvevővel. Igazi látványszínház, pazar mulatság - felnőtteknek is.

Komolyan venni

A Bárka Színház Legyek ura produkcióját igen komoly befektetett munka élteti. A színház egyéni utat taposó játékstílusához tökéletesen illeszkedő produkció szintén lehetséges példa arra nézvést, hogy a gyerekeknek szánt előadás a színház egészének fontos, "rendszerspecifikus" eleme, nem pedig idegen (s kissé lenézett) területre tett komolytalan kirándulás. Figyelemreméltó a produkció a gyerekek szerepeltetésének színvonala miatt is. Gyerek és kutya a színpadon mindig siker - tartja a régi mondás. Ezzel szemben a gyakorlat azt mutatja, hogy a gyerekek szerepeltetése mindig problematikus. Vannak darabok (főként felnőtteknek szólóak), amelyekben elkerülhetetlen gyerekszereplők felléptetése. Az esetek túlnyomó részében mégis jobb, ha a gyerekeket felnőttek játsszák. A gyerek néző komoly gesztusként értékeli, ha egy "felnőtt" gyereket alakít. Ezáltal mintegy elismerődik a gyermeklét (mondjuk így:) társadalmi státusa, a gyerekség fontossága, hiszen lám, a felnőtt nem szégyelli, hogy gyereket alakít. Ráadásul így a színész formálta karakter (jellem) lesz a nézők számára igazán fontos, míg a gyerekszínészt a gyereknézők saját magukhoz hasonlítják, összevetik saját (vélt) tulajdonságaikat a játszó (vélt) képességeivel, és az összehasonlítás eredménye fontosabb lesz számukra a megjelenítendő szerep karakterénél. A gyerekszereplők gyakran tűnnek idomított állatkának (mindegy, hogy gyerek vagy kutya), és biologikumuk megjelenésének kétségtelenül üdítő momentuma hamar elhalványul, s átadja a helyét a szánalomnak: ezek a jobb sorsa érdemes kis krampuszok miért nem élhetik saját, valódi életüket ahelyett, hogy egy művilág kliséi közt produkálják magukat. A Bárka előadásában szereplő gyerekek (és rendezőjük) jobbára elkerülik ezt a kelepcét. Láthatóan nem csupán egy színielőadást, hanem egy számukra is fontos ügyet szolgálnak, közölni akarják velünk a történet "üzenetét".

Gondolkodásmód

Bozsik Yvette társulatának Létrameséi szintén az ő színházuk saját formanyelvét használva szól a gyerekekhez, "beszámítva" a célközönség befogadóképességének az életkorból adódó korlátait. Rövid táncetűdjei érthetőek, szellemesek, frissek, játékosak - és ami a legnehezebben megvalósítható, s így a legritkább dolog táncszínházi előadások esetében: tele vannak humorral! Egyszerű, bár korántsem együgyű etűdök ezek, egy-egy hangulat, tulajdonság, jelenség frappáns és élményszerűen érthető megfogalmazásai. Új nyelvre tanítanak: megtanuljuk a mozgás nyelvét megérteni. A gyerekek - így! - szeretnek tanulni.

Mi az, hogy "így"? Játékosan, magától értetődőn, örömmel tanítva őket, s a tudást, nem mint elvont értéket, hanem mint örömforrást elébük tárva. Csak olyasmire szabad "tanítani" a gyerekközönséget, aminek felfedezése (újrafelfedezése) a tanítók számára is élményszerű, és örömöt ad. A Sötétben Látó Tündér az előadás első perceiben elmondja, hogy születendő testvérei közül a kevésbé szerencsések - meghalnak. Sokkoló közlés lehetne ez a három-négy-ötévesek számára, mégsem az. Az a hangsúly, az a pillantás, az a mód, ahogyan Pogány Jutka ezt közli, hogy úgy mondjam, a helyére teszi a halál tényét - az élet dolgai közt. És bizony ezt a "helyretételt" a gyerekek megértik! Mint ahogyan megtanulják az előadás során, hogy a sötétségtől nem kell okvetlenül félni! Nagy élmény, amikor percekig koromsötétben ülsz hetven-nyolcvan bölcsödés-óvodás korú gyerekkel, és azok nem sikongatnak, nem rettegnek, hanem borzongva élvezik a képzeletükkel bevilágított semmit.
Gyerekeknek ugyanúgy, csak jobban - szoktuk fitymálva idézni az ócska szlogent. Pedig talán érdemes volna ezt a mondatot újra megérteni. Mi az, hogy ugyanúgy? Mintha magunknak játszanánk. Ne higgyük, hogy amit mi lenézünk, azt a gyerek nem fogja lenézni. Ne higgyük, hogy ami a mi ízlésünktől idegen, az nekik tetszeni fog. Ne gondoljuk, hogy azok a poénok, amelyek már a színészbüfében is lejáratottak, a gyerekközönség számára örömteliek lesznek. Ne bízzunk abban, hogy a Hamlethez méltatlan megoldás a Kacor királyban "elmegy". Mi az, hogy jobban? Nagyobb a felelősségünk. A felnőtt közönség felelős önmagáért. Érdeklődéséről, ízléséről, értékrendjéről ő tehet. Ha gyengeségeit ki- vagy felhasználjuk, nem vagyunk bűnözők (talán). A gyerekek esetében ez nem így van. Ők a művészet "tényeit" (tárgyait, produktumait, gondolatait) az élet és a létezés valóságaként érzékelik, és így tanulják meg azt! Ezért legyünk szigorúbbak magunkhoz, és ilyen értelemben tegyük "magasabbra a mércét", ha gyerekeknek játszunk. Másfelől igenis vegyük tudomásul (pontosabban: ismerjük meg) az ifjú célközönség élettani sajátosságait. Koncentráló képességük időben korlátozott. Mozgásigényük többszöröse a mienknek. Ne hagyjuk őket negyven percnél tovább egyhelyben ülni! Ne akarjunk homályos és bonyolult "üzeneteket" eljuttatni nekik. Beszéljünk "egyszerű" dolgokról, fogalmazzunk érthetően és tömören. Stb. Stb.

Drámapedagógia

A "gyerekszínház" számomra eddig kevéssé ismert területe érdekes és megszívelendő meglepetést okozott nekem. Mindkét középiskolások számára készült produkció három órás - a közönség aktívan és örömmel töltötte el ezt a játékidőt, amelyben egy-egy színházi eszközökkel felvázolt drámai szituációt elemezhettek a nézők. A játszók pedagógiai tehetsége mindkét esetben erősebb volt színészi képességeiknél, s az elemzés-tárgyalás metodikája is meggyőzőbb, mint maguk a színházi előadáscsírák. A középiskolások számomra meglepő érzékenységgel, bátorsággal és kíváncsisággal vettek részt az előadásokon, ami azt bizonyítja, hogy szinte kielégíthetetlen érdeklődés és fogékonyság jellemzi ezt a (színházi szempontból) kissé elhanyagolt korosztályt. A nagykamaszok meglepően pontosan értelmezték a látottakat, néhány mondatos párbeszédekből világosan megértették a felvázolt drámai helyzet fontos - közhelyeit. És ez az egyetlen továbbgondolásra érdemes felvetésem: az előadott jelenetek és az azokat követő elemzőjáték egyaránt az "élet" tényeit vizsgálta, és nem érintette a "létezés" problematikáját, holott minden valamirevaló színházi előadás, művészi alkotás "lényege" éppen ez: élőből "létezővé" emel. Kevésbé homályosan szólva: a gyerekek nagyszerűen felismerik a szereplők érdekeit, a számukra kialakított érzelmi-gondolati térben ügyesen, otthonosan és aktívan mozognak, de szinte egyáltalán nem lépnek ki onnan, és nem "vizsgálják" az olyan evidenciaértékű alapfogalmak létjogosultságát, mint például az érdek, vagy a szándék. A színház - amennyiben művészet - éppen az evidenciákat kérdőjelezi meg, s a maga érzéki és egyben szakrális minőségével valami megfoghatatlanul "többről szól" a megjelenített történeteknél. A katarzist kiváltó legfontosabb momentum éppen az értelmezhetetlen; lényünk és letézésünk megismerhetetlen tartományának "megidézése", egyfajta bizonytalanság. Ez a "bizonytalansági tényező" tesz minket alkotó, cselekvő lénnyé. Nem tudom, talán bizonyos "történeten kívüli szempontok" felvillantása tehetné teljesebbé az egyébként igen hasznos, tartalmas és élvezetes drámapedagógiai foglalkozásokat.

Az apuka - Tisza Bea, Tóth József és Szanitter Dávid (Kolibri)

Az általam látott mindkét drámapedagógiai játék érett színvonalú, értékes és fontos. A Kerekasztal Ördöghajszája egy hajszállal ügyesebb a Káva Digójánál, drámai alapanyaga értékesebb és izgalmasabb. Ez a foglalkozás nyugtalanítóbb kérdéseket vet fel, s mivel nem minden felvetésre válaszol, közelebb áll a "valódi" színházhoz.


Néhány további előadásról -
tételesen

Szindbád (Griff, Zalaegerszeg) - Kivételesen jó alapanyagból, bátor dramaturgi, rendezői gondolkodásmód nyomán született, remek bábszínház előadás - általános iskolásoknak. A tervezői munka ötletes, a színészi játék is jó. Az egyik "élő színész", Ilyés Róbert a Hevesi Sándor Színházból meghívott vendégművész. Hasonló esetben követendő példa lehet ez a megoldás a vidéki nagyvárosokban működő bábszínházak számára.

Handicap (Figurina) - Hat év felettieknek szóló, (jobb híján:) játékszer-animációnak nevezhető, érdekes, harminc perc körüli "produkció", a kisebb gyerekek is nagy élvezettel fogadták. Az animátor a nézőktől karnyújtásnyi távolságra játszik maga készítette, mozgékony falovaival és szemléletesen mozgássérült gyerekbabájával. A zenével kísért mozgássor eleven cselekménysort jelenít meg. A toleranciára tanító, meghatóan érzelmes mesében vannak ugyan logikai bukfencek, és a vége fölöslegesen bombasztikus, ám maga a "műfaj", mindenképpen figyelemre érdemes, mint ahogyan a kivitelezés minősége is az.

Szegény Dzsoni és Árnika (Budapest Bábszínház) - Lázár Ervinnek talán nem ez a legjobb meséje, de a feldolgozás ezúttal sikerültnek mondható: apa és lánya egymás kedvére, közösen szövik a mese gubancos fonalát. Az előadás "mondandója" éppen ez az együttlét. A hagyományos bábszínházi elemek élvezetesen és szakmailag megnyugtatóan ötvöződnek az élő színészi játékkal, egyedül a kísérő zene minősége kérdéses, egyebekben kiérlelt, megbízható ízlésű, hagyományőrzően professzionális előadás.

Apuka (Kolibri színház) - Kedves, ötletes, újszerű bábos megoldásokkal megtűzdelt "élőszínházi" előadás, remek alakításokkal.

Szindbád - Tatai Zsolt és Ilyés Róbert (Griff Bábszínház)

Kastanka (Kolibri Színház) - Kedves, "lélekmeleg" előadás, néhány kiemelkedően jó színészi alakítással. Egyszerű, szép mese; nem tolakodó, mégis helyes szcenikai megoldásokkal.

A Pál utcai fiúk (Gárdonyi Gáza Színház, Eger) - Nagyon szép előadás, igen jó színészekkel, remek adaptáció érzékeny "beleírásokkal" (Németh Ákos munkája).

Kétbalkezes varázsló (Madách Színház) - Békés Pál nagyon működő darabjának kedves előadása, néhány igen jó alakítással (Hűvösvölgyi Ildikó, Lippai László). A mese követhető, a zene nem zavar, vannak szituációk, a hagyományos mesesztori finoman ironikus kezelése barátságosan mulatságos.

Álom-álom, Kitalálom (Dunaújvárosi Bartók Táncszínház) - Néptáncmotívumokból IS építkező etűdsorozat összeszedett, fegyelmezett, tehetséges előadása, igen szép jelenetekkel.

Kelekótya Jonatán (Stúdió K.) - Bár minősége nem közelíti meg a színház korábbi gyerekdarabjaiét, az átlagosnál így is helyesebb előadás születik. Kicsit túlbeszélt, túlbonyolított; tréfái és asszociatív utalásai elsősorban a gyerekeket kísérő szülőket szórakoztatják, játszói azonban hitelesek, bábmozgatásuk ügyes, és - bármit jelentsen is ez - nagyon mai az előadás.

Csongor és Tünde (R. S. 9. Stúdiószínház) - Nem teljesen érdektelen előadás, átgondoltan és szépen kezdődik, de játékminősége fokozatosan romlik. Hullámzó színészi színvonal. A vége megint jó.

Trapiti (Kolibri Színház) - Zavaróan túlzsúfolt és túlragozott történet, amelyet az invenciózus (bár igen hektikus és eklektikus) rendezés se tudott lényegesen élvezhetőbbé tenni. Remek jelmezek, operettbetéteknek tűnő, fölösleges muzsika, néhány remekül megrajzolt figura, sok divatos és helyenként találékony szófacsarás - a bőség zavara zavaró bőséget teremt.

*

Talán túl hosszadalmasan tárgyaltam a Biennáléra nevező produkciók hiányosságait, pedig az efféle alkalom mindig ünnep, s elsősorban nem a gondokról, hanem az eredmények örömteli felmutatásáról szól. Közel negyven előadásból több, mint egy tucatnyit választhattam örömmel a kaposvári megjelenésre, és ez jó arány. Az ASSITEJ magyar központja éppen azért mozgósít komoly szellemi és anyagi energiákat a Biennálé megrendezésére, hogy olyan szakmai fórumot teremtsen, amelyen a legszínvonalasabb produkciók létrehozói megismerhetik egymás munkáját. Meggyőződésem, hogy az idei Biennáléra meghívott társulatok sok örömöt találnak majd a találkozásban.

HORVÁTH PÉTER

 

NKA csak logo egyszines

1