Coolhunters és Muntean/Rosenblum - Mûcsarnok
Forgács Péter és a Labyrinth Project; John Wood és Paul Harrison kiállítása - Ludwig Múzeum
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig - Magyar Nemzeti Galéria

MŰCSARNOK. Hatalmas gördeszkapálya s nagyméretű monitorok sora az ülőalkalmatosságok között, a terem közepén. Ez a kiállítótér. Még mielőtt a látványban elmélyedhetnénk, a környezet egyértelműsíti, hogy melyik korosztály mutatja itt magát.

Amikor megjelent az első képernyős klaviatúra, a személyi számítógép, már sejteni lehetett, hogy valami új kezdődik, valami egészen más világ. Csak azt nem sejtettük, hogy ennyire más lesz az a más, és azt sem, hogy milyen kevéske idő múltán. Eddig még mindig generációk folyamata gondoskodott a változtatásról. Az elmúlt húsz évben születettek világa a szüleikétől már teljesen különböző. Azelőtt az otthoni vagy a szocializációt segítő társadalmi gondoskodás (óvoda, iskola) adta át az élethez és a kommunikációhoz szükséges ismeretanyagot, most ezek helyébe e rövid idő alatt a média lépett. Nincs unokájának élő nagymama, nincs gyermekét munkája közben is maga mellett tűrő anyuka, apuka. A gyermekkor (a médiaélmények hatására) hamarabb véget ér, ugyanakkor (mivel az ifjú ember még nem felelős) ki is tolódik. A felnövő beszélgetés helyett egy képernyőt kap, s minden azon át áramlik érzelmi és tudati világába. Az eszköz lesz a tanító és a barát. Vele és általa beszélget. Kérdéseit neki teheti fel, és tőle várhatja a választ. Az eszköz nyelve lesz az a jelrendszer, amellyel megérteti magát, amelyen át kapcsolódni tud a világhoz. Ez pedig a fogyasztói társadalom által meghatározott világ. Közeg és egyben a mozgástér. Nincs olyan igény és érdeklődés, amelyet a piac és a média ne tudna kielégíteni. Ez a nyilvánosság és ez az élettér. Ez az egyetlen létlehetőség. Mivel nincs semmi kapaszkodó és idol a korábbi kultúrákból, az ebben mozgók magukra maradnak. Csak magukra számíthatnak. Azonban ők sem kerülhetik meg a kérdést, ki vagyok, mi vagyok, és mi is az, ami körülvesz engem.

A Műcsarnok Coolhunters kiállítása a kérdés felvetését és a válaszokat mutatja be. A fiatalokat tárgyaik és mindennapi tevékenységük körében ábrázolja. Ha úgy tetszik, hat köznapi fogalmat járnak körül, úgymint: a test/tárgyak/divat, az erőszak, a kódok (nyelv), az idő, az egyéni és közösségi tér, valamint a lányok és fiúk viszonya egymáshoz. Az anyagok és a munkák a magyarázat és a relativitás egymást kiegészítő, feszültségteli viszonyába ágyazódnak. A közlés és a megmutatás vágya a közlendő és a megmutatandó formáját jeleníti. A művészet és design érintkezik, átmosódik egymásba. Az új formák és eszközök (pl. mobiltelefon) új cselekvési lehetőségeknek nyitnak utat. A média, a mindennapok cselekvéskényszere és a művészet összefonódik.

Ezen a bemutatón az áthagyományozott társadalmi rendnek a fiatalok kultúrájában megfigyelhető feloldását és lerombolását, valamint a fennállót transzformáló új, saját renddé épülését követhetjük nyomon. Például Daniele Buetti a divatlapok hirdetéseit és szépségeszményeit fogalmazza át. A Luma2 solator installáció - két fiatalember - fénygraffitik készítését teszik lehetővé. Pia Lanzinger nem tesz egyebet, mint privát környezetükben, saját szobájukban örökíti meg a tinédzser lányokat, akik életük "fontos" eseményeiről beszélgetnek. Oliver Siebel iskolai tablóképekből készített sorozatot. Egy másik művében, akár egy butikban, fölakasztott pólók és kínálkozó cipők sorát láthatjuk. Kristin Lucas három brit leányzenekart kért fel, hogy reményeikről, kívánságaikról meséljenek. Nevin Aladag, Ugrók című képén az alakok lebegnek a semmiben.

A kiállított tárgyak, az installációk és a monitorok által közvetített világ valójában szembesítés és szembesülés. Egy generáció arca és érzésvilága. Ők most a soron következők.

A Műcsarnok apszisában a XXI. század popkultúrájának művészpárosa, a Muntean és Rosenblum alkotópár műveit láthatjuk. A hatalmas vásznak első pillantásra a hatvanas évek hipernaturalizmusát idézik. De csak az első pillantásra. Mások a gesztusok, s más az a jelrendszer is, ami a nagyméretű képekről lebomlik. "Sosem tudjuk, mikor vagyunk őszinték. Talán soha nem is vagyunk azok. És ha ma őszinték is vagyunk valamit illetően, holnap már lehet, hogy az ellentettjéről nyilatkozunk őszintén... Igen, nagyon jól tudjuk, hogy hazugságokból létrehozott fantomok vagyunk, illúziók árnyékai, életünk kívül-belül üres" - olvashatjuk az ars poeticát.
A két kiállítás így, az egymásba nyíló termekben, valójában összeolvasható. Egy generáció kitárulkozása. Nézz és szembesülj!

LUDWIG MÚZEUM. Ha történelemtanár lennék, tanítványaimnak Forgács Péter és a Labyrinth Projekt A dunai exodus című kiállítását biztosan megmutatnám. Forgács műve egy olyan dokumentumfilm, aminek alapján itt a múzeumban egy interaktív installációt készített. Magát a filmet 1997-ben rendezte a művész, s a hozzá 2000 és 2002 között készített installációt láthatták már a Getty múzeum, a németországi ZKM, a barcelonai CCCB, a helsinki Kiasma és a berkeley-i Judah Magnes múzeum látogatói. Nyáron folytatja útját a kiállítás. Utazik az ulmi Donaufestre, majd Brüsszelbe is.

A mű három történetet fűz egybe a múlt század első felének utolsó éveiből. Mindegyik kötődik a Dunához, e sok népet és sok kultúrát átfogó folyóhoz. Az egyik történet a kelet-európai zsidók menekülése. Ők 1939-ben a náci üldöztetés elől próbálnak elérni egy Fekete-tengeri hajót, amely Palesztina biztonságába szállítja majd őket. Elegánsak és bizakodók. Akár egy napos, nyár végi kiránduláson, mosolyognak a felvevőgép lencséjébe. Csak az idősebbek egyikének-másikának arcán látszik némi bizonytalanság és fájdalom. A másik történet 1940-ből való és a besszarábiai németek kitelepítését örökíti meg. Azt a pillanatot, amikor el kellett hagyniuk választott hazájukat, s visszazsuppolták őket a Harmadik Birodalomba. Ide nem jutnak már el. Útjuk Lengyelországban ér véget. Ugyanaz a hajóhíd, mint az előző történetben, ugyanazok a fodrozódó hullámok, de itt csupa szegény, megtört sorsú ember utazik a hajóval. Leszegik fejük, s ha néznek, keményen és ridegen néznek a felvevőgépbe. Még a gyerekek arcvonásai is fájdalommal teliek. Mindkét eseményt Andrásovits Nándor amatőr filmes hajóskapitány örökítette meg kamerájával.

A harmadik történet már róla, szeretteiről és a folyóról szól. Emlékképeket készít a családi albumba. Szépek a tájak, szépek az emberek, tele vidámsággal és derűvel, ahogy a folyó is.

Forgács Péter ezt a három történetet szembesíti. A pár perces részletek egyikből a másikba úsznak, majd vissza. A néző választhat sorrendet. Az utasok személyes történetével érintésérzékeny monitorok segítségével ismerkedhetünk. Kíméletlen és kegyetlen a szalagos fehér kalapok és a fekete fejkendők látványa, mert mi már az akkor még mosolygósak sorsát is ismerjük. Kevesen élték túl a hajóutakat, és aki túlélte, az is fájdalommal és megaláztatással. A "Duna, mint másra gondoló anyának ölén a kisgyermek..." néma szereplő itt.

MÁS. Nagyon más. Minden közép-európai vircsafttól, léptéktől és fájdalomtól, becsapástól és önmarcangolástól messze, minden bajt, fájdalmat, keservet feledtető önfeledtség: játék, kreativitás és öröm. John Wood és Paul Harrison játszik. A számítógépes és pirotechnikusok sokasága által kiagyalt videotrükkök látványvilágától elzápult, betokosodott agyunknak nyújtanak egyszerűt, újszerűt és szórakoztatót.
Az eszközeik: fal, golyó (fémből, gumiból, lufiból), vödör, szék, kartondoboz, no és a súlytalanság, a nehézségi erő, a rugalmasság és a merevség, Newton mozgástörvényei, Zénón aporiái (ezek egyikeként Zénón nyila helyett itt a pingponglabdát látjuk "állni"). Remek és szellemes minden játék a térről, a helyről, a tömegről, a relativitásról. A produkciókban - igenis, produkciók ezek a látványesemények, amelyek öt teremben zajlanak szakadatlan -, lenyűgöző a szellemi teljesítmény és a professzionális, nagyon precíz kivitelezés. Igazi képzőművészet, mert a vonalak, a színek ritmusa kelti az élményt.

John Wood és Paul Harrison neve már ismerősen cseng a hazai képzőművészeti életben, többször is szerepeltek (először önálló kiállítással 1998-ban a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben) videóikkal magyarországi kiállításokon. Itt most legújabb munkáikkal jelentkeznek. Remek. A látványélményt a látogatók folyamatos kuncogása - mint hangjelenség - kíséri.

MAGYAR NEMZETI GALÉRIA. Az első világháború kitörését megelőző egy évtizedben a magyar festészet olyan közel került az egyetemes művészet legmodernebb irányzataihoz, mint soha máskor. A magyarok együtt tanultak, együtt dolgoztak, együtt állítottak ki Párizsban azóta híressé vált francia társaikkal, Matisse-szal, Derainnel, Vlaminckkal és Paul Dufyvel. Czóbel Bélát és Berény Róbertet már 1906-tól együtt emlegetik a fauve festőkkel. Amikor 1908-ban Gelett Burges kritikus Matisse-nál érdeklődött a botrányt kiváltó stílusról, Matisse hét nevet adott meg neki, akiket a korszak legmodernebb és leginkább figyelemre méltó művészeinek tart. Ezen a listán Picasso mellett helyet kapott Czóbel Béla is. Czóbelen és Berényen kívül Perlrott-Csaba Vilmos, Bornemisza Géza - ők ketten bizonyítottan Matisse-tanítványok és dolgoztak műhelyében is -, Dénes Valéria is szoros kapcsolatot tartott a csoporttal. Jófajta élet lehetett. A magyar fiatalok a telet a párizsi akadémiák festőállványai előtt töltötték, nyaranta pedig a nagybányai művésztelepre, Nyergesújfalura vagy Budapestre visszatérve, új, festői szemléletet honosítottak meg. Akik nem juthattak el Párizsba, azok is érzékelhettek valamit a világváros szellemiségéből.

"A fauvizmus nem minden, de mindennek az alapja" - jellemezte vezéralakja, Matisse az 1905-ben megszülető irányzatot. Azok a festők, akik elsőként szálltak szembe az impresszionizmussal, ők váltak "les fauves" - a vadak - néven ismertté. Képeik intenzív hatását a keverés nélkül használt, tiszta színek alkalmazásával érték el. Izzanak a vörösek, a kékek, a sárgák.

A közel négy évtizedes előkészítő munka eredményeként megszülető kiállítás a modern magyar festészet megszületésének izgalmas, mindeddig feltáratlan korszakát mutatja be. Több mint százhatvan festményt, közel száz grafikát (senki ne mulassza el a harmadik emeleten megtekinteni a kilenc Matisse-rajzot), és két Magyarországon soha nem látott szobrot láthatunk. A műveket mintegy húsz múzeumtól, több tucat magyar és külföldi magángyűjtemény anyagából válogatták a rendezők. A tájképeken Nagybánya, Budapest és Párizs látványa, a portrékon a művésztársak és szépséges asszonyaik. Egymás mellett Tihanyi Lajos, Márffy Ödön, Kernstok Károly, Czóbel Béla, Mikola András, Boromisza Tibor, Albert Marquet, Raul Dufy és Maurice de Vlaminck művei.

A kiállítás gondolata Passuth Krisztina nevéhez fűződik, s ő fogta össze a fiatal kutatók munkáját is. Neki köszönhető, hogy egy nagyon izgalmas korszak nagy művészeinek gyönyörű alkotásait láthatjuk.

Húszévesek voltak, amikor Párizsban jártak, amikor ezeket a képeket festették. Ha száz évvel később születnek, a számítógépet is használnák kifejezési eszközül.

JÓZSA ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1