Húszéves a kecskeméti Ciróka. Az ország egyik legjelentõsebb bábszínházi mûhelyének története a legújabb kori színháztörténet rendhagyó fejezete. A város színházának tagozataként kezdi meg mûködését, akárcsak a korábban alakult pécsi Bóbita és az egri Harlekin. De hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy nem tud és nem akar megalkuvások árán megfelelni a korabeli kultúrpolitika kívánalmainak. Nem tud és nem akar az egyedül üdvözítõnek és megbonthatatlannak kikiáltott színházi struktúrába belegyömöszölve, szándékait és az egész mûfajt értetlenül fogadó igazgatók kényének- kedvének kiszolgáltatva tucatelõadásokat létrehozni.

1990-ben kiválnak a Katona József Színház kötelékéből. Ezzel a felettébb kockázatos lépéssel a rendszerváltozás hajnalán megkezdik a rendszerváltást a magyar bábművészetben: megalapítják az ország második önálló bábszínházát. Példát statuálnak: így is lehet, netán csak így lehet a huszadik század végén, az ezredforduló környékén bábszínházat működtetni. A példát sokan követik; a kilencvenes évek elejétől egymás után alakulnak meg országszerte az intézményes formában működő társulatok és magánbábszínházak. 1992 óta kétévenként a Ciróka ad otthont a Magyarországi Bábszínházak Találkozójának. Kétévenként összejön a szakma, hogy számot adjon egymásnak, a város közönségének és a meghívott kül- és belföldi vendégeknek arról, ki hol tart éppen, mit gondol és mire képes abban a műfajban, amely a színház valamennyi ágazata között talán a legtöbb változáson ment át az elmúlt évtizedekben világszerte. Amely hol szétrombolja a klasszikus formákat, hol háttérbe szorítja, vagy száműzi legfőbb munka- és kifejezőeszközét, a bábot, hol újult erővel, új értelmezésekkel visszaállítja eltékozolt jogaiba.

A házigazdák illő szerénységgel viselkedtek az évfordulón. A születésnapot elválasztották a Találkozó programjától. A Találkozó előestéjén, "szűk" családi körben, mintegy kétszáz meghívott részvételével emlékeztek az eltelt két évtized, meg az azt megelőző bő negyedszázadnyi amatőr korszak keserveire és sikereire. Másnap szigorúan munkanap kezdődött. Öt kemény, dolgos hétköznap, nagyon zsúfolt programmal. A zsúfoltság oka, hogy a részt vevő együttesek száma minden eddiginél nagyobb volt. A produkciókat az idén sem zsűri válogatta, a színházak és együttesek maguk döntötték el, melyik előadásukkal kívánnak részt venni a Találkozón. Egy kivétellel valamennyi előadás az elmúlt két évadban készült.

Két színház mutatta be a bábszínházak egyik gyakori és joggal népszerű műsordarabját, a Grimm testvérek A brémai muzsikusok című meséjének feldolgozását. A vonzalom oka elsősorban az értelmezés lehetőségeinek széles skálája, az anyag képlékenysége. A fordulatos mese arra sarkallja az alkotókat, hogy saját személyes hitvallásukat fogalmazzák újra a négy földönfutóvá lett állat kalandos történetében. A debreceni Vojtina Bábszínház a cirkuszt hívja segítségül mint metaforát és mint hatásos színpadi eszközök kifogyhatatlan arzenálját. Az író-rendező humora és temperamentuma remekül érvényesül a változatos és hatásos színpadi nyelven megszólaló játékban. (Bábszínpadra alkalmazta és rendezte: Pályi János, irodalmi konzultáns, versek: Borbély Szilárd, tervező: Majoros Gyula, zene: Reschofszky György.)

A győri Vaskakas Bábszínház puritánabb, lírai hangvételű változata a mese többszólamúságát hangsúlyozza. Ennek újdonsága elsősorban a négy állatfőhős megformálásában rejlik: a kiöregedett szamár, a kiebrudalt kutya, a pákosztos vén macska és a levesnek való kakas hangszerként jelenik meg. Egyszerre képesek a zene, a bábjáték, a színház és az epika nyelvén beszélni egymással és a nézőkkel. (Író: Kocsis Rozi, zene: Rab Viki, tervező: Grosschmid Erik, rendező: Bartal Kiss Rita.) Míg a debreceni előadás a remek, ötletes és dinamikus kezdetek után az előadás második felére némi kifáradást mutat, a győriek a hosszadalmas bevezető és a nehézkes kibontakozás után találnak igazán magukra.

Mátyás király alakját is két előadás hívta életre. Ám a főhős személyén kívül aligha találhatunk hasonlóságot a miskolci Csodamalom Bábszínház és a pécsi MárkusZínház előadása között. A Csodamalom Mátyás mesék című előadása bántó példája annak, hogyan nem szabad bábszínházat (és semmilyen színházat) csinálni. A három lazán összefűzött anekdota, az Egyszer volt Budán kutyavásár, a Mátyás király és a kolozsvári főbíró, valamint a Mátyás király meg a székelyember lánya az alapvető szakmai követelményeknek fittyet hányva, minden invenció nélkül csordogál egy utcaszínházi előadásnak álcázva. (Írta és rendezte: Medvecz J. Attila, tervezte: Gyarmati Zsuzsa.)


Szindbád - Griff Bábszínház

Természetesen minden szempontból méltatlan az összevetés a MárkusZínház áradó humorú pamfletjével csak azért, mert ahhoz is igazságos királyunk legendáriuma szolgáltatta az apropót. A Mátyás király szárnyai egészen más úton közelít a témához. Nem a számos ismert és kevésbé ismert Mátyás-anekdota között keresgél; fanyar iróniával, komótosan sétálnak vissza hatszáz évet nem mindig dicső történelmünk egyik kedvelt korába. Az előadás legfőbb erénye ezúttal is a két játékos sziporkázó humora. Vajda Zsuzsanna és Pilári Gábor a maguk képére formálva facsarnak ki misztériumjátékot, moralitást, vígeposzt, mesedrámát, mindent, ami a kezük ügyébe kerül. Úgy tűnik, mintha szeszélyesen válogatnának témáikban, valójában gondosan mérlegelnek, valószínűleg évekig töprengenek, mielőtt hozzáfognak egy-egy előadás létrehozásához. Látszólag folyton rögtönöznek, nem varrják el a szálakat, csak ötleteket villantanak fel, pedig minden rögtönzésük gondosan kidolgozott szünetek, fintorok, elnyelt félszavak, összenézések, elszólások sorozata. Szerepkörük nem változik, mindig azt az ellenpontok és ellentétek szabálytalan fogaskerekeiből tökéletesen összeilleszkedő és olajozottan működő párost alkotják, mint a burleszkfilmek híres duói: Vajda Zsuzsanna a megszeppent, halk szavú, bátortalan eminens, Pilári Gábor a mindent jobban tudó, okvetetlenkedő, rozmárbajszos- szemüveges, fölényeskedő filozófus. Minden előadásukban éreztetik, hogy úgy kerültek bele a soron következő történetbe, mint Pilátus a krédóba. Most éppen Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet "szerepét" igyekeznek eljátszani. Meg minden mást, ami szükségeltetik a rendhagyó módon kibontakozó történet elővezetéséhez. "Civilek" a színpadon a szó legnemesebb és legrafináltabb értelmében. Saját civil életüket, mindennapjaikat viszik fel a világot jelentő deszkákra, ezért tudnak önmaguk maradni, ezért tudnak mindenkihez szólni, ezért tudunk azonosulni velük, ezért válnak személyes ismerőseinkké, barátainkká az előadás végére. (Író: Balogh Róbert - Vajda Zsuzsanna, tervező: Pilári Gábor, zene: Kovács Márton, rendező: Vajda Zsuzsanna - Pilári Gábor.)

Az előadó remek kapcsolatteremtő készsége a legfőbb erénye Néder Norbert ezúttal egyszemélyes színházának, a biatorbágyi Ládafia Bábszínháznak is. Néder jobban kötődik a hagyományokhoz, népmeséket játszik saját kedélyén és humorán átszűrve. Most a Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj, avagy Hol terem az igazság című népmese-feldolgozást mutatta be szépen faragott bábjaival, zenész társa közreműködésével. Az ő utazó színháza bárhol megél, pajtában, iskolaudvaron, akár még színpadon is. De nincs benne semmi színpadiasság. Nem kínál illúziót; amilyen őszinte a nyersen hagyott, festetlen fa, amiből figuráit és valamennyi eszközét meg elmés szerkezeteit készíti, olyan őszintén és tiszta szándékkal szólítja meg közönségét. Mezítláb van. Ezt egy zord és sokat tapasztalt városi esztéta modorosnak találhatná. Pedig ez is ugyanazt a szándékot jelzi, mint minden más, ami a Ládafiából előkerül: nem rejtünk semmit véka alá, nem színlelünk mesterségesen előállított igazságokat. Az igazat mondjuk és mutatjuk. A mezítlábasok igazát. (Írta, tervezte és rendezte: Néder Norbert, zene: Bálint Károly.)

Bár Szluka Judit nem képes olyan erőteljes színészi jelenlétre, mint a Pilári házaspár vagy Néder Norbert, egyszemélyes játékában - tiszteletet érdemlő önismerettel - a súlyának megfelelő helyzetbe hozza magát. A szári Bábakalács Társulat (a "társulat" szó ezúttal ironikusan értendő) Porondon a bolondom című játéka egy archetípust hív segítségül, hogy miniatűr színpadán az emberélet néhány komoly kérdését járja körül. A játékos egy bolond figurájával játszik el gyermek- és felnőttkori helyzeteket, és beszél magányról, öregedésről, elmúlásról a vásári játékok és a burleszkfilmek eszközeinek segítségével. (Író: Szluka Judit, tervező: Majoros Gyula, művészeti tanácsadó: Bán János.)

A meglehetősen talányos és nehézkes írásmódú, budapesti székhelyű Doboz° k°a ugyancsak kényszeredett tipográfiával meghirdetett Baltazár él(ete) című etűdsorozatának vontatott és sápadt jelenetei közül egyetlen emelkedik ki sokértelműségével és precíz előadásmódjával: amelyben Baltazár, a bábu mindent elkövet, hogy rezzenéstelen arcú "élő" partnerével kapcsolatot teremtsen, de fáradozása nem jár sikerrel. Báb és ember bizarr, fejtetőre állított kapcsolata, amelyben a báb az élő és az élőnek vélt ember az élettelen, néhány percre a műfaj furcsaságát, ellentmondásosságát szólaltatja meg bölcs iróniával. (Rendezte: Harkály Gyula, játssza: Kovács Katalin.)

Bartha Tóni (neve így szerepel a plakáton és színpadának homlokzatán, a becézett forma nyilván a családias hangulat előidézését kívánja segíteni) gödi bábszínháza a vásári bábozás sokáig vitatott származású történelmi alakját, Paprika Jancsit szólítja életre. A Rózsa Sándor, a betyárok Jancsija című komédia pompás ötletre épül: Rózsa Sándor nem tud részt venni a róla szóló előadásban, mert éppen tömlöcben ül Szamosújváron, ezért Paprika Jancsi "ugrik be" helyette. Az írói lelemény bábtörténetileg is hitelesíthető, hiszen Rózsa Sándor kedvelt szereplője volt az egykorú vásári bábjátéknak: Korngut Salamon és fia, a későbbi id. Kemény Henrik már 1912-ben "felléptette" a híres betyárt "Columbia" Magyar Mechanikai Színházában. (Író: Zalán Tibor, tervező: Varga Tamás, rendező: Szívós Károly.)

A Karácsony Puncséknál című "szocio-szeretetjáték" az angol vásári bábjáték alakjait és formai elemeit hívja segítségül, hogy korunk hétköznapi embereinek hétköznapi kegyetlenségeiről tegyen személyes hangú tanúvallomást. Punch és Judy, a London perifériáján született és háromszázötven éve megállás nélkül civakodó, egymást és a külvilágból érkezőket püfölő báb házaspár valamennyi vásári rokonánál és jogutódjánál kegyetlenebb. Punch mindent megtesz, amire mi csak legmerészebb álmainkban gondolunk. Szadizmusa nem ismer határokat, még bömbölő csecsemőjét is kidobja az ablakon. A budapesti Purgateátrium elnevezésű vállalkozás szellemes és okos játéka visszahelyezi hajdani jogaiba azzal, hogy valamennyi korabeli partnerével együtt a mába helyezi át. Amikor a XVII. század közepén olasz vándorbábjátékosok jóvoltából megjelenik az angol fővárosban, a Pulcinello-Punchinellóból hamarosan Punch-csá lett púpos-pocakos-nagyorrú jövevény egykettőre a politikai élet, történetesen éppen a Whig- és a Tory-párt küzdelmének középpontjában találja magát. Háromszázötven év tapasztalataival a háta mögött egészen életképesnek bizonyul az új évezred elején egy Magyarországnak nevezett terület mindennapjaiban is. Hiszen Punchék, azaz Puncsék mi vagyunk. Vagy ha nem is mi, de a szomszédaink, vagy a szomszédaink szomszédai feltétlenül. Mert pokolian ismerősök, és nem csak a bábtörténészek számára. A Purgateátrium előadása épp olyan nyers és kegyetlen, mint minden Punch-játék. Csak most nem tudunk önfeledten röhögni rajta, mert nem külső szemlélők vagyunk. És egyáltalán nem biztos, hogy az ütlegekbe csak a bábok feje fájdul bele. (Játsszák: Csató Kata és Szívós Károly, tervező: Boráros Szilárd, rendező: Kovács Géza.)


A kékruhás kislány

Visszatérő probléma a világ fesztiváljain, hogy kevés a legkisebbeknek szóló előadás. Fesztiválra többnyire a "komoly", azaz felnőtteknek, ifjúságnak vagy meghatározhatatlan korosztálynak készített produkciókat szokás elvinni. Örvendetes, hogy a kecskeméti Találkozón ezúttal több olyan játék szerepelt, amely a három-négyévesek beavatására vállalkozik. Két magánegyüttes, az eddig kevéssé ismert nagykozári Ördögszekér Kompánia Bábtársulás, illetve Szabó Zsuzsa sok hazai és nemzetközi sikert megért cserkúti Levendulaszínháza mellett ezúttal a két fővárosi bábszínház előadása is azokat a nézőket szólítja meg, akik először találkoznak a színház élményével.

Az Ördögszekér jellegzetes családi bábszínház. Varga Orsolya évtizedes bábszínészi tevékenység után önállósította magát zenész férjével, Rozs Tamással. Először két fáradt öreg galambként kérnek bebocsátást a padlásunkra. Ha befogadjuk őket, változatos eszközökkel, tárgyakkal, bábokkal, maszkokkal, hangszerekkel elmesélik, eljátsszák, elmuzsikálják Hamupipőke történetét. Ahol maguk nem győzik a szerepeket, ott segítségül hívják a nézőket, kicsiket, nagyokat egyaránt. A "vendégek" közreműködése némileg megbillenti ugyan a játék ritmusát, de a sok ötlet, az őszinteség és a mindvégig kiválóan működő partnerkapcsolat átsegít az alkalmi zökkenőkön. (Írta: Beck Zoltán, tervezte: Váradi Zsóka, zene: Rozs Tamás, rendező: Varga Orsolya.)

A Levendulaszínház Mészöly Miklós meséjéből készítette Törpetorony című kétszemélyes játékát. Az apró cselekvésekből, tüsténkedésekből kissé hosszadalmasan kikerekedő történet egy nagyon kicsi törpéről szól, aki hiába ágaskodik, hiába mászik fel a fűszálakra, nem lát tovább az orránál. Sárból, homokból gyúr hát egy tornyot, hogy megpillanthasson valamit a körülötte lévő világból. A valóságot imitáló elemekből felépített előadás a jókora méretű játéktérben elvesztette intimitását; a színpad méretei elnyelték az alkotók szándékait. (Mészöly Miklós meséjéből írta, tervezte, rendezte: Szabó Zsuzsa, zene: Ágoston Béla, Krajcsovics Csaba, Balassa Édua.)

Hasonlóan járt a Kolibri Színház is; A lila majom ugyancsak jóval kisebb játszóhelyre, a Kolibri Fészekbe készült. Most mégis "színpadi" produkcióvá volt kénytelen átalakulni. A színházi térben olyan messzire kerültek egymástól színészek, tárgyak és nézők, hogy a játék igazsága elveszett. Pedig Marék Veronika meséje a plüssmajomról, akit nem szeret a gazdája, az írónő legkisebbekhez szóló képeskönyveinek valamennyi erényét magán viseli: élő és plüssállatai meg a történet gyerek főhőse a világ legtermészetesebb módján úgy képesek együtt létezni, mint a valóságot és játékot összemosó gyermeki fantázia valamennyi teremtménye. És közben igazi drámák zajlanak, igazi konfliktusok bontakoznak ki. Ezúttal sok gyereket közelről érintő probléma áll a történet középpontjában: a szeretetlenség. Persze a szomorú dolgoktól sem mentes gyermeki világban egyelőre még mindig győz az igazság. Mi felnőttek pedig sajnálkozhatunk, hogy csupán kivételes alkalmakkor leshetünk be ebbe az egészen hétköznapian különleges birodalomba. (Tervezte: Orosz Klaudia, zene: Novák János, rendező: Kássa Melinda.)

A Budapest Bábszínház előadása, a Michael Ende meséjéből készült Mackó és az állatok is egy plüssállatról szól. A játékpolcról kiselejtezett mackónak még neve sincs, személyazonosítására egyetlen felirat nyújt segítséget: "mosható". A földönfutóvá lett plüssmackó elindul világgá, hogy a többi állat segítségével megtalálja az élet értelmét. A rendező olyan kapcsolatokat kínál fel a színészeknek a szerepüket jelentő, gyakran bizarr figurákkal, amelyek jócskán túllépnek korunk sokat vitatott és sokféleképpen értelmezett színész-báb kapcsolatán. Ebben az előadásban egyforma súllyal van jelen a színész és a szerepét jelentő élettelen tárgy; testi valójában a játékos azt adja hozzá, amit a kezében megmozduló szerep még vagy már nem képes kifejezni. Néha elszakadnak egymástól, néha összefognak egy közös játékra. Néha dimenziót, "plánt" váltanak, és árnyfigurákként folytatják színpadi létezésüket. Mozgásuk, járásuk, gesztusaik egy más formanyelvet idéznek, mint a bábszínház. Éreznek, gondolkodnak, találkoznak, konfliktusba kerülnek egymással, de mindvégig megmaradnak a felkínált megkettőzött játékforma szigorú keretei között. (Michael Ende meséje nyomán írta: Vörös István, dramaturg: Dobák Lívia, tervezte: Mátravölgyi Ákos, zene: Darvas Benedek, rendező: Veres András.)

Szindbád, az Ezeregyéjszaka tengerjáró hőse a magyar irodalomban elsősorban Krúdy legjellegzetesebb alteregójaként vált emblematikus alakká. A zalaegerszegi Griff Bábszínház előadása megkettőzi a képzelet szárnyán különleges tájakra vetődő hajós alakját: társa, ellentétpárja és színpadi partnere Teherhordó Szindbád. Kettőjük találkozása és beszélgetése nyomán járjuk be újra az ismerős és ismeretlen tájakat, éljük át találkozásaikat szörnyű szörnyekkel és furcsa emberekkel, titokzatos varázslókkal, óriás madarakkal. A fiatal Teherhordó még soha nem szánta rá magát, hogy elhagyja Bászra kikötőjét. Az öreg Tengerjáró mindent látott már, azt is tudja, mi mennyit ér és, mindent elmesél a végtelen tengerekről. Kettősük két lehetőség, két életforma találkozása. De nem biztos, hogy külön-külön is léteznek. A fantasztikus utazás egy ütött-kopott kikötőben zajlik, vacak utcai lámpák fényénél, hogy azért józanok maradhassunk, és ne felejtsük el soha, honnan indultunk. (Szöveg: Borbély Szilárd - Veres András, tervező: Boráros Szilárd, zeneszerző: Yengibarjan Dávid, rendező: Veres András.)

A másság a témája Christine Nöstlinger Tűzpiros hajú Friderika című meseregényének és a szombathelyi Mesebolt Bábszínház belőle készült előadásának. Friderikát mindenki csúfolja tűzpiros haja miatt, mert nem tudják, hogy ez a haj varázshaj, csodákra képes, hatalmas sörénye, ha kell, szikrázik. És azt sem tudják, hogy nem ő az egyetlen a családban, aki ilyen különös képességekkel rendelkezik. Az előadás jól egyensúlyoz a valóság és a képzelet határán. Kár, hogy néhány csoda kényszeredetten és nehézkesen jön létre, és a nagy drámai fordulat nem képes kiteljesedni a szűkös játéktérben. (Bábszínpadra írta és rendezte: Kocsis Rozi, tervezte: Grosschmid Erik, zene: Kovács Márton.)

Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach nyomdokain indultak el A bolond lovag - Parsifal című előadás alkotói, hogy az Artus királyról szóló breton mondakör egyik szálát, a Grálmonda főalakjának életét bábszínpadra állítsák. (A Parsifal név írásmódját Wagnertől veszik át, aki önkényesen választotta a Perceval, Percival vagy Parzifal helyett.) A színlap nem jelöli meg a számtalan forrás egyikét sem, amelyre a pécsi Bóbita Bábszínház előadása épül. A szövegkönyv alkotója mindenesetre megpróbálja a keresztény és buddhista szimbólumokkal teli hatalmas anyagban eligazítani ifjú nézőit, akik bizonyára először találkoznak a XII. századtól napjainkig változó, alakuló históriával, amely gyermekkorától fogva követi a tudatlan balga ifjú történetét a hőssé válásig. Látjuk állatok és növények közt, paradicsomi békében nevelkedni, majd bolondruhában, nyárssal a kezében, és látjuk veszélyek és kalandok közepette nemes lovaggá válni. Az előadás jelrendszere világos és nyomon követhető, a vállalkozás impozáns méretei mégis kétségessé teszik a történet pontos megértését. (Írta: Tömöry Márta, tervezte és rendezte: Szász Zsolt, zeneszerző: Fehérvári Lilla.)

Az alkotópáros másik tiszteletet érdemlő, ambiciózus vállalkozása, a budapesti Hattyúdal Színház előadása súlyosabb gondokkal kénytelen szembenézni. Ha nem is vidám, de emelkedetten derűs a német Hrotswita apáca Dulcitiusának fordítása, A három körösztyén leány című mártírpassió, melyet Ráskai Lea másolt le 1518-ban a margitszigeti apácáknak. A mű előadhatóságát, sőt a korabeli színrevitel tudatos célját szolgálta az eredeti kolostori fordítás. A fordító török környezetbe helyezte a történetet, s a cselekmény az eredetitől eltérően abból indul ki, hogy a három szüzet egy török betörés során rabolják el. A darab humoros- gúnyos hangvétele azonban a négy játékos szűkös színészi eszköztárának korlátaiba ütközik: az iróniába oltott hit és meggyőződés, a XVI. és a XXI. század szüntelen konfrontációjának kényes egyensúlya kevéssé érvényesül, és ezúttal a játéktér sem képes eléggé változatosan idomulni a becses színpadi értékeket és lehetőségeket rejtő drámai emlék felidézéséhez. (Rendező: Szász Zsolt, szerkesztő- dramaturg: Tömöry Márta, zenei szerkesztő: Fehérváry Lilla.)

Ugyancsak a színészi jelenlét erőtlensége jellemezte a szegedi Kövér Béla Bábszínház kínai népmese-feldolgozását, A varázsecsetet. A szépen megkomponált epikus jelenetek a szereplők feladatainak tisztázatlansága miatt nem képesek drámai pillanatokat teremteni, a folyamatos távolságtartás mögött nem érezni azt az eltökéltséget, hitet és meggyőződést, amely a nézőt közelebb vinné az ezeréves történethez. (Bábszínpadra írta és rendezte: Rumi László, tervező: Mátravölgyi Ákos, zene: Szokolay Dongó Balázs.)

A meggyőződés, a közlésvágy ereje hiányzik a veszprémi Kabóca Bábszínház nehézkes című és nehézkesen hömpölygő, minduntalan megtorpanó meséjéből, a Rejtek-ajándékok kertjéből (író: Sramó Gábor - Kovács Gáborján, tervező: Matyi Ágota, rendező: Sramó Gábor), valamint az egri Harlekin Bábszínház Weöres Sándor-összeállításából. A Bóbita álma sem az illusztrálásba süppedő képzőművészeti megformálással, sem a zenei újrafogalmazással, sem énekes-színészi teljesítményeivel nem képes meggyőzni arról, hogy személyes véleményük van az elhangzó versekről, amely indokolná azok újabb megzenésítését és színpadra állítását. (Dramaturg: Nánay István, tervező: Sz. Nagy Mária, zene: Mészáros Máté, rendező: Kricsó Rita.)

Éppen a közlésvágy ereje tudja áthidalni a tinnyei Figurina Animációs Kisszínpad História című előadásának nehézkesebb pillanatait. Egy Kafka hőseinél szerencsésebb sorsú Papírfigura elindul, hogy eljuttassa a hátára írott szöveget a Történetek Könyvébe. A hatalmas íróasztal zegzugos útvesztőjében ezer veszély les rá, minden lény meg akarja szerezni a szöveget. A Papírfigura látszólag kiszolgáltatott, látszólag magatehetetlen, hiszen egy kivágott papírdarab csupán, de küldetése megsokszorozza erejét és lehetőségeit. A lehetetlent kísértik meg, amikor azt várják el a nézőtől, hogy egy darab papír sorsáért aggódjon. És mi mégis egyre inkább hajlandók vagyunk azt remélni, hogy egyszer nekünk is jut majd egy ilyen feladat, és mi is képesek leszünk helytállni. És a segítségünkkel talán tovább írják majd a Történetek Könyvét. (Tervező és zeneszerző: Fenyvesi Attila, rendező: Siklósi Gábor.)

Jó, hogy láthattuk a białystoki Színházi Akadémia végzős osztályából alakult Kompania Doomsday valódi értékekkel és sok elavult alternatív színházi hatáselemmel operáló, vitatható gondolatokat ránk kényszerítő, erőszakos Saloméját (rendező és tervező: Michael Vogel, zene: Charlotte Wilde), hogy műsoron kívül váratlanul újra megnézhettük a zalaegerszegiek több fesztivált bejárt, nagy erejű Én, Antigoné című játékát (báb: Szász Zsolt, rendező: Tengely Gábor), és örvendetes, hogy az egy héttel korábban lezajlott egri Nemzetközi Bábfesztivál után itt is bemutatta másodéves bábszínész osztályának Etűdök című összeállítását a Színház- és Filmművészeti Egyetem (osztályvezető tanár: Meczner János).

De mindennél nagyobb öröm, hogy a születésnapi gyertyák fényénél a házigazda Ciróka Bábszínház egy különlegesen szép, bravúros és magával ragadó előadással ünnepelte hivatásos létének huszadik évfordulóját. A kékruhás kislány története játék a képzőművészettel, a képzőművészetről. Három színész, egy zeneszerző, egy képzőművész, egy filmes és egy bábrendező arra szövetkezett, hogy Picasso egyik képének ürügyén és sok más képének segítségével színházat játsszon. Táncszínházat, mozgásszínházat, látványszínházat és persze bábszínházat. Egyetlen szó nélkül, emberi hangok és ritmusok, mozdulatok, egy vokális zenei kompozíció kíséretével meg különböző mechanikus játéktárgyak segítségével beszélgessen arról, mi a kép, mi mindent rejteget, és mi mindent üzen nekünk. Arra figyelmeztet, hogy a képzőművészet, akárcsak a többi művészet, nem csupán passzív szemlélőkre vár, az arra érdemeseket megszólítja, hogy folytassák a képen látható gondolatokat, formákat, sorsokat. Lépjenek be egy képzeletbeli, kétdimenziós világba, ahol semmi sem valódi, és minden sokkal szebb, érdekesebb, élőbb és igazabb, mint a valóság. Egy kép minden részlete árulkodik valamiről, minden vonalnak, színnek titkai vannak, és ezeket a titkokat meg lehet fejteni. Nem kell sok hozzá: elég egy darab fehér vászon, amelyre vetíteni lehet. Valaki, vagy valami ki akar törni belőle. Valaki, vagy valami mocorog mögötte. Aztán testek, testrészek, kezek, lábak bújnak ki mögüle. Árnyak jelennek meg. Bent árnyak, kint fehér ruhás alakok. Sietnek valahonnan valahova. Kialakul egy festmény. Drapériából nőalak bontakozik ki. Bábként megjelenik a címszereplő kékruhás kislány. Létrán mászik felfelé. Az egyik játékos meglepetten tapasztalja, hogy Harlekin-ruha van rajta. A magasban egy fehér madár repül. A báb kislány egy gömbön sétál, a gömb a bennünket körülvevő csillagos égboltot ábrázolja. Bábtáncoltatók zsinóron táncoltatják a kékruhás kislányt. Aztán hintalovon lovagolnak. Búgócsigák forognak, majd lassan egymás után fáradtan eldőlnek. Ismerős Picasso-alakok jönnek elő a vászon mögül. Három muzsikus táncol, szörnyalak lépdel. Picasso hatalmas szemei az egyik önarcképén. Az önarckép átúszik egy fényképbe. Visszaúszik. A kislány egy kockán sétál. A játék végén természetfölöttien gyönyörű helyre jutunk. Ez már alighanem maga az Éden. A csoda, amit a fantáziánk varázspálcája teremt. (Forgatókönyv: Horimarikisrita, tervező: Horváth Mari, zene: Kiss Erzsi, mozgókép: Sisak Péter, rendező: Bartal Kiss Rita.)

Öt nap. Tizenkét intézményes keretek között működő bábszínház, tíz magánbábszínház, egy színművészeti egyetem és egy külföldi együttes huszonnégy előadása. Meg négyszer két óra késhegyig menő vita a látottakról. Ez a fórum mindig a kecskeméti bábszínházi Találkozók legizgalmasabb, időnként legdrámaibb része. A szenvedélyes viviszekciókon sebeket osztunk és sebeket kapunk, vagy pedig örülünk önmagunk és mások sikerének. Így aztán vannak, akik keserű szájízzel, mások örömtől kipirult arccal távoznak a hírös városból. Lesz, akinek majd megint fejébe száll a dicsőség. Másoknak a kudarc vagy a siker új lendületet ad. Megint megtudtunk valamit arról, merre tart a magyar bábművészet a XXI. század elején.

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1