Kolibri Fészek 

Kedves, derûs, szeretetet érdemlõ régi (1865-bõl való) történet pereg a Kolibri Fészek pici színpadán és ablakos-maslis paravánja mögött. Ülõpárnákon hajladozva, elkerekült szemmel nézik a kisgyerekek; a szatirikus újságrajz, a kritikai grafika egyik nagy mesterének, Wilhelm Buschnak a szellemét keresik benne a néhány sornyi széket megtöltõ nagyobbak és a felnõttek.

A szöveget magyarra adaptáló, a díszletet, a bábokat és a jelmezeket tervező, rendező Balla Margit kitűnő ötlete és az előadás egészére kiterjedő fáradozása megérdemelné, hogy a produkció jó is legyen, s percekig köszöntse a taps. Sajnos azonban a kisfiúk és kislányok leheletétől bepárásodó fészeknyi teremben a történet második-harmadik "disznósága" után rá kell ébrednünk: nem a meleg, a levegőtlenség bágyaszt, hanem a Max és Móric sikerületlensége, legengedékenyebben szólva is csak szerény félsikere. Minden tekintetben az arányokkal van baj.

Busch a maga írta textust és az egykor a Münchener Bilderbogen számára készített, képregénnyé terebélyesülő illusztrációkat szenzációsan összehangolta. Meseszemlélete összefüggésbe hozható a Grimm testvérekével. A felszínen olvadékony, gömbölyded, gazdagon hímzett a história. A mélyben olyan bírálói indulat és pszichikai pokol izzik, mint a filológusként is halhatatlan Jakob és Wilhelm Grimm által lejegyzett, feldolgozott Kinder- und Hausmärchen legborzongatóbb lapjain. A Max und Moritz - magyarul sokáig Marci és Miska - messze több, mint két rosszcsontról anekdotázó tanítómese. A permanens gonoszság és pusztítás, a butaság, a bosszú elemi erővel nyilvánul meg benne.

Balla Margit felező nyolcasokba írt versezetei halványak. Nincs jele, hogy a dramaturg, Zalán Tibor mint költő felpumpálta volna a lappadt sorokat. Ám még ez a szöveg is agyonbeszéli a kevéske bábszínházi, színházi látnivalót, miközben nem is minden epizódban segíti a teljesebb megértést.

A Busch-rajzok alakjai igen egyszerű, két- vagy háromdimenziós bábokként tollászkodnak, forognak, vonulgatnak. Időkitöltő jelleggel aláfestik, szemléltetik a mesét. Olyan leleményből kellene sokkal több, mint például egy "bűnüldöző" gazda puskagolyóként ki-kilövő árgus szeme, a tojni parancsolt tyúkok hátsó fertálya alól menetrendszerűen potyogó tojások mulatságossága. Legalább még egyszer annyi poént, bábéltetést kellene vinni az ötletbörzére, mint amennyi jelenleg generálja a negyvenöt percnyi spektákulumot.

A szövegen kívül a közreműködő művészek is fölébe kerekednek a megjátszatott báboknak. Rácz Kármen és Rácz Kriszta Max és Móric jelmezében, fizimiskájával ikeríti a két jómadarat. Belépőjük felér egy brechti songgal (Balogh József zenéje, egy-két további kép mellett, ebben zendít rá igazán), feszülnek az energiától - ami kicsinyke bábszínpadi másaik mozgásáról (mondjuk a pecsenyelopási gazemberkedés fizikailag, technikailag nehézkes minutáiban) nem állítható. Három-, öt-, hétesztendős nézők különben sem sokat hallottak harangozni a brechti drámáról és színházról. A kakasnak és tyúkháremének erotikus huzakodása is csupán a felnőttek ajkára csalhat félmosolyt - viszont a játék nem családi néznivaló, nem olyasmi, amiben valamennyi korosztály rálel a magáéra.

Ha már a két kisfiút, Maxot és Móricot színművésznők játsszák, egy hatalmas termetű meg egy borostás fiatal férfiú alakítsa a mesemondó asszonyokat - gondolhatta Balla Margit. Ficza István és Krausz Gábor diákszínházi szélességű és szögletességű mozdulatokkal még fokozza is azt a groteszkumot, amelyből a kisgyerek nem sokat fogad be, s nem is nagyon törődik vele: neki még majdnem mindegy, ki kinek a jelmezébe bújik. A négy színész összmunkája, a fénytöréses történetmesélés, versmondás általában sikerültebb, mint a személyes művészi villanások.

Valószínű, hogy a Kolibrinek ezt az előadását, összecsomagolva, be lehet tenni egy megfelelő gépkocsi hátuljába, s a bábosok útra kelhetnek vele óvodákba, iskolákba, vidékre. Egyéb törekvés nem nagyon magyarázhatja azt az ürességet, lakatlanságot, túlcsupaszítottságot, amely néha a színre szakad. Afféle köztes - az emberek és a bábok világa közti közvetítő - megoldásból is elkelne jóval több, mint amilyen a díszletke őrlőmalmának fogaskerekeit az utolsó pillanatban megfékező emberi kéz közbeavatkozása.

Az előadás animátora egysíkúbb és lágyabb fabulát visz színre, s lágyabban, mint a Wilhelm Busch mondotta "marcimiska". Rekonstrukciónak fakó és problematikus, újraalkotásnak szegényes és kuszált a végeredmény. De az egyáltalán nem kétséges, hogy a kiváló képzőművész, bábművész és pedagógus Balla Margitnak nagy szíve van, s mert nagy szíve van, még ez alkalommal is ért a gyereknézők nyelvén.

TARJÁN TAMÁS