"A törteli gazdasági cseléd fia nem sokat hozott magával a monori elemi iskolából, amelynek öt osztályát jól-rosszul elvégezte, s utána igazán nem volt alkalma semmiféle önmûvelésre. Csikós lett, azután 1919- ben - tizenhat éves fõvel - vöröskatona, majd a tanácsköztársaság bukása után a fõvárosban hol gyári munkás, hol vasúti altiszt, késõbb még péklegény is volt.

A szocializmushoz és a munkásmozgalomhoz rendíthetetlenül hűséges maradt 1919 óta, s egyetlen pillanatra sem volt hajlandó feladni a harcot. 1925 és 1944 között harminckétszer volt börtönben, szakadatlanul rendőri felügyelet alatt állott, 1944-ben német internálótáborba hajtották... és soha semmi nem törte meg." Az egyszerűség kedvéért Hegedüs Géza Magyar irodalmi arcképcsarnokából idézem Rideg Sándor jellemzését, aki amúgy az 1925-1928 közötti Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőségi tagjaként illegális kommunistának is számított. A harmincas évek elejétől jelentkezett novellákkal a Népszavában, melyek megírásához a helyesírás elsajátításával is meg kellett küzdenie. A felszabadulás után katonatiszt is lett belőle, ám - mint ugyancsak Hegedüs Géza írja - "bár kemény hűsége alkalmassá tette volna, életstílusa merőben alkalmatlannak bizonyult erre az életformára, mert a vezényszavakat is összekeverte a tréfálkozással, a jelentéseket a szójátékokkal". Legsikeresebb műve kétségtelenül az 1943-ban született Indul a bakterház című, jobb szó híján szatirikusnak mondható regénye, mely éles szemmel és éles nyelvvel rajzolta meg a nyomorú vidéki élet torzképét. Egy cselédnek adott kiskamasz kérlelhetetlen éleslátásával, igazságvágyával, önérzetes dühével beszél a felnőtt világ rémségeiről, ostobaságról, önzésről, csökött elmaradottságról.

Az irodalmat olvasókénál szélesebb körben ismertté azonban Mihályfy Sándor 1979-ben készült tévéfilmje tette, Schwajda György átiratában, Olvasztó Imrével, Koltai Róberttel, Pécsi Ildikóval, Haumann Péterrel a főbb szerepekben. Meglehet, a televíziós adaptáció sikere is közrejátszhatott abban, hogy 1992-ben, amikor Csizmadia Tibor mint a Budapesti Kamaraszínház művészeti vezetője Tímár Péter filmrendezőt színházi munkára kérte, neki éppen Rideg Sándor regénye jutott az eszébe. Ezzel a regény egészen kivételes színházi karrierje indult meg. Nemsokára Bereményi Géza állította színpadra Zalaegerszegen Eperjes Károllyal a bakter szerepében, mostanában pedig egyszerre több helyen is játsszák az országban és a határokon túl is. Egyúttal pedig a történet szórakoztatóiparba züllése is elkezdődött. Holtbiztos mulattatóként állítják színre. Kell egy nagyszájú kisfiú, néhány gátlástalanul ripiző színész, aki elharsogja Rideg Sándor és Tímár Péter merész poénjait, és a közönség kiesik a zsöllyéből röhögtében. Hát még ha némi falusias zenét is kap hozzá, amire ütemesen lehet tapsolni!

Ehhez képest a debreceni előadás még igényesnek is mondható. Árkosi Árpádnak van elgondolása, ötlete, megpróbál valami sajátosat létrehozni. Túri Erzsébet díszlettervező nemcsak forgóra helyezi a bakterházat, amely így hol az elejét, hol a hátulját, hol a belsejét mutatja, de a tetejére felfesteti a környező tájat, erdőt-mezőt, benne kivágásokkal bábok számára. A szereplők ugyanis olykor kirohannak a bakterházból, hogy vad kergetőzésbe fogjanak. Ilyenkor bábok alakjában folytatják útjukat a tető fölött meredő tájképen. Ennek megfelelően azonban a színészek is bábokat játszanak. Rikító festéssel az arcukon, Kelemen Katalin stilizáltan paraszti ruháiban vadul gesztikulálnak és emelt hangon, harsányan beszélnek, pontosabban ordítoznak. Elvben a történethez, a szöveghez illene a vásári komédiák, a régi burleszkek stílusa. A megvalósítás azonban inkább úgy hat, mintha a színészi hiányosságokat leplezni, illetve az alapos rendezői átgondolást, a kidolgozás aprómunkáját pótolni lenne hivatott a harsány beszéd, gesztusrendszer és színvilág. Monotónia és kiszámítható automatizmusok sorozata következik ebből a játékmódból. Mintha a jelenetek csak a kergetőzések előkészítéséül szolgálnának. Ráadásul az általános kiabálásban és handabandázásban a szövegnek nemcsak sok színe vész el, de olykor a tartalma is. Rideg Sándor plasztikus figurái nemcsak egyetlen vonásra egyszerűsödnek, de ez az egy vonás is többnyire külsőség. A Patás sánta, Rozi kövér. Dánielfy Zsolt és Dobos Judit egyaránt a szerep külső méreteit tölti ki. Jámbor József marhakereskedője és sváb susztere, Révész Béla és Hajdú Péter csendőrei mindössze ostobák, Diószeghy István és Vranyecz Artúr pedig a piócás és a vőfély szerepében az általános együgyűség primitív vámszedői. Olykor egyegy emberi pillanat Kocsis György (bakter), Dobos Ildikó (banya) és Simor Ottó (Konc bácsi) játékában bukkan elő. Zborovszky Andreának van egy igazi szatirikus pillanata a lakodalmi jelenetben, Rozi anyja szerepében. Bendegúzt Budapesten, a Thália Színházban tartott vendégjátékon Kiss Balázs játszotta. A legszomorúbb az egész előadásban, ahogyan ő is alkalmazkodik a felnőttekhez. Pedig jócskán megvan benne a szerephez feltétlen szükséges kiskamaszi nagyszájúság és a színpadi tehetséghez elengedhetetlen gátlástalanság, felszabadultság, ám úgy látszik, arra nem jutott idő, energia, szándék, hogy kicsit differenciáltabb játékra tanítsák. Mechanikusan ismétel néhány harsány gesztust, hanglejtést, miközben gyakran forszírozottnak tetsző hangereje a szövegből is sokat elfed. Talán érte a legnagyobb kár a forgolódó bakterház körül.

ZAPPE LÁSZLÓ